Esti Hírlap, 1988. július (33. évfolyam, 155-180. szám)
1988-07-01 / 155. szám
• Nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól értettem-e a 2-esen adott francia tévéfilmet. Nem dicsekvésből mondom, amúgy is keveset értettem belőle. Talán arról szólt ez a majdnem másfél óra, hogy mégis az erősebb a gyengébb, bár végül ő győz, mert meghal. A megfejtés tehát majdnem olyan érdektelen, mint a film maga. Egy ikerpár, két vonzó külsejű fiú különös lelki kapcsolata kizárólag a szexuális élet terepén bontakozott ki a néző szeme előtt, főként úgy, hogy beszéltek róla. Nagyon titokzatosan, úgyhogy csak üggyel-bajjal lehetett kihámozni a lényeget arról a függőségről, amellyel egymás lelki zsarolását gyakorolták. Egyikük, az erősebb, nőket szerzett a másiknak, a másik pedig önbizalomhiányban szenvedve próbált megfelelni annak, mintha ő nem a másik lenne, hanem az egyik. Látom, elmondva is elég bonyolult ahhoz a dolog, hogy eltűnjön róla az a homály, amelyet a rendező mindig sietett rárakni a leghétköznapibb jelenetre is, a psziché művésziesen árnyalt liláit keverve a tengerparti helyszín fénytelen képeibe. Nem mondom, a mesterségesen előállított titokzatossággal nemcsak azt érte el, hogy némi türelmetlen dühöt csiholt az egymással összeköthetetlen és értelmezhetetlen jelenetek láttán, hanem azt is, hogy az ember fusson a pénze után, és ne kapcsolja ki a készülékeket a befejezetlen befejezésig. Csak ennek volt köszönhető, hogy valamit kapiskálni kezdett a két fiú közti kapcsolatról, arról, hogy az erősebbnek látszó fivérnek saját erejének tudatához inkább szüksége volt a testvérére, mint viszont. Hát ennyi. Mindezt pedig a tartalom harmadrendűségét cáfoló jó mesterségbeli tudással jelenítette meg a rendező, Andre Neau, aki talán ujjgyakorlatokat végzett a különböző hangulatok képi kifejezésének kipróbálásához, s az már kevésbé érdekelte, hogy el is áruljon valamit arról, miért is csinálta meg az összetartozás című filmet. (bársony) KÉNSA BÁNTALMAK UTÁN A Danae visszakerül az Ermitázsba Rembrandt Danaé fia viszszakerül a leningrádi Ermitázs kiállítására — így határozott az az állami bizottság, melynek elnöke a Szovjet Művészeti Akadémia elnöke, Borisz Ugaron volt. A bizottság a remekmű restaurálását irányította, két évvel ezelőtt ugyanis egy látogató kénsavval leöntötte. Ez idő alatt a bizottság, mely a legjobb művészettörténészekből, restaurátorokból, fizikusokból, vegyészekből és történészekből állt, tizenöt alkalommal ült össze. A legutolsó alkalommal a bizottság a legelső, és egyben legdrámaibb szakaszt tárgyalta meg, amikor is arra a legfontosabb kérdésre kellett megfelelni, hogy hogyan mentsék meg a Danaét. El kellett távolítani azt a lakk-, festék- és alapozásréteget, melyet a sav megrongált. Ez a hosszú munka most befejeződött. Míg a kép a speciálisan felszerelt műhelyben volt, több felfedezést is tettek a remekmű történetével kapcsolatban. Kiderült, hogy a Dannét Rembrandt két darab, összevarrt vászonra festette, melyet a múlt század folyamán kétszer is újra összedolgoztak. Felfedezték azt is, hogy a képen ábrázolt függönyön is javítottak később. A festéket mikroszkóp alatt tanulmányozták, és ebből is tudtak következtetéseket levonni a nagy holland mester festési technikájáról. A restaurátorok munkáját filmre vették. A szakértők prognózisa szerint körülbelül egy év múlva térhet vissza a kép az Ermitázs Rembrandt Termébe. (APN) 20stOffic&Cp. 1981. július 1., péntek MA ESTE CHERBOURGBAN • •Ünnepi hangverseny (Folytatás az 1. oldalról.) A kikötői fogadtatás után ma este ünnepi hangversenyt tartanak a városi színházban és Bartók-emlékkiállítás nyílik Cherbourgban. Holnap magyar kormányőrök kíséretében halad a gépkocsioszlop Bartók hamvaival Cherbourgból Strasbourgba. Vasárnap reggel haladnak át az NSZK területére, ahol Münchenben tartják a helyi megemlékezést. A magyar zeneszerző 1905-ben járt először Franciaországban, amikor részt vett a fiatal zongoraművészek Rubinstein-versenyén. Utána 1921-ben már komoly művekkel a háta mögött érkezett újra Párizsba és Arányi Jellyvel előadta zongora- és hegedűszonátáját. Utoljára 1939 elején vendégszerepelt a francia fővárosban. Feleségével, Pásztory Dittával játszotta két zongorára írt művét. Párizs egy nagyszerű hangversennyel hajtotta meg az elismerés zászlaját Bartók emléke előtt. Az egykori tanítvány, Solti György vezényelte a zeneszerző egyik legnagyszerűbb szimfonikus művét, a Zene húros, ütős hangszerekre és celesztára címűt a párizsi zenekar élén. A hangversenyről rádiófelvétel is készült. A Pleyel Terem közönsége majdnem ugyanúgy ünnepelte, mint a bemutatón a bázeli közönség 1937-ben. A világhírű és világjáró Solti megindultan vallotta az ünnepi hangverseny műsorfüzetében, hogy Bartók „számunkra sugárzó példa ... egész hosszú zenei pályafutásom alatt, ami immár 65 évre nyúlik, mindig óriási tiszteletet éreztem Bartók iránt. Roppant hálás vagyok neki és mindig mély öröm számomra, ha az ő műveit játszhatom”. A francia rádió klaszszikus zenei csatornája, a France Musique a hét végén a Bartók-életmű jegyében állította össze műsorát. Holnap este elhangzik A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin Vasárnap kora délután A fából faragott királyfi, majd a 6. vonósnégyes. A kettő között Jean-Marie Lehn, a tavalyi kémiai Nobel-díjas vall arról, hogy mit jelent számára Bartók zenei világa. Archív felvételről megszólal Bartók saját zongorajátéka is. László Balázs BARTÓK OTTHONAI BUDAPESTEN Közel az új zenepalotához kispalotai házba, s amikor az alkalmatlannak bizonyult, magára vállalta az új otthon keresésének gondját „ ... csakis közel a zeneakadémiához! Semmi városliget!” — írta a népzenekutatással vakációzó zeneszerző Brassóból. A választás a Teréz krt. 17. (ma Lenin krt. 75.) III. emelet 23. számú, négyszobás lakásra esett, melynek számos bútordarabját székely asztalosokkal, elsőnek íróasztalát a körösfői Péntek Gyugyi Györggyel faragtatta Bartók. Azt írta róla: „Megismertem... fiát-fiát, egész házát, amely mindössze egy konyhából és egy nagyon kis rongyos fedelű műhelyből áll.” Ám abban a műhelyben ugyanaz a csodálatos szimbólumokat csiszoló hagyomány töltötte be a tervezőművész, vagy ha tetszik, a főkonstruktőr szerepét, amely a havasalji kunyhókban a magyarság évezredes szellemiségét datolta a jövőbe menekítő Bartók elé. (Itt a gyökere annak, hogy a nem új, de mostanra elfajult Erdélyvitában a pesti profeszszornak ezek az utazásai és föltárásai ma döntő érvekként állnak elő.) 1909 novemberében Bartók feleségül vette magánnövendékét, Ziegler Emmát. Az édesanyja ekkor visszaköltözött Pozsonyba. A következő évben megszületett ifjabb Bartók Béla. A gyermek egészséges növekedéséhez a Nagykörúton hiányzott a kert. Ez alighanem erősítette Bartók vágyát a falusibb, természetközelibb otthon után. Három és fél év tanári munkáját tette kényelmessé, bár könnyen zaklathatóvá is, a Zeneakadémiának — az ő zongorajátékával felavatott — új palotájától alig néhány háznyira bérelt Teréz körúti lakás. 1911 májusára mégis eljött az új költözködés ideje... Bartók kedvéért édesanyja feladta pozsonyi kényelmét, felköltözött a rá 1907—1911. Lenin krt. 75. (Barcza Zsolt felvétele) Jákó Vera emlékére Gálaestet rendeznek augusztus 5-én, kedden este 8 órai kezdettel a Budai Parkszínpadon a fájdalmasan korán elhunyt Jákó Vera emlékére. Az előadáson — amelynek rendezői Lengyelfi Miklós és Ábrahám Dezső — fellép Zentai Anna, Pintér Györgyi, Solti Károly, Koós János, Puskás Sándor és Csanádi György; közreműködik a Magyar Nemzeti Cigányzenekar ifj. Sánta Ferenc vezetésével; a színpadképet Mihály Béla tervezte. A gálaestre a Jákó Vera Alapítvány 500 tiszteletjegyet juttat erdélyi menekültek számára. A tiszteletjegyeket a segélyszervezeteknél, a Vöröskeresztnél (V., Arany János utca 31.), a református egyháznál (XIV., Abonyi utca 21.) és a városmajori plébánián (XII., Városmajor) lehet átvenni. □ JOHANN STRAUSS műveiből válogatott keringőket, polkákat játszik — valamint Brahms 2., illetve 4. szimfóniáját interpretálja — a Budapest Kongresszusi Központban az Állami Hangversenyzenekar július 25-én és 26-án este. A két igazi nyári koncert dirigense Kobajasi Kenicsiro. HBB-KLUB A Hobo Blues Band tízéves fennállását ünnepli az idén. Földes László néhány napja érkezett vissza az Egyesült Államokból, s máris színre lép zenekarával. Hosszú hónapok után, vasárnap este 7 órától a Kamaraerdei Ifjúsági Parkban mutatkozik be. S még egy hír a HBB-ről: július 13-án, a világhírű Jethro Tull előtt, az MTK-pályán koncerteznek. EGY ELNÖK FELJEGYZÉSEI Kérem az olvasót, ne találgassa, hol szereztem tapasztalataimat. Elárulom: több helyütt gyűjtögettem — a fővárosban és vidéken egyaránt — s nem is csak a mostani esztendőben. Ez utóbbi tény arra ad lehetőséget, hogy évek óta makacsul visszatérő jelenségekről ejtsek szót Olyan gondokról, amelyekről beszélünk s írunk is eleget, de amelyekre még mindig nem találtunk orvoslatot. E bajok némelyike valóságos „lerágott csont" már, de — paradox módon — éppen ezért kell visszatérni rá, mert nem tudunk szabadulni tőle. Megfigyeléseimet mint érettségi elnök tettem, s elsősorban a magyar irodalomra és nyelvtanra, valamint a történelemre összpontosítottam. Nemcsak azért, mert tanult mesterségem szerint ezeknek vagyok tanára, hanem azért is, mert ez az a két tantárgy, amelyből minden jelöltnek kötelezően kell vizsgáznia. Magyarból írásban és szóban, történelemből csak szóban. Egy magyar szakos kolléga így fogalmazott: „Az a baj, hogy nem irodalmat tanítunk, hanem irodalomtörténetet.” A túlságosan tömör és leegyszerűsített fogalmazás lényege igaz. Arról van szó, hogy a jelenlegi anyanyelvi tanterv követelményei és a tankönyvek szelleme nem arra ösztönzik a tanárt, hogy érdeklődő olvasót, az irodalmat mindennapi szellemi táplálékként fogyasztó,, azt élményként átélő elmét formáljon tanítványából, hanem arra, hogy afféle kis tudort faragjon belőle. Mindennek bizonyítékául érdemes idézni az idei magyar írásbeli dolgozatok címeit. A maturandusok három téma közül választhattak: 1. Arany János művészi kompozíciói az Ágnes asszony és a Szondi két apródja című balladájában. 2 Az abszurditás és a groteszk kifejezési lehetőségei az „egyperces" műfajában — egy szabadon választott Örkény István novella értelmezése; 3. Értelmezze Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című költeményét. Hasonló szellemet tükröznek a szaktanárok által összeállított szóbeli tételek címei is, s miközben a lelkiismeretes diák — egyébként megfelelve a követelményeknek — értelmez és elemez, élményről nem tud számot adni, nem szereti meg az irodalmat, az írót. Egy példa. A leány Kosztolányiból felelt. Szépen, gördülékenyen, alapos tájékozottságról téve tanúságot. Megérdemelte, meg is kapta a jelest. Miután feleletét befejezte, azt kérdeztem tőle: — Közel áll hozzád Kosztolányi költészete? — Nem — válaszolta, majd további érdeklődésemre Babits Mihályt nevezte meg kedvenc huszadik századi költőjeként. — Tudnál tőle valamit idézni? — „Ez a rét a Léthe rété...” — És? — „Vétkesek közt cinkos, aki néma..." — Hosszabb részt, netán egy teljes verset? — Piruló hallgatás volt a válasz. Ami az anyanyelv törvényeinek ismeretét illeti — hasonló a gond. Az érettségiző — persze csak a fölkészültebbje — esetleg korrekt feleletet ad különböző nyelvi jelenségekről, de még a jobbak közül is sokan — mind élőszóban, mind írásban — gyatrán fejezik ki magukat, a gyengébbek pedig egyenesen rémeseket írnak és mondanak. Nem ritka a dolgozatokban a rendkívül súlyos helyesírási hiba, s ezek ismétlődése arról győz meg, hogy nem idegességről, vizsgalatról van szó, hanem a tudás komoly hiányosságairól. (Természetesen a helyesírás alapjainak megtanítása nem a középiskola, nem a gimnázium feladata. A baj már az általános iskolában fölgyülemlik, s aztán tovább halmozódik.) Mutatis mutandis a történelemoktatás, illetve -tanulás „betegségei” is hasonlók. A diákok sok mindent tudnak az egyes korokról — főképpen gazdaságpolitikai szempontból —, de nem élik át az emberiség múltját, nem érzik a história levegőjét. Nem értik az összefüggéseket jelenünkkel... S ha már a jelennél tartunk: az ember azt hinné, az audiovizuális tömegtájékoztatás korában egy mai fiatalember számára szinte személyes ismerősök a világpolitika nagyjai vagy hazánk vezető politikusai, hiszen jóformán nincs nap, hogy ne láthatná őket a képernyőn... Ennek ellenére, több helyütt, különböző alkalmakkal lehettem tanúja döbbenetes tájékozatlanságnak. . Slágertéma manapság a nyelvtanítás, nyelvtanulás, nyelvtudás. Akár innen, akár onnan közelítünk a tárgyhoz, hamarosan eljutunk az unos-untalan ismételt végkövetkeztetéshez: Magyarországon kevesen — és gyarlan — beszélnek idegen nyelveket. Az alapok alapja természetesen az iskolai nyelvoktatás kellene legyen. Ez az alap azonban nem kőszikla, hanem csak föveny, amelyre nem lehet építeni. Az érettségi vizsgák — normál osztályokról beszélek — azt mutatják: alacsony a mérce. Aki egy nem túlságosan nehéz szöveget — többnyire mulatságos történetecskét — megért és lefordít, s tud néhány összefüggő mondatot mondani „Az én családom”, „A kerület, amelyben lakom” és hasonló témákról, az már meg is kapta a jelest. Persze, hogy is ne lenne alacsony a mérce, amikor kevés az óraszám ... Egy leány az első nap után, de még mielőtt ő sorra került volna, azt kérdezte tőlem: most nehezebb-e az érettségi vagy akkor volt, amikor én érettségiztem. Nem könnyű megítélni, mégis azt hiszem, akkor volt nehezebb. Nekem ugyanis, mint 1953-ban maturáló humán gimnazistának, hat tárgyból kellett kötelezően szóbeliznem, s közülük négyből írásbeliznem is. Ám nem az a baj, hogy a mai érettségi kevesebbet követel, hanem az, hogy nem azt követeli meg, amit kellene. A gyakorló nevelők, sőt, az oktatásügy irányítói is tudják ezt. S mégis reformok jönnek, rendelkezések születnek... s marad minden a régiben. Meddig? Miért? Morvay István