Esti Hírlap, 1996. március (41. évfolyam, 50-70. szám)

1996-03-01 / 50. szám

1996. március 1., péntek PREMIER: A SZÍV HÍ­DJ­AI Ki viszi át? Tocsogni fog a mozi a könnyektől. Bokáig. S ezen tucatnyi Nárcisz papírzseb­kendő sem segíthet. Nem szégyen ez, hiszen A szív hídjai című amerikai film úgy van megcsinálva, hogy csak az nem sír rajta, aki nagyon nem akar, vagy aki még nem volt reménytele­nül szerelmes. Minden pon­tosan ki van itt mérve, az alkotók remekül kiszámí­tott húzásokkal dolgozzák meg érzelmeinket. A film egy szerelem tör­ténetét meséli el, eszmé­nyien a múltba helyezve (nem túl messzire, csak épp oly távol, ahol már el­érhetetlen), s megfelelően lebegtetve a valóság fölött. Valahogy úgy, ahogy mi is lebegtetjük magunkban múltunkat. Az egész törté­net az elmúlásra, a na­rancssárgás alkonyi fé­nyekre van kitalálva. Olyan képekre, amilyene­ket a National Geogra­­phicban láthatunk. A fő­­■áx k­éplő, Robert Kincaid (Clint Eastwood) is ennek a lapnak dolgozik, s pon­tosan ilyen fotókat készít. Fedett hidakat megy fény­képezni Madison megyébe, ahol találkozik egy Bo­­varyné-sorsú szépasz­­szonnyal (Meryl Streep), s életre szóló szerelem szö­vődik közöttük. Maga a kapcsolat csak négy napig tart, utána soha többé nem látják egymást, de naplóik és végrendeleteik arról ta­núskodnak, hogy az a négy nap örökkévalónak bizo­nyult. Átviszik a „túlsó partra is”, hiszen szerel­mük csak haláluk után tel­jesedik be. A film hatásának titka, hogy nagyszerűen oldja meg azt a dilemmát, ami majdnem minden férjes asszony életében felmerül, vagyis hogy mit kezdjen a későn jött, házasságon kí­vüli szerelemmel. Hogyan lehet azt egyszerre elfogad­ni és elutasítani? A szív hídjai erre a kérdésre talál kielégítőnek tetsző megol­dást. Clint Eastwood nem elő­ször bizonyította, hogy nagy mestere az érzelem­keltésnek. Már előző filmje, a Tökéletes világ is jó né­hány nézőt szipogásra inge­relt. Valószínűleg mostani filmjének alapjául sem azért választotta R. J. Wal­ker Madison megye hídjai című regényét, mert az nagy üzleti siker volt, ha­nem azért, mert a történet — s ezt a film kidolgozása is igazolja — őszintén meg­ihlette. 1. csordás Kései szerelem (Meryl Streep, Clint Eastwood) Imago a tömegkultúráról Ma mutatkozik be az Imago című, negyedéven­ként megjelenő folyóirat. A százhúsz ol­dalas kiad­vány­­ hatvanöt százalékát fo­tográfiák al­kotják. Kérdé­sünkre Szüts Miklós művé­szeti szerkesz­tő elmondta, hogy az Imago Célja a tömeg­­kultúra elem­zése. Kik len­nének az olva­sók? Volta­képp mind­annyian. A tö­megkultúrát ugyanis mind­annyian fo­gyasztjuk, de sokan közü­lünk úgy tesz­nek, mintha nem fogyasztanának belő­le. A most megjelenő első számot Dessewffy Tibor főszerkesztő cikke indítja. Ezt egy Madonnáról szóló terjedelmes beszámoló kö­veti. Madonna ugyanis ko­runk példátlan PR-mutat­­ványa (képünk), ez a tör­ténet mindent elmond ar­ról, hogy mit tud csinálni a média egy emberből. A lap másik vezető cikke a boszniai háborúról szól. Stjepan G. Mestrovic A posztemocionális politika és a Balkán című írása minden bizonnyal több ponton is vitatható,­ a szerkesztés a fordító Boj­tár B. Endre kommentár­ját fűzi Mestrovic egy éve megjelent cikkéhez. Ol­vashatunk még interjúkat a televíziózás világából, továbbá György Péter cik­két arról, hogy milyen sze­repe van a szöveg által te­remtett kereteknek a­ ké­pek megértésében. Sz. J. közé tartoznak. Az egyik az, hogy mint lehet valaki­nek többet költeni, mint amennyi a jövedelme? A más­­­­ik, hogy mint lehet az embernek más nővel szóba állani, mint akivel a pap összeeskette? A harmadik, hogy mint lehet az embernek olyan dologba belekap-­­ ni, amihez nem ért? „Ezen három” oknál fogva sehogy sem tud kibé­külni azzal a faktummal, hogy miért vagyok én itt­­ Budapesten országos képviselő? Mikor a szállásomon becsöngettem, hazatérve, az­­ inasom azzal a hírrel lepett meg, hogy a „tekintetes 11 úr” megérkezett. (Más tekintetes úr nincs már a vilá­gon, csak az­„apósok". Mi „vők”, már mind nagysá- I gosok vagyunk. De ő nem engedi magát másként cí­­meztetni. Rám is orrolt a nagyságos címért. „Mi jogcímed van neked magadat nagyságoltatni? ! kérdé számon véve. „Hát legelőször is tiszteletbeli zsi­dó vagyok ”. — Elég volt neki, nem kérte elő a többit.) Tehát megérkezett az apam, s jó gazda lévén, nem a­­ vendéglőbe, hanem az én szállásomra hajtatott egye­nesen. Föl is kelt már régen, kávét is hozatott magá­nak, s csak énrám vár. Jó ízlésű ember lévén, nem kérdezgette tőlem, hogy honnan jövök ilyen korán, nehogy valami­­ olyan magyarázatra kényszerítsen, hogy most vég­ződött a konferencia az 5-ik §. fölött. (Minden tör- I vényjavaslatnak az 5. §-a az, amit az ellenzék leg-­j­­obban meg szokott támadni, ez köztudomású do­log.) Hanem egyenesen a tárgyra tért, ahogy mi, „státusszónokok” szoktuk mondani: „in médiás rés ”. Azért jött, hogy hazavigyen. Olyan meggyőző érveléssel gyakorolta előadói tisz­tét, hogy én nagyon megnehezítve éreztem ellenében álláspontom megvédelmezését. ------------­-------------------------------------------------- KULTÚRA A KÉT MARGIT Faust szerelmei Szűzies, ifjú lány, aki szemlélődő vallásosságát könnyelmű hiúságával, be­csületérzését a szerelem iránti sóvárgásával ellensú­lyozza. Bár Gounod operájá­nak Faust a címszereplője, művének leginkább jellem­zett és zeneileg is legjobban megrajzolt figurája a tudós szerelmese, az általa elcsábí­tott és bűnbe taszított Mar­git. Az Erkel Színházban ma és vasárnap este mutatják be a francia nyelvű operát, amelyet Kerényi Miklós Gá­bor állított színpadra. Else­jén Frankó Tünde, harmadi­kon pedig Bazsinka Zsu­zsanna kelti életre Gounod hősnőjét. — Ez az első Margit-ala­­kításom — meséli Bazsinka Zsuzsanna a próba szüneté­ben —, s mostanáig még a darab egyik legismertebb részletét, az Ékszeráriát sem énekeltem. Érdekes módon Gounod Margitj­a sohasem tartozott a szerepálmaim közé, mindig kicsit „sá­padt”, unalmas figurának tartottam. De mióta elkezd­tem a Fausttal foglalkozni, rádöbbentem, mennyire iz­galmas, felkavaró, emberi és összetett ez a nőalak. Hetek óta a Fausttal kelek és fek­szem, örülök minden próbá­nak. Talán az a legérdeke­sebb ebben a figurában, hogy ugyanolyan hétköznapi ember, mint bárki más, csak a körülmények sodorják ilyen helyzetbe, s talán bár­melyikünk járhatna ugyan­úgy, ahogy ő. Én akkor ér­zem magam jól egy előadás után, ha az alakítás megráz, ha őszintén azonosulni tu­dok az adott nőalakkal. A Margit ilyen szerepem. — A Faust a második pre­mier, amelyben részt vesz, hiszen hosszas külföldi ven­dégszereplés után második évadját tölti ismét itthon, a budapesti Operaház tagja­ként. — Ettől a szezontól azon­ban újra megosztom az idő­met Budapest, és Lipcse kö­zött. Tavaly hazaköltöztem Magyarországra, s­ csak itt­hon akartam színpadra lép­ni. Igaz, hogy volt egy pre­mierem és kaptam egy díjat is, de az egész évad alatt összesen tizennégyszer lép­hettem színpadra. Szakmai­lag nekem ez kevés, emiatt újítottam fel ismét­ a lipcsei szerződésemet, ott ugyanis ebben a szezonban öt fősze­repet énekelek. Szerencsére az Operaház sokat segít az egyeztetésben, így remélem, Margitot a következő évad­ban is énekelhetem. — Természetesen Zsuzsá­val mindketten ugyanazokat a rendezői utasításokat kö­vetjük — mondja Frankó Tünde —, de egyéniségünk­ből fakadóan más-más Mar­gitot jelenítünk meg a szín­padon. Én ezt a figurát kissé labilis, magányos nőnek tar­tom, aki tele van ellentmon­dásos, nagyon emberi érzel­mekkel és vágyakkal. Rá­adásul nemcsak a bátyja ment el a háborúba, hanem elveszítette a számára leg­kedvesebb embert, a kishú­­gát is. Faustba rögtön bele­szeret, s a férfiért még az életét is hajlandó lenne fel­áldozni. S amikor gyilkossá válik, ezt a tettét a Sátán hatására és a szülés utáni sokk miatt követi el. Nehéz beszélnem róla, mert egyre inkább résznek érzem ma­gamból Margitot. — Ön is most énekli először ezt a szerepet. Rég­óta vágyott erre a feladat­ra? — Nincsenek szerepálma­im, minden darabot imádok, amelyben énekelek. Persze, akad azért néhány olyan opera, amelyben szívesen lépnék még színpadra, de türelmes vagyok, s bízom abban, hogy előbb-utóbb ezek is sorra kerülnek. R. Zs. A szerelmi kettős: Faust (Csák József) és Margit (a képen látható Bazsinka Zsuzsanna mellett Frankó Tünde énekli még ezt a szerepet) fotó: Németh Gabriella „Édes fiam uram! Önnek a napidíjai két hónap óta le vannak foglalva a hitelezői által, ha még a harmadik­­ hónap is hozzájárul, akkor önnek a ház határozata szer­e­rint, kényszerülve kell beadnia a mandátumáról való­­ lemondását. Ha pedig ezt megelőzve, önkényt lemond, ezt indokolhatja igen plausibilis argumentumokkal. A gazdasága személyes felügyeletet igényel. Nyolc hóna­pig itt ülni, Budapesten, annyi a falusi gazdára nézve, mint tönkremenni odahaza. Oculus domini saginat bo­­ves. A gazda szeme hizlalja a tulkot. Aki nem olyan nagy úr, hogy jószágigazgatót tarthat, az maga kényte- l­­len a cselédei után látni. Asszony ezt a munkát meg | nem bírja, annyival kevésbé, mert szegénynek a gyer- || meknevelés is egészen az ő gondja. A képviselőség csak pesti újságírónak és prókátornak való, aki anélkül is itt | lebzsel, vagy nagy földesúrnak, akinek az sport, vagy olyan nagy államférfiúnak, aki miniszter és államtitkár akar lenni, vagy olyan ügyefogyott embernek, akinek az is élethivatás, hogy naponkint öt forint huszonöt krajcárért segítsen telepipázni az országház folyosóját,­­ de semmi esetre sem olyan embernek, mint Ön. — Azt hiszem, hogy meg is elégelhette ön már a dicső­séget. Mindennap leszidatni magát az ellenzék által,­­ csúfoltatni mameluknak, hazaárulónak, a nép vérét szív i vő piócának, lefestetni magát az élclapokban majom, kutya, elefánt, sárkánykígyó, vaddisznó, rabló, tolvaj,­­ koldus, ökör, szamár, ló, teve, zsiráf, rinocérosz, papa- á­gáj, drótoszót, cigány, részeg ember, hóhérlegény, kis kö­lyök, vénasszony, három grácia alakjában, azt hiszem,­­ hogy elég volt eddig mulatságnak. Hiszen még azt sem szereti a föld, hogy hat esztendeig folyvást búzát vesse­ ,­nek bele, hát még hat esztendeig konkolyt? Megunhatta biz azt már fiam uram. Én azonban korántsem akarom­­ valami kompromittáló lépésre kényszeríteni. (Folytatjuk) Minek érünk? A vita végre valódi kérdések kö­rül zajlik: milyen legyen az érettsé­gi? (Az álvita ugyanis arról szólt, hogy kell-e a történelem matúrája, de ezt szerencsésen rövidre zárta az illetékes miniszter, sőt a miniszter­­elnök is: kell!) Most már arról folyik a disputa a napilapokban, hetilapokban —, hogy mi fán terem ez a kétszintű érettségi és kinek jó ez. A lehetséges válaszok előtt azonban valamit tisztázni kell: az érettsé­gi, úgy ahogy van, s amiért valaha kitalálták a világban, ma már semmire sem jó. Több mint egy évszázada a gim­náziumok, líceumok záróvizsgája arra szolgált, hogy aki átesett a diákélet végének tortúráján, az viszonylag ma­gas polcokra is eljuthasson a közigazgatásban, a keres­kedelemben, a gazdaságban. (S nem utolsósorban a had­seregben, ahol „karpaszományos úr”, tehát tiszti rang várományosaként vonult be, ahelyett, hogy közönséges bakaként kezdte volna a szolgálatot a seregben.) A világ azonban az elmúlt fél században annyit vál­tozott, hogy mára néhány szakma elsajátításának az alapfeltétele csupán az érettségi. Megváltozott a másik funkciója is: nem lehet csupán a matúra birtokában egyetemekre, főiskolákra beiratkozni, mint hajdanán. Mindenütt felvételi vizsgát kell tenni, de még a hozott pontok értékébe sem az számít, hogy ki hogyan érett, hanem hogy milyen végbizonyítványa volt a jövendő egyetemi polgárnak, így aztán annyi szerepe sem ma­radt az érettséginek, mint a kötelező védőoltásnak, hi­szen semmitől sem védett meg, legkevésbé a munka­­nélküliségtől. Éppen itt volt az ideje hát, hogy mindenki újragondol­ja, milyen legyen a jövendő érettségije, mert abban azért, legalábbis a szakértők körében, egyetértés mutatkozik, hogy a 18. életév táján, a nagykorúság küszöbén, valami vizsgafélével kell lezárni a tanulóévek hosszú sorát. Már csak azért is, mert ilyen vizsga nélkül sok gyerekben — és felelőtlen szülőben — eltűnik minden motiváció, a ta­nulásra sarkalló ösztönzés. Ami már csak azért is kínos, káros következményekkel járna, mert az úgynevezett nagybetűs ÉLET kegyetlenül megbosszulja az ilyen le­zser éveket. Maradjon hát az érettségi — de milyen? Kétszintű — javasolja a most nyilvánosságra kerülő tervezet. Aki egyetemre készül, az tizenhat évesen jelentkezzen az úgynevezett „felsőszintű” matúrát adó osztályba, aki meg úgy gondolja, hogy neki elég lesz valamilyen szak­mához a kevesebb is, az a „középszintű” osztályok vala­melyikébe jelentkezik. Az már biztos, hogy a tervezetnek ebben a részében nagyobbfajta társadalmi bomba rejte­zik. Azt ugyanis előre lehet tudni, hogy kik, milyen csa­ládok gyerekei mennek majd tizenhat évesen a közép­szintre, és kik a felsőbe. (A kivételek itt is csak erősíthe­tik a szabályt.)­­ S az még csak megoldható, hogy azt a jelentkezési időpontot kitolják az utolsó tanév utolsó félévére, de az, akkor is ijesztő, hogy aki mégiscsak középszintre me­részkedett, annak a számára kész, passz, soha többet nem is számíthat arra, hogy egyetemre, főiskolára kerül­jön. Ilyen zsákutcát viszont egyetlen közoktatási rend­szer sem engedhet magának, hacsak azt nem vallja egy tárca, egy kormány, egy hatalom, hogy őket bizony a le­maradók sorsa nem érdekli. (Márpedig manapság a „Verseny van, a gyenge bukjon el”-féle egyoldalú böl­csességek évadját éljük.) Remélni azért lehet talán, hogy sikerül valami komp­romisszumot találni az egészen érettek és a félig érettek konfliktusában. Kompromisszumot, amit csak a magyar nyelvhasználat ért helytelenül „megalkuvásnak”, amúgy a világ legtöbb táján a szemben álló érdekek ésszerű ki­egyezését jelenti csupán. Érettségiügyben is jó lenne ilyen ésszerű megegyezésre találni. Bernáth László MOST JÖN A NEGYEDIK Jöjjön el egy folkfesztiválra hozzánk Aki még nem tervezett szombatra semmilyen programot, ne törje to­vább a fejét: délután négy órától éjfélig fantasztikus műsort kínál a Kaláka együttes az Almássy Téri Szabadidő Központban. Az immár IV. Budapesti Matáv-Kaláka Folkfesz­­tivál szervezői egyszerre több helyszínen igyekez­nek a legkülönlegesebb igényeket is kielégíteni: lesz táncház, az aulában kirakodóvásár, a kávézó­ban az eddigi fesztiválok televíziós felvételein ke­reshetik magukat a törzs­vendégek, s utoljára, de nem utolsósorban a nagy­színpadon lesz francia, kabíliai, spanyol, szlo­vák, holland, magyar táncos és zenész annyi, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelme senkinek. Különleges ze­nei élményt ígér Miquel Montanaro műsora, többéves szünet után színpadra lép Sárközy Gergely lantművész, a Romafolk és a „régi” Bu­zuki együttes, Jordán Ta­más és Sebő Ferenc pedig József Attila-versekkel szerepel. Könyv- és le­mezárusítás színesíti még a programot, s természe­tesen játszani fog az öt­lettulaj­donos-névadó Ka­láka együttes is. Phg Fotóbolt December közepén nyílt meg az Üllői út 66. szám alatt a Fotóbolt. Végre a fényképészek is egy helyen megtalálhatják a munká­jukhoz szükséges szakkiad­ványokat, mert eddig csak elvétve akadhattak ezekre egy-egy antikváriumban vagy könyvtárban. Megta­lálható itt szinte minden magyar nyelvű régi és új, fotózással és néhány videó­zással kapcsolatos könyv, a Fotó régi számai, de kor­társ magyar fotósok albu­mai, mint Benkő Imre Acélvárosa vagy a Sajtófo­tó-kiállítások anyagát tar­talmazó összeállítás, Az év fotói is. A közeljövőben a világ minden részéről összegyűjtött naprakész is­mereteket tartalmazó, kö­zel tízféle szakfolyóirat is fellelhető lesz a pici üzlet­ben. A gyűjtők is cseme­gézhetnek: olyan ritkasá­gokat találhatnak, mint Dulovits Jenő, Moholy- Nagy László, Ansel Adams, André Kertész, Man Ray könyvei vagy a nagyon ér­dekes, múlt század(!) elejé­ről származó erotikus fotó­kat tartalmazó gyűjtemény. Ezenkívül a Kodak pro­fesszionális minőségű film­jeinek teljes választéka kapható, és a maga is fotó­zással foglalkozó üzletve­zető filmkidolgozásra akár diáról is felvesz rendelést. A boltban előfizethető to­vábbá a Videopraktika és a Fotó újság. ■

Next