Esti Hírlap, 1988. április (33. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-08 / 83. szám

ÁS • Kissé váratlanul és eléggé hirtelen szakadt ránk ez az újabb gond, amellyel tegnap este a Hír­­háttér foglalkozott. Még időnk sem volt megemész­teni az adórendszer műkö­dését, még fel sem tudtuk dolgozni az áremelkedések nyomán keletkezett újabb helyzetet, és máris itt egy súlyos probléma, amelynek rendezését ugyan a kor­mány vállalta magára, de a segítség nyújtásából alig­ha maradhat ki a társa­dalom. Az utóbbi időben, amint ezt a Magyarorszá­gon letelepedni kívánók ügyeinek intézésére alakult tárcaközi kormánybizottság elnöke, dr. Gál Zoltán el­mondta, rohamosan fel­szökkent a száma a Romá­niából hazánkba érkezett és ittmaradni kívánó, túl­nyomórészt magyar nem­­zetiségűeknek. S miközben elvi álláspontunk a nem­zetiségi kérdésben válto­zatlan, tehát továbbra is azt valljuk, hogy minden­kinek a saját szülőföldjén van joga élnie és boldo­gulnia, mégis szembe kell néznünk a gyakorlatban kialakult kényszerhelyzet­tel. Vagyis azzal, hogy az áttelepülteket — mégpedig anélkül, hogy további át­­településeket a legkisebb mértékben is ösztönöznénk — morálisan és anyagilag segítenünk kell. Elsősor­ban arról van szó, hogy fedél legyen a fejük fö­lött, s mielőbb munkába állhassanak. Nemcsak a kormánybizottság elnöké­nek tájékoztatása, de kü­lönböző színhelyeken ké­szült riportok is igyekez­tek ennek a nagyon sok­ágú, bonyolult és kényes problémakörnek a mélyére világítani. Máris több ezer emberről van szó, és nem tudhatjuk, hogy az éppen itt-tartózkodók közül há­nyan lesznek, akik később ugyancsak úgy döntenek, hogy nem térnek vissza, illetve hányan fognak még ide érkezni. A Mester Ákos vezette tegnapi Hírháttér nagyon komoly, és zömmel eléggé komor tényekről tu­dósította a tévénézők mil­lióit, mégis megnyugtató volt, mert higgadt őszinte­séggel, becsületesen és szé­leskörűen tájékoztatott. Minden elhangzott mondat mély felelősségérzetről ta­núskodott. S az ilyenkor burjánzó mendemondák, szóbeszédek és fantáziálá­­sok közepette végre a va­lóságot tárta a közönség elé. (bar­ab­ás) ANNA CSAK EGY VAN Bemutató előtt a Kisszínházban Mához egy hétre pre­­­mier lesz a Vidám Szín­pad Kisszínházában. Fer­geteges bohózatot tervez­nek. Színre viszik Camo­­letti: Anna csak egy van című vígjátékát. A szerző neve idehaza is jól ismert. Leszállás Párizsban című darabját jó néhány éve már bemutatták magyar színpadon. A szerelmi négyszög ígéretes szerep­­osztásban kerül a közön­ség elé: Voith Ági, Tahi Tóth László, Csala Zsuzsa, Nyertes Zsuzsa és Gergely Róbert lép színpadra. Ren­dező: Kalmár Tibor. 2 £sU~ffit*€up, 1988. április 8., péntek BERNÁTH LÁSZLÓ JELENTI BERLINBŐL, Istvánra várva Tárlatokkal, operaelőadással megkezdődtek a magyar kulturális napok Ennek a Rómeó és Júlia előadásnak igazán minden magyar szurkolt. Különö­sen, aki az előzményeket is ismerte, hiszen alig több mint öt-hat hete, hogy Lő­csei Jenő, a Rómeót ala­kító táncos balesetet szen­vedett. Még két előadás hátra volt egy rövid soro­zatból, de el kellett ha­lasztani. Az újjáéledt Rómeó — Miért nem tudta át­venni a szerepet? — kér­deztem a berlini Staats­oper öltözőjében Ménich Gábortól, aki a második szereposztásban már több­ször táncolta Rómeót, egye­bek között a hollandiai vendégjátékon is. — Már harmadik évada megy a darab, én két éve álltam be, de amikor Lő­csei balesete történt, ne­kem nyakideg-becsípődé­­sem volt, igen nagy fájdal­makkal — mondja. — Há­rom hetet ki kellett hagy­nom, ami a balettben nem kis idő, s ma este tánco­lom először, ráadásul új partnerrel, hiszen én ere­detileg nem Volf Katinak voltam a társa. Szóval új partnerrel,­­ hosszú kihagyás után, is­meretlen színpadon — is­meretlen zenekarral — kel­lett fellépnie a férfifősze­replőnek. (Nem az Opera­ház zenekara, hanem a MÁV Szimfonikusok kísér­ték el a balettkart Berlin­be.) Nem csoda, hogy Se­regi László, a koreográfus, kedden éjjel fél 1-ig, szer­dán, a bemutató napján pedig délután 5 óráig dol­gozott a szereplőkkel. Hét után néhány perccel azon­ban fölment a függöny, s talán az első felvonáson ha érződött némi feszült­ség, amely azonban foko­zatosan föloldódott. Med­­veczky Ádám karmesteri pálcája alatt kitűnően szólt a zenekar, és megérdemelt, szép sikert aratott az elő­adás. A közönség mintegy tíz-tizenöt perces tapssal jutalmazta az „újjáéledt” Rómeó és Júliát. Néhány órával a balett­előadás előtt zajlott le a hivatalos megnyitó, alig néhány száz méterre a Staatsoper épületétől, az úgynevezett régi múzeum­ban. Az NDK kulturális minisztere, dr. Hans-Joa­­chim Hoffmann és Stark Antal, a magyar művelő­dési államtitkár nyitotta meg a fiatal magyar és NDK művészek kiállítását, s ezzel a magyar kulturá­lis napokat is. Mint már előző tudósí­tásomban beszámolhattam róla, szokatlan és merész vállalkozással álltak a kö­zönség elé a rendezők. Egymás mellett, gyakran ugyanazon a falon látha­tók a két ország 35 éven aluli művészeinek mun­kái. (Húszan-húszan sze­repelnek.) A művészettör­ténész szakértők szerint vi­szonylag könnyen fölismer­hető a nemzeti hovatarto­zás. A magyarok — Szirtes János, Wahorn András, Su­gár János, Orosz István és a többiek — láthatóan belső érzékenységükről, a világról alkotott nagyon személyes benyomásaikról kívánnak beszámolni. Az NDK-beli fiatalok gyak­rabban alkotnak figurális kompozíciókat, csak vala­mi késői expresszionizmus hatására a drámai érzel­mek irreálisan nagyra nö­velik a kezeket, lábakat, szájakat, néha éppen a fü­leket. (Különösen érdeke­sek az ilyen jellegű szob­rok.) Férfi az ablaknál Aki kíváncsi a fiatalok „előzményeire”, annak most módja van ezzel is megismerkedni itt, Berlin­­­­ben. Csak meg kell kerül­nie a régi múzeumot, és a háta mögött fölkapaszkod­ni a nemzeti galéria me­redek lépcsőin. Ott egy szenzációs összeállítással találkozhat a látogató, A XX. század magyar festé­szete címmel. Tegnap dél­után a berlini Nemzeti Ga­léria igazgatója, dr. Gün­ter Schade professzor és a Magyar Nemzeti Galéria nevében Csorba Géza fő­igazgató-helyettes tartott megnyitót. Előtte Dévényi István, a kiállítás rendező­je mutatta be a tárlatot a sajtónak. Huszonnégy festő 114 alkotását válogatták ki, méghozzá a lehetőségek szerint a legkvalitásosabb festők legjelentősebb mű­veit. Mednyánszky László­val és Ferenczy Károllyal kezdődik az első terem, az­tán ilyen nevek sorakoz­nak, mint Gulácsy (5 kép), Derkovits (6 nagyszerű kép, talán éppen valóban a legjelentősebbek), de van Aba-Novák Vilmos, Amos Imre, Barcsay Jenő, Ber­­náth Aurél, Egry József, Kassák Lajos, Kokas Ig­nác, Koszta József, Vaszary János, Szőnyi István, Uitz Béla, Tihanyi Lajos. (Az ő 1922-ben Berlinben készült Férfi az ablaknál című festménye lett a kiállítás kitűnő plakátja.) A kortár­sakat végül az 1958-ban született Mazzag István képviseli, aki szerepelhe­tett volna a másik, a fiata­lokat bemutató tárlaton is. Mint ahogyan a sorba tar­tozna Kondor Béla is, de az ő képeiből ma délután ön­álló kiállítás nyílik a Ma­gyar Kultúra Házában. Szerencsére nem kell so­kat gyalogolnia annak, aki minden magyar eseményen jelen kíván lenni. A két ki­állítástól és az operaház­tól alig néhány száz méter a köztársasági palota, ahol a nagyteremben tegnap es­te már másodszor játszotta a Rock Színház társulata az Evitát. Alig voltak ott­hon két napot, az NSZK— Svájc—Ausztria turnéról visszatértük után, s máris indultak Berlinbe. Persze itt most már kiválóan h­angzott németül az elő­adás, mint ahogy a terem hangosítását is dicsérte Várkonyi Mátyás, az együttes vezetője, pedig ne­ki most már rendkívül nagy tapasztalatai vannak az európai színházakról. (Ez volt az Evita 115. elő­adása.) Reménykedő jegyre várók A Rock Színház 1980-ban az Evitával született, s most az Evita nevében jár­ják Európát. A nézőtéri szomszédom, egy ifjú né­met hölgy, meglepődött. Ez ennyire „átpolitizált” da­rab? — kérdezte. Alig akarta elhinni végül, hogy ez az eredeti szöveg. A pénztárnál jegyre várók re­ménykedtek még az elő­adás kezdete előtt is, őket, úgy látszik, nem zavarja a valóban Brechtre emlékez­tető produkció. A hat elő­adásban mintegy 18 ezer ember nézheti meg az Evi­tát, mert a leszűkített né­zőtérre is közel háromez­ren férnek be. Ám nagyon sokan már a Nemzeti Színházat, az Ist­ván, a királyt várják. □ KOVÁTS NAGY IRA festményeiből kiállítás lát­ható április 13—20. között a Mednyánszky Teremben. □ BOZÓKY MÁRIA fes­tőművész Széchenyi napló­ja című kiállítása nyílik ma délután 5 órakor a Gel­­lért Szálloda szalonjában. A tárlatot Kunszabó Ferenc író nyitja meg, közreműkö­dik a Benyus Testvérek kamarazenekara és Szabóki Tünde. FILM­BEMUTATÓ Hupikék törpikék és a csodafurulya Vilit mindenki szereti a királyi udvarban, csak ak­kor fut, ki merre lát, amikor rákezd énekelni vagy zenélni. Ám amikor furulyázni kezd, senki sem menekülhet, mert a csoda­­hangszer táncra perdíti még a marcona katonákat is. A furulyának azonban lába kel, elrabolja Borzon­­torz, a torzonborz rabló. De közbelépnek a hupikék törpikék, akik a José Du­­tillieu rendezte belga rajz­film újabb epizódjában továbbra is hupikékek, és ismét mindenféle csodákat művelnek. Keserű, eper A hajnali folyón elsza­badult faalkotmányt visz lassan a víz. Az éjszakai nagy buli színtere a sá­padt fényben ócska tákol­mány csak, a kiábrándító szürkület megfakította a tépett girlandok cicomás színét. Bentről énekfoszlá­­nyokat sodor a partra a szél, és tán az teszi, hogy olykor nem is ének, inkább vinnyogó szűkölés ez. Benn, az összetört be­rendezés romjai között csetlő-botló férfiak, bamba részegségükben, meg az adott és kapott ütésektől báván, észre sem veszik, hogy már rég elszakadtak a parttól, sodródnak a nagy szürke vízen a nagy szür­ke semmibe. Ezzel a képpel fejeződik be a Keserű eper című ju­goszláv film, Srdjan Kara­­novic mestermunkája. Ne siessünk szimbolikus értel­met tulajdonítani e záró­képnek, nincs rá szükség. Eléggé szívenütő a maga valóságos jelentésében is. A film egyetlen átmula­tott éjszaka története. A negyvenes éveiket taposó egykori barátok a svájci vendégmunkából szabad­ságra érkezett régi cimbo­ra kedvéért nagy dajdajt rendeznek. Erre az estére csak övék a tutajon álló étterem, kedvükre cicáz­­hatnak a másik feleségé­vel, beszélhetnek rég nem látott fiukkal, adhatják ki magukból a gyomorfájdító fölösleget. Az eszem-iszom kezdetén még valameny­­nyiükön ott van a „vala­kinek látszani”­­feszes álar­ca. A jómóddal kérkedő si­keres emberé, a fiatal sze­retővel igazolt lezser hódí­tóé, a népszerűségtől itta­­sult bátor újságíróé, a ke­ményvalutás fizetéstől rög­tön európait játszó nagy­menőé és így tovább. Az idő múlásával, a lehajtott alkoholmennyiség nőttével fokozatosan lekopik min­den külső máz, ronggyá foszlik minden jól felépí­tett szerep. Ott állnak egy­más előtt pőrén, beváltat­lan reményekkel, családi perpatvarokkal, boldogta­lan vágyakkal, igazi szere­tet nélkül. Viviszekcióra már sok film késztette hőseit, Kara­­novic ennél tovább megy, és a sok szórakoztató je­lenet ellenére ettől mélyen tragikus kicsengésű a film­je. Megérezteti, hogy itt egy nemzedék néz szembe morálisan széthulló önma­gával. Egy nemzedék, amelynek a körülmények úgy engedték, hogy meg­nyerjen ezt-azt, hogy mi­közben nyerni akart, el­vesztette önbecsülését. Az eper beérett, de élvezhetet­lenül keserű. A karrier ké­tes értékű ügyesség kérdé­se, az egyéni boldogság a jól őrzött látszaté, vagy már azé sem. Az elszaba­dult részeg indulatban ki­robban a verekedés, de­­nem kétséges: nem a töb­biekkel, saját magával van baja Karanovic valameny­­nyi hősének. Mestermunka a Keserű eper. Azzá teszik a remek dialógusok, az életteli hely­zetek, a kavargó mozgal­masságban érzékeltetett megfeneklettség, a lélekta­nilag hibátlanul kidolgozott jellemek, a nagyszerű ala­kítások. És az a könnyed átjárás a humorosból a mélyen tragikusba, amelyet eddig csak a nagy cseh filmesek tudományának hittünk. De mesterien tud­ja Karanovic is. Jegyezzük meg a nevét: Bársony Éva Emlékülés, kiállítás, találkozó Tisztelet Makarenkónak Makarenko születésének századik évfordulójára ké­szülve, már tavaly június­ban megalakult — a Peda­gógiai Társaság kezdemé­nyezésére — a Makarenko Emlékbizottság. Tagjai el­sősorban gyakorló pedagó­gusokból, valamint elméle­ti szakemberekből kerültek ki. A bizottság védnökének Aczél Györgyöt, elnökének Köpeczi Bélát választották. A megalakulást követően egy ajánlást is kiadtak, amelyben arra szólították föl a gyakorló és leendő pedagógusokat, hogy emlé­kezzenek meg Makarenko születésének évfordulójáról. Az emlékezés elsősorban ne ünnepi jellegű legyen, hanem próbálják szembe­síteni a makarenkói örök­séget a mai pedagógiai gyakorlattal. Ennek érde­kében vitákat kezdemé­nyeztek, s pályázatot írtak ki a magyarországi közös­ségi nevelés helyzetének feltárására. Az emlékbi­zottság felhívására tavaly szeptemberben Zánkán nemzetközi pedagógiai ta­nácskozást szerveztek, idén februárban pedig a Magyar Tudományos Akadémia tu­dományos ülésszakon vi­tatta meg a kérdést. Makarenko március 13- án lett volna százesztendős. Ebből az alkalomból kez­dődött ma délelőtt — szán­dékosan a tavaszi szünet egyik napján — az az em­lékülés, melyen a közok­tatás dolgozói idézik fel közösen a nagy nevelő te­vékenységét. Az ülést Szarka József egyetemi ta­nár vezeti az Országos Pedagógiai Intézetben, ahol elsőként Aczél György, az MSZMP KB Politikai Bi­zottságának tagja, a Társa­dalomtudományi Intézet fő­igazgatója szólt Makaren­­kóról, korának társadalmi viszonyairól, valamint azokról a lehetőségekről és korlátokról, amelyek e vi­szonyok között az alkotó értelmiség előtt álltak. Aczél Györgyöt követően Köpeczi Béla művelődési miniszter beszélt arról, hogy mit jelent számunkra ma a makarenkói örökség. Az emlékülés keretében nyitják meg azt a kiállí­tást, amely szintén Maka­renko hazai hatásával fog­lalkozik. Szabolcsi Miklós, az Országos Pedagógiai In­tézet főigazgatója kiállítás­megnyitója után az egyna­pos tanácskozás délután baráti találkozóval folyta­tódik. Ezen részt vesznek azok a szakemberek, akik 1964-ben kapták meg a Makarenko Emlékplakettet, és azok is, akik kollektíven vagy egyénileg vehették át a mai napon ugyanezt a kitüntetést. A kitüntetettek között ott van Aczél György is, valamint olyan pedagógiai műhelyek, mint például a Janus Pannonius Tudományegyetem Maka­renko Kutatócsoportja; a „Megújuló Iskola” Mozga­lom vezetősége; a Debrece­ni Fórumok vezető kollek­tívája, a Szentlőrinci Kísér­leti Iskola, vagy a Varga Katalin szolnoki gimnázium vezető testülete és még so­kan mások, akik a közös­ségi nevelésnek szentelték munkájukat. (k-i) A Szamárköhögés Washingtonban Gárdos Péter filmje, a Szamárköhögés is szerepel az idén másodízben meg­rendezendő washingtoni nemzetközi filmfesztivál műsorán. A több nem­zetközi fesztiválon is díj­nyertes film rendezőjét meghívták az amerikai fő­városba.

Next