Esti Hírlap, 1987. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1987-11-30 / 280. szám

SAMIR ÁLLÁSPONTJA VÁLTOZATLAN Palesztin tüntetések, tiltakozások Izraeli katonák tegnap tüzet nyitottak palesztin tüntetőkre, és négy em­bert megsebesítettek. A megszállt Ciszjordánia és Gáza lakossága e felvonu­lásokkal, munkabeszünteté­sekkel, üzletek bezárásával emlékezett, meg a 40 évvel ezelőtti ENSZ-határozatról, amely Palesztina megosz­tása mellett foglalt állást, s gyakorlatilag kijelölte az utat az izraeli állam 1048. májusi megalakulá­sához. A megszállt területek la­kossága számos települé­sen kövekkel, benzinespa­lackokkal dobálta meg az igen nagy létszámban fel­vonultatott katonaságot. Az utóbbiaknál nem volt sé­rülés, de a Balata nevű menekülttábornál, Nablusz közelében a leadott lövé­sektől három palesztin se­besült meg. A katonai szó­vivő csak egy sérülésről tudott. Egy negyedik fia­ta­l szökési kísérlet köz­ben sebesítettek meg. A Balata menekülttáborban kijárási tilalmat rendeltek el.Több más helységben könnygázzal és gumilö­vedékekkel oszlatták szét a felvonulókat. Jichak Samir izraeli kor­mányfő tegnap megerősí­tette a javasolt nemzetkö­zi közel-keleti rendezési konferenciával kapcsolatos, mereven elutasító állás­pontját. FRANCI­A—IKi­AM ALK­U Egy látványos fordulat háttere Párizs, november 30. Látványos fordulat a francia—iráni viszonyban: a két ország nem emelt vá­dat a kölcsönösen vizsgáló­­bíró elé idézett diplomaták ellen, és feloldotta a két nagykövetség közel fél éve tartó rendőri zárlatát. A francia miniszterelnökség közleménye szerint, gyors ütemben folyik a többi vi­tás kérdés rendezése, s a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása. A fordulat egy nappal a két francia túsz Libanonból való hazatérése után követ­kezett be és immár világos, hogy az egész a kölcsönös nor­­malizálási erőfeszítések egybefüggő rendszerét al­kotja. Vahid Gordzsit, az iráni nagykövetség tolmácsát még júniusban megidézte a tavaly szeptemberi párizsi merénylethullám ügyével foglalkozó vizsgálóbíró. Gordzsi a diplomáciai men­tességre hivatkozva, nem jelent meg a francia bíró előtt és június 30. óta nem mozdult ki a nagykövetség­ről. A kötélhúzásból diplo­máciai szakítás lett. Most elkezdődött a kibé­külés: két libanoni francia túsz szabadsága fejében Gordzsi is visszanyerte sza­badságát. A formaságokat persze betartották: az iráni diplomata tegnap este megjelent a párizsi igazság­ügyi palotában a vizsgáló­­bíró előtt. Az kihallgatta, de nem emelt vádat elle­ne, s Gordzsi így szabad em­berként távozhatott. Minden elő volt készítve, ennek jele, hogy Orlyról külö­nrepülőgép vitte a cip­rusi Larnacába, ahonnan folytatta útját Teheránba. Ezzel egyidejűleg Tehe­ránban az iszlám bíróság is kihallgatta Paul Torri fran­cia konzult, és szintén nem emelt vádat ellene. A fran­cia miniszterelnökségi köz­lemény kilátásba helyezte a kölcsönös pénzügyi köve­telések gyors rendezését és a diplomáciai viszony hely­reállítását. Ma hajnalban Torri is elindult Teherán­ból Párizsba. Az első francia megnyil­vánulások nem voltak elra­gadtatva a rendezési alku­tól. Lionel Jospin, a Szo­cialista Párt első titkára csupán kérdés formájában fejezte ki véleményét: amennyiben Gordzsi dossziéja üres volt, akkor miért kellett miatta meg­szakítani a diplomáciai viszonyt, ha pedig mégis volt valami a rovásán, akkor miért en­gedte szabadon a bíró. Jean-Marie le Pen, a szél­sőjobboldali nemzeti front ■ elnöke elítélte az egész al­kudozást. Tény, hogy Mitterrand elnök a nyári nemzeti ün­nepen adott tv-nyilatkoza­­tában a következőt­ jelen­tette ki: „Elegendő gyanú gyülemlett fel (Gordzsi el­len) az ügyben ahhoz, hogy a bíró vallomástételre megidézze”. Választások Törökországban Ankara, november 30. A szavazatok több mint 90 százalékának összeszám­­lálása alapján a tegnap megtartott török parlamen­ti választásokon Turgut Özal kormányfő pártja — az érvényben lévő válasz­tási rendszernek köszönhe­tően a szavazattok egyhar­­madával — oly nagy ará­nyú többséget szerzett a parlamentben, hogy való­színűleg egyedül fogja a következő öt évben irányí­tani az országot. AFRIKAI ADÓSSÁGTERHEK Rendkívüli konferencia Addisz-Abebában a rendkívüli afrikai csúcskonferencia, melyet a kontinens országainak nagy többségét sújtó adós­ságválságnak szentelnek. A fekete földrész felhal­mozódott adósságállománya már meghaladta a 200 mil­liárd dollárt, s a törlesztési terhek súlyosan veszélyez­tetik az afrikai államok pénzügyi rendszerét, szá­mos ország esetében egyér­telműen a gazdasági össze­omlás esélyét vetítve előre. Az elemzések szerint, a rendkívüli konferencián az adósságválság kezelésére két irányzat körvonalazó­dik. Az első csoport radiká­lis javaslata szerint a fe­nyegetett afrikai államok­nak együttesen meg kell ta­gadniuk a hitelezők kifize­tését, pontosabban egy gaz­daságilag stabilabb helyzet beálltáig — a latin-ameri­kai országok egy részéhez hasonlóan — fel kell füg­geszteniük a tőke- és ka­mattartozások törlesztését. A másik irányzat elveti eme ,,konfrontációs” törek­véseket, mert szerintük ezek hosszabb távon csak növelnék az egyes államok nehézségeit. Ehelyett közös tárgyalásokat ajánl a hitelezők képviselőivel az esetleges törlesztési át­ütemezésekről, illetve a ka­matterhek könnyítéséről. Etiópia fővárosában, Ad­­disz-Abebában ma kezdő­dik HATEZER LEVÉL ♦ MEGKÉRTÉK A KEZÉT A Cicciolina-feleség Nagyon szórakoztató ez a parlamenti munka — mondta egy interjúban Ilona Staller, a magyar származású pornósztár — vagy ahogy a világ ismeri: Cicciolina. Neve elé ma már kö­telezően oda kell tenni az „Onorevole” (tiszteletre méltó) meg­szólítást, amely az olasz képviselőház valamennyi tagjának ki­jár A többi képviselőt, a nyakkendős, fehér galléros honatyát és „honanyát” még mindig zavarba ejti egy kicsit új kolléga­nőjük jelenléte, pedig már fél év telt el azóta, hogy Ciccioli­­nát húszezer szavazattal beválasztották a törvényhozó testület­be, H­a a politológusok nem is, de az újságírók és műkedvelő politizálók azóta is lázasan próbálják megfejteni a „Cicciolina­­jelenséget”. A botrányhősként viselkedő Marco Panella radikális párt­vezér a fennálló intézményrendszerrel szembeni balos színeze­tű provokációnak szánta ezt a jelölést, amely a végén talán túl jól sikerült. Ami a radikális pártot illeti, az nem egyértel­műen negatív szerepet tölt be az olasz polgári demokratikus rendszerben. Legalábbis a zűrzavaros pártközi csatározások közepette, politikai körökben nem a párt követelései, hanem a módszerei keltenek felháborodást. A radikálisoknak az az ál­talános véleményük, hogy a politikusok mind korruptak, a csalók és tolvajok gyülekezetét alkotják. Ebbe az „eszmei” ke­retbe látszólag jól beillik Cicciolina személye. A pornó „lepke­szárnyakon szálló, szűziesen fehér tündére” édesded csacska­­ságaival, a természet leplezetlen valóságának a fitogtatásával „őszintébb”, mint azok, akik ugyanezt titkon csinálják, vagy akik más téren „obszcének”, erkölcstelenek — hangzik a radi­kálisok érvelése. Azt hinné az ember, hogy az olasz parlament soha nem fogja megemészteni ezt, a számára „idegen testet”. Csakhogy Cicciolina­ rendkívül jól beilleszkedett új közösségébe. A had­ügyi bizottság tagjaként lelkiismeretes, pontos munkát végez. Azért választotta ezt a bizottságot, hogy itt is a szeretkezés al­ternatíváját hirdethesse a háborúskodással szemben — írja Garzó Ferenc, az MTI-Panorámában. Bármilyen furcsa, valóságos szurkolótábora van Ciccioli­­nának. Több mint hatezer levelet kapott már. Van, aki csak autogramot kér, de volt,­ aki a kezét is megkérte, s a loretói szentélybe akarta vinni. Egy mélyen vallásos anya jó útra akarta őt téríteni: „Miért nem kezd új életet? Kérjen segítsé­get a Madonnától!” Vannak, akik állást kérnek, vagy lakás­­helyzetük javításában várnak támogatást. Elsősorban azonban a társadalom indulatokkal teli rétegei tekintenek Ilonára nagy reménnyel. Kárörvendően dörzsölték kezüket, amikor Ilona Staller átlépte a parlament küszöbét. Az egyik rajongó így kö­szöntötte: „Végtelen gyönyörűséget éreztem, amikor megtud­tam, hogy megválasztották önt. A politikusok által sok-sok éven át inzultált, nevetségessé tett, megrugdosott, megadózta­tott és kirabolt olaszok a méltó bosszú fegyverét látják önben.” AZ IDŐ SODRÁBAN ­ Viktor Karpov, a szovjet külügyminisztérium fegy­verzetkorlátozási és lesze­relési főosztályának veze­tője részt vett azon a szov­jet—amerikai külügymi­niszteri találkozón, amely két hónap leforgása alatt immár a negyedik volt, s amely végül is tető alá hozta a szovjet—amerikai rakétasze­rződést. Emléke­zetes, hogy ez a közepes hatótávolságú rakéták két kategóriáját távolítja el a két világhatalom fegyver­tárából és semmisíti meg. Ma már tudnivaló, hogy az egyezményt Washing­tonban december 8-án írja alá Gorbacsov és Reagan, s ez lesz Genf és Reykja­vik után a harmadik csúcs­találkozó kettejük között. Most, hogy ez a rakéta­­szerződés a „fiókban van”, lekerültek a világsajtó elemzéseinek napirendjé­ről a­zok a részletkérdések, amelyek nagyjából az el­lenőrzés ügye körül vetőd­tek fel, s amelyekről sok szakértő azt hitte, hogy még a­z utolsó p­il­lan­atban is megoldhatatlan akadá­lyokat jelenthetnek a szer­ződés útjában. Most már ott tartunk, hogy Ka­rpov legutóbbi saj­tóértekezletén azt mondta: a szovjet SS—20-a­s raké­ták állásai „kiválóan alkal­masak nagyméretű csövek szállítására”. Ez a megál­lapítás akár szimbólumnak is tekinthető. Éppen ilyen szi­mból­u­mértékűek az el­lenőrzés részletei. Ezek olyan betekintést engednek a­­két világhatalom mind­egyike részéről a másik ol­dal hadiipari objektumai­ba és katonai szervezeté­be, amely még néhány hóna­ppal ezelőtt is elkép­zelhetetlennek látszott. Ez a második világháború be­fejezése óta soha nem ta­pasztalt nyitottság értékes eleme lehet a bizalomnak és megkönnyítheti a máso­dik, a mostaninál, lénye­gesebben nehezebb és bo­nyolultabb „leszerelési fiók” kinyitását.­ ­ Már a legutóbbi Schultz —Sevardnadze megbeszé­lésen világos jelei mutat­koztak annak, hogy a két világhatalom képviselői immár túllépnek a köze­pes hatótávolságú rakéták eltávolításáról szóló, s egy hét múlva aláírandó egyez­ményen. A következő lé­pés az interkontinentális, tehát nagy hatótávolságú rakéták 50 százalékos csök­kentése lehet, amellyel kapcsolatban mutatkozott már korábban bizonyos el­vű egyetértés, és amelyet kedvező esetben — akár formális egyezmény, akár keretszerződés formájában — az 1988-ban esedékes negyedik Gorbacsov—Rea­gan csúcstalálkozó alkal­mával írhatnának alá Moszkvában. Világosan kell látni azon­ban, hogy itt a nehézségek óriásiak, sokkal nagyob­bak, mint a közepes ható­­távolságú rakéták esetében. Az első nehézséget vol­taképpen már a most alá­írandó szerződés amerikai fogadtatása is jelzi. A de­cember 8-án testet öltő megállapodás a dolog lé­nyegét tekintve az eredeti amerikai javaslatokon alapszik és a Szovjetunió lényegesen több robbanó­töltetet (1693) semmisít meg, mint az Egyesült Ál­lamok (768). Ennek ellenére az ame­rikai jobboldal, és külö­nösképpen az uralkodó Re­publikánus Párt vezetése, minden jel szerint nehéz­ségeket akar támasztani a kongresszusi ratifikálás út­jába. Amikor a legutóbbi napokban a texasi Houston városában nyilvános vitán vettek részt a republiká­nus elnökjelöltségre pályá­zó politikusok, egy kivétel­lel valamennyien kifogá­solták a megállapodást. Az amerikai belső erő­viszonyok ennek ellenére valószínűvé teszik, hogy — ha kemény ellenállással szemben is —, de Reagan­nek sikerül ratifikáltatnia az egyezményt. A megál­lapodást óriási többségük­ben támogató demokraták a Kongresszus mindkét há­zában többségben vannak. A republikánus táborban a jelek szerint elég hon­atya vállalkozik majd Rea­gan elkötelezettségének kö­vetésére ahhoz, hogy meg­születhessék a ratifikálás­hoz szükséges kétharmados többség­ .Érdekes módon a „máso­dik fiók” kinyitásának, a stratégiai rakéták 50 szá­zalékos csökkentésének kö­vetkező fő akadálya nem maga a csökkentés. Már van egy elvi megállapodás arról, hogy mindkét oldal hajlandó végrehajtani az ilyen irányú csökkentést. (Az amerikaiaknak je­lenleg saját forrásaik sze­rint 13 166 stratégiai hor­dozóeszközökre szerelt rob­banófejük van. Ennek kö­rülbelül a fele tengeralatt­járókról kilőhető inter­kontinentális rakéta, to­vábbi 4000 nagy hatósuga­rú bombázógépek és mind­össze 2110 a szárazföldi te­lepítés­ű in­terkon­t­in­en­tá­l­i­s rakéták száma. A Szovjet­unió esetében az ameri­kaiak 11 020 stratégiai hor­dozóeszközre szerelt rob­banófejjel számolnak. A két stratégiai ütőerő szer­kezete azonban lényegesen eltérő. A Szovjetunió ese­tében eszerint jóval több mint 6000 lenne a száraz­földi telepítésű interkonti­nentális rakéták száma, míg a tengeralattjárókról kilőhető rakétáké nagyjá­ból fele az amerikainak (3300 körül van), a bom­bázókról kilőhetőké pedig 1300, tehát harmada az amerikainak. A különbség a két világ­hatalom alapvető straté­giai-geopolitikai helyzeté­nek különbözőségéből adó­dik, és önmagában nem jelent gondot. Különöskép­pen azóta nem, hogy a Szovjetunió a közelmúlt­ban a korábbi amerikai kí­vánságoknak megfelelően nemcsak az általános lét­számot (az 50 százalékos csökkentés következtében 6000 interkontinentális ra­kéta mindkét oldalon) szabta meg, hanem az egyes típusokra vonatko­zóan is konkrét, számsze­rű javaslatokat tett. Ebben a vonatkozásban a vita alighanem akörül csúcso­sodik majd ki, hogy az amerikaiak a maguk stra­tégiai helyzetének megfe­lelően a tengeralattjárók­ról kilőhető interkontinen­tális rakéták területén, a Szovjetunió pedig a szá­razföldi telepítésű rakéták vonatkozásában kíván az általános csökkentésen és egyensúlyon belül relatív túlsúlyt elérni.­ ­ Ezeknek az ellentmondá­soknál­ a feloldása kemény és szívós tárgyalásokat igé­nyel. Ronald Lehman, aki amerikai részről a straté­giai tárgyalások részle­teiért felelős, úgy vélte, hogy a mostani és a köv­­etkező csúcstalálkozó kö­zötti körülbelül 8 hónap alatt­ ki lehetne dolgozni egy kompromisszumot. A pesszimisták szerint erről nem lehet szó és a követ­kező, 1988-as moszkvai csúcson csak egy általános elveket leszögező keret­egyezmény születhetne meg, amhelyet azután ké­sőbb követne egy teljes értékű (immár Reagan egyelőre ismeretlen utódja által aláírandó) szerződés. Az említett „második fiók” kinyitásának útjában az 50 százalékos csökken­tésnél lényegesebb, komo­lyabb akadályt jelent a nevezetes SDI (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés), közismert nevén a csillag­háborús koncepció ügye. Reagan elnöki presztízsét oly mértékben kötötte eh­hez a tervhez, hogy érde­mi visszavonulást az ő ré­széről aligha lehet várni. Különös tekintettel arra, hogy az egy hét múlva aláírandó szerződés ügyé­ben egyébként is erős ult­ra jobboldali nyomás ne­hezedik az elnökre.­ ­ Ennek ellenére a leg­utóbbi napokban— éppen a szovjet diplomácia haj­lékonysága következtében — mégis nyílott valami­lyen halvány lehetőség a kompromisszumra. Viktor Karpov már idézett sajtó­­értekezletén arra utalt, hogy az 50 százalékos csök­kentés a stratégiai rakéták vonatkozásában akkor is keresztülvihető lenne, ha az Egyesült Államok foly­tatja a csillagháborús ku­tatásokat, amelyek az új szovjet felfogás szerint bi­zonyos értelemben ameri­kai belügyiek is tekinthe­tők. Karpov ehelyett az 1972-ben megkötött ABM- szerződés megszilárdítására és meghosszabbítására he­lyezte a fő súlyt. Ez a szerződés akkor a minimumra korlátozta a stratégiai rakéták ellen lé­tesíthető elhárítórendszere­ket és egyértelműen meg­tiltotta ilyen rendszerek elemeinek elhelyezését a világűrben. Az amerikai politikában jelenleg is ke­mény harc folyik az ABM- szerződés „szűk” (tehát az előbbi tilalmak betű sze­rint értelmező) felfogása és a „széles” értelmezés hí­vei között. Ez utóbbiak ösztönzik az elhárítórend­­szerek viszonylag gyors te­lepítését a világűrben és ennek megfelelően akarják előrehajtani az ilyen irá­nyú kísérleteket. Ebben a vonatkozásban azonban az Egyesült Államokon belül is igen nagy az ellenállás. Olyannyira,­­ hogy Reagan elnök mindmáig nem tudta rászánni magát a „széles” felfogás melletti egyértel­mű kiállásra. Nem függet­len ettől a habozástól Weinberger hadügyminisz­ter felváltása Carlucci ed­digi nemzetbiztonsági fő­tanácsadóval, aki távolról sem olyan elkötelezett hí­ve az ABM-szerződés „szé­les” értelmezésének, mint elődje. Ha tehát a két csúcs közötti időszakban a szovjet szándékoknak meg­felelően sikerülne a csiil­­lagháborús terv megtár­gyalása helyett az ABM- szerződés meghosszabbítá­sára­­ és megszilárdítására koncentrálni (az ameri­kaiak 7, a Szovjetunió 10 éves hosszabbítási idősza­kot javasolna), akkor meg­nyílhat a lehetőség a stra­tégiai rakéták 50 százalé­kos csökkentésére a csil­lagháború ügyében elért formális, radikális meg­egyezés nélkül is.—­ie — EGY HÉTTEL CSÚCS ELŐTT E­stE/f 1987. november 10., hétfő

Next