Észak-Magyarország, 1990. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-28 / 176. szám

1990. július 28., szombat írócsoport rovata Vallomás a Verseim sokasága szól Nagybarcáról, ahol öttől tíz­éves koromig éltem. A négy elemit Szűcs Lajos tanító úr alatt jártam végig, és ami­kor a soproni Rákóczi ka­tonaiskolába kellett elmen­ni, bizony, szomorú voltam, mert anyámat, a szeretet forrását kellett otthagynom, a játszótársakkal, a tájjal, ahol minden útkanyart is­mertem; a fákkal, amelyeket megmásztam, vagyis a Va­rázskört (egyik versesköte­tem címe is ez) kellett ott­hagynom, szűkebb, legszű­kebb hazámat A börtönben és az emig­ráció legnehezebb évei alatt a falumra való visszaemlé­kezés jelentette az erőt, az újrakezdés erejét, a tiszta forrást. Oda tértem vissza, mint a sötét cella világos ablakához, mely a napot pó­tolta. Két legjobb barátom volt Szaniszló Jóska és Csizi Ká­roly. Együtt barangoltuk be a vidéket, sőt, Csehes Erzsi­nek együtt udvaroltunk, akit nemrégiben, amikor évtize­dek múltán hazalátogattam, már menthetetlen állapot­ban találtam csak meg, de a kómából visszajött, megis­mert. Fölidéztem neki édes­anyja szavait, amit hozzám intézett: — Kitanítom én Erzsikét, de akkor ugye el­jön érte? Bizony eljövök még a világ végéről is — ígértem meg. S ezt ismétel­tem meg a betegágyánál, hálát adva a sorsnak, hogy még láthattam őt. Nagy örömmel töltött el, hogy megmerítkezhettem a régi ismerős tájban, ember­szemekben, akik még meg­ismertek, hogy elmondhat­tam nekik, nem a könnyű életért tértem vissza, hanem azért, hogy elmondjam: odakünn csak testileg vol­tam, lelkemmel köztük ma­ szülőföldről radtam, az ő megnyomorítá­­suk ellen harcoltam. Biztos voltam benne, hogy tudnak rólam, hogy tudják, hű maradtam hozzá­juk, a néphez, amely idegen hatalom alatt szenvedett. Egyszer rádión keresztül hallhatták a Hazafelé című versemet, talán 1960 táján, amikor Amerikából üzentem, és az ózdi munkások egy szekér élelmet vittek anyám­nak (bezörgettek a zsarun, hogy hallották, megemlékez­tem Ózdról, s az ő sorsuk­ról), s letették az élelmet, azután eltűntek. Ez akkori­ban igen veszélyes vállalko­zás volt. Igazában csak 1956 júliusi szabadulásomkor éreztem át, hogy nemcsak mi voltunk rabok, rab volt az ország is. 1950. március 15-én vette át az ÁVÓ a börtönigazgatást, és 1953-ig azt se tudta anyám, életben vagyok-e, vagy sem. Nem volt csomag, levelezés. Csak havonta ír­hattunk húsz sort, s én ab­ba mindent belesűrítettem. Többször verseket is kiküld­­tem a börtönből és a tatabá­nyai 14-es aknából a bá­nyászokkal, akik nem rabok­ként dolgoztak ott, nem úgy, mint mi.­­ Mikor 1956-ban elhagytam az országot, lelkifurdalásom volt, mert éreztem, gyáva­ság is van benne, hiszen őseinknek sem volt különb sorsa a tatárjárás idején, a török hódoltság, vagy a Habsburgok allatt, de otthon maradtak." Tudtam, ha én ezt teszem, újra börtönök sötétje vár rám, vagy halál. Egy halottra gondoltam sok­szor, Gérecz Attilára, aki legalább úgy szerette az éle­tet, mint én, fiatalabb volt nálam tíz évvel, mégis har­colt tovább és 1956. novem­ber 2-án elesett. Úgy érez­tem, azt kell elmondanom, amit ő szeretett volna még: életemről. Azonban hiába fordítottam minden időmet erre, tudtam, őket, a holtakat nem lehet utolérni, mert ők az életü­ket adták. Eszembe jutott a Nobel-díjas lengyel költő­nek az egyik mondása: „a túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízóleve­lét.” Ezzel a megbízólevéllel jártam a világ szabad ma­gyarságát, hogy segítsem őket azonosságtudatuk meg­őrzésében, hogy emlékeztes­sem őket versben, prózában, hogy azokért kell élnünk, akik otthon maradtak és a nagyobb áldozatot hozták! Sose hittem volna, hogy megélem ezt a szabadságot. Hiszen a magyar történelem­ben ez nem fordult elő egyet­len emigrációval sem, csak velünk, 56-osokkal, hogy amiért zászlót bontottunk, az még életünkben teljesül, s vértelenül kapjuk meg a szabadságot. Amikor először hallottam a „búvópatak-nemzedékről”, Lakitelekről, 1980-tól kezd­tem hinni egyre erősebben ebben a nemzedékben, amely nem ismert félelmet, mint mi, nem volt előítéletük, nem volt balatoni nyaraló­juk, vagy házuk a Rózsa­dombon, de volt hitük meg­­vallani magyarságukat! Azt üzenem földijeimnek: legyenek büszkék arra, hogy Isten magyarnak rendelt bennünket! Nincs szebb, nincs gazdagabb ország, mely több szeretetet tud nyújtani, mint mi magyarok nyújtha­tunk egymásnak. Sehol a vi­lágon nincsen számunkra hely, ahol boldogabbak le­hetnénk. Tollas Tibor : A szerző e rövid írását az Ag­­rober-székházban megtartott szerzői estjét követően vetette papírra, s bocsátotta rendelke­zésünkre. A választások után az egész ország reménykedett, ha bizonyos szkepszis keve­redett is ebbe a reménybe, hogy végre valaminek tör­ténnie kell: tisztulnia annak az áporodott le­égőnek, amelyben fuldokoltunk évti­zedekig. A változás jelei vegyesek. Néhányat szeretnék megem­líteni, amelyek egy viszony­lag jómódú nagyközség éle­tében mutatkoznak. Például a főtéren álló el­ső világháborús emlékmű tetejéről lekerült a csillag, s visszahelyezték az eredeti állapotnak megfelelően a tu­rulmadarat. A falu szélén az állami ünnepléseknek meg­épített pódium, ahová olyan „lelkesen” kényszerültek a lakosok felvonulni, gúny tár­gya lett. „Garázda kezek” nagy betűkkel az oldalára mázolták, hogy az „MSZMP székháza”. Mire valakik nagy sietve lebontották. A merevség, a régihez való ra­gaszkodás sokáig érzékelhe­tő volt. A Demokrata­ Fórum helyi elnöke, aki képviselő lett, annak idején levélben fordult a tanácshoz, hogy a vb ülésein szeretne részt venni. A szervezeti és műkö­dési szabályzatra való hivat­kozással elutasították kéré­sét. Mint képviselőt azonban már meghívták. Ugyanabban a levélben kérte, hogy tegyék vissza az iskola falára azt az emlék­táblát, amelyik az iskola alapítójának nevét őrzi. E táblát ugyanis eltávolították onnan, s mivel az illető pap volt, az egyház elhelyezte a templomban. A tanács gaz­dasági okokat és a felelős­ség vállalásának kockázatát vetette fel válaszlevelében. A volt pártházból pártok háza lett és ide költöztették a könyvtárat is. A község­ben négy párt működik, úgymint a Demokrata Fó­rum, amelyik egymagában nagyobb, mint a többi há­rom: a Kisgazda, az MSZP és az MSZMP szervezete. A vörös csillagot azonban en­nek az épületnek tetejéről is csak akkor távolították el, mikor azt festékkel leöntöt­­ték, így járt az épület előt­ti parkrész talaján díszként­­ kirakott csillag is. A zava­rodottságot mutatja, hogy az elesett szovjet katonák em­lékművéről is levették a csil­lagot. Készül a második világ­háború magyar áldozatainak az emlékműve. Egyesek a temetőbe akarták felállítani. A volt ellenzék — ma a kor­mányzó párt — ragaszkodott ahhoz, hogy a főtéren kap­jon helyet. Beszélgetve a Demokrata Fórum képviselőjével, szóba került, miért tátong üresen a kultúrház. E téren válto­zás nehezen képzelhető el. Mert, ha igény lenne is a szórakozásra, kulturálódásra, a két műszakban dolgozónak nemigen jut ideje a munkán kívül semmire. A község népe éppen szorgalmának köszönheti, hogy a gyomrok még nem korognak. * * Felvetette a képviselő, hogy a helyi értelmiség szidja ugyan a múltat, de az újért, a változtatásért alig tesz valamit. Hogy a peda­gógusok szinte kivétel nélkül MSZMP-tagok volta­k, de most semmi ilyen pártba nem léptek be. Hogy az egy pártba való belépést csak a kény­szer vagy, az előnyszerzés indokolta. Az új pártok már előnyt nem tudnak nyújtani, de nem is óhajtanak. Faggattam a Demokrata Fórum terveiről is a képvi­selőt. Elmondta, hogy mivel a cigányok száma közel jár a százhoz, vajdát fognak közülük választani, akit az­után a helyi elöljáróságba delegálnak, hogy képviselje érdekeiket. Beszélt az önkor­mányzati választás nehézsé­geiről. A leendő polgármes­ternek rátermett személynek kellene lennie, ilyen ember azonban nemigen van. Mint mondta, szeretné, ha a meg­hozandó törvény módot adna rá, hogy mint gyógyszerész, megvehetné a helyi patikát. Mozgó gyógyszertárat szeret­ne, hogy a környező falva­kat elláthassa gyógyszerek­kel. Nem panaszként, csak tényként mondta, hogy a képviselőség mellett egyre nehezebben tudja elvégezni a gyógyszerészi munkáját. Helyettest csak őszre ígér­nek. Így előfordul, hogy ese­tenként be kell zárni. A la­kosság bízik benne és min­den ügyes-bajos dolgával hozzá fordul, hogy a szom­széd az ő árkába öntötte a szennyvizet, hogy a kutyája kiharapta a kerítést, a má­siknak a nyugdíját kellene felemeltetni, stb. És nem küldheti el, hisz ő a képvi­selő, neki el kell intézni, mert azt „csak ő tudja”. A betörések száma itt is megszaporodott. Sorra törik fel az üzleteket, de magán­portákra is elkalandoznak. Nyomozás van, eredmény nincs. De rendőr se. Majd az önkormányzat — mond­ják. Kétkedés és várakozó bi­zalom van az emberekben. Az mindenképpen érzékel­hető, hogy a babonás­ éj­jeli kísértet nyomasztó rémképe, amely bejárta Európát, el­szállt a kémények füstjének útján. Juhász József ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Szeretném, ha írásaim segítő tettekké válnának Györgyei Géza beszélgetése Kalász Lászlóval . A Bódva völgyében, Perkupán szület­tél és e tájékon nevelkedtél. A régiek azt tartották, a költő nem lesz, hanem születik. Életedben, költészetedben hogyan forrt ös­­­sze a szülőföldhöz való ragaszkodás és ma­ga a költészet, ami nem más, mint egy né­ma, titkos kapcsolat az ember és a termé­szet között. — Kibogozhatatlan ez a kapcsolat és szo­ros. Az egész táj, emberei, élő és élettelen világa iránti szeretet talán már születésem előtt belém ivódott. Ha verset írok, min­denesetre itt van körülöttem ez a világ. Ha másutt éltem is, ez adott erőt, kudarcok­ban, elesettségekben vigasztalást, gyógyírt. Lehetetlen a szülőföld emberei, a természet és a versek világa közti kapcsolat ízekre szedése. Ha ezt tenném, ha ezt vizsgálnám, nem is írnék verset, verseket. Jobb­ ezt nem bolygatni. — Iskoláidat Miskolcon, Mezőkövesden végezted. Bölcsészhallgató Debrecenben voltál. Tanítói diplomádat Sárospatakon szerezted. Hogyan őrzed emlékezetedben életednek ezt a szakaszát, hogyan emlékszel vissza ezekre a városokra? — Mind a négy várost otthonomnak ér­zem. Egy csöpp faluból a „nagy városba”, Miskolcra kerülni igen nagy esemény volt életemben. Bizony sokáig könnyeztem ti­tokban honvágy miatt. Az évek múlásával megszoktam, megszerettem a nyüzsgést az utcákon, az iskolát, a kollégiumot. Nagyon sokat segített felcseperedésemben, hogy olyan kitűnő emberek neveltek, tanítot­tak, mint Seres János, Papp László kollé­giumi nevelők, a gimnáziumban Koszorús István, Pápay Sándor tanár urak, akikre mindig köszönettel, tisztelettel gondolok. Mezőkövesden egy negyedévig éltem csu­pán. Igen meleg, kellemes emlékeim van­nak róla. Debrecen­­ már mint érettségizett fiatalt fogadott. Nagyon megragadott a vá­ros széles utcáival, gyönyörű parkjaival, ódon és új épületeivel. Itt jelentek meg el­ső verseim Koczogh Ákos, Kiss Ferenc jó­voltából. Kovács Kálmán, Juhász Béla is nagyon sokat segített első kötetem megje­lentetésében. Itt láttam meg viszont azt is, hogy embertelen, hazug az ország vezeté­se. Itt az egyetemen, a kollégiumokban in­dult meg csendben, majd egyre hangosab­ban a védekező szervezkedés. Ennek az idő­szaknak bátor, izgalmas tetteire ma is örömmel gondolok, ha időnként vissza­visszatérek a maradandóság városába. Sá­rospatak hangulata örökre belém ivódott. Olyan nagyszerű pedagógus tanítványa le­hettem, mint Ködöböcz József tanár úr, akiiből szinte sugárzott a szeretet. Ha bár­melyik várost felkeresem, úgy érzem, haza­megyek. El-elcsodálkozom fejlődésükön, gyönyörködöm szebbülésükben. — Azt tartják, kevesen­­ szeretik úgy a falut, mint Te. Ihletforrásod is a falusi em­berek Világa, a csöndes Bódva-völgy. Kár­pótol-e mindez itt Szalonnán, sehol távol élsz az irodalmi élettől, a szellemi társak­tól, barátaidtól? ~ — Nem lehet szó kárpótlásról akkor, amikor nem kényszerű, hanem szívnek kedves e sorsvállalás. Kezdetben nagyon hiányoztak a városokban hagyott társak, barátok. Igen nehéz volt hangomat hallat­ni, verseimet megjelentetni. Nagyon sok­szor elfogott a csüggedés, nem magam, de verseim sorsa miatt. A család, az itt élő emberek, barátok, tanítói munkám, a gye­rekek évtizedeken keresztül átlendítettek holtpontjaimon. Figyelemmel tudom kísér­ni e táj, az ország, a világ változásait, ba­jait, netán örömeit, hiszen az újságok, fo­lyóiratok, a televízió, a rádió, a gyakori utazások lehetetlenné teszik a bezártságot. Ám néha-néha ma is nagyon egyedül ér­zem magam. Talán ez is kell az íráshoz. — Erre a megyére nem jellemző a tar­talmas, esztétikai vitákkal tarkított irodal­mi élet. Az elmúlt időszakban mégis heves vita­­ dúlt a megye irodalmi, társadalmi lapjai, különösen a Napjaink körül. Mi er­ről a véleményed? — Valóban nem jellemző. Most sem. A múltkori vitából ide, Szalonnára nem jutott el esztétikai jellege, inkább csak a csatáro­zásé. Ifjú emberek kerestek maguknak le­hetőséget, teret képességeik kibontakozta­tására. Ez természetes is. A Napjaink majdnem három évtizedig fennállt. Ez nagy dolog! Becsületesen teljesítette kötelességét a lehetőségekhez képest. Arról a volt szer­kesztőségek nem tehettek, hogy egy párt befolyása érvényesült a folyóiratban. Az új szerkesztőségek ezt a buktatót elkerülhetik, és reméljük, pártoktól függetlenek tudnak maradni a szerkesztők. Most már be is bi­zonyíthatják tehetségüket, rátermettségü­ket, s színvonalasabb, kelendőbb folyóira­tokat tudnak létrehozni. — idealista költő vagy. Költészeteddel használni akarsz. Tavasz óta­­ fássá változá­sok indultak az országban. Mindebből mi érezhető falun? A változásokban vvan-e annyi remény, hogy kisimuljanak az arcok? — Igen. Szeretném, ha írásaim segítő tet­tekké válnának. Az arcok ráncai nem kisi­mulnak, hanem mélyülnek. Változások, ha érezhetők is, nem könnyítik lelkünket. Az ígérgetések, a szavak, szónoklatok nem ké­pesek kiküszöbölni, ellensúlyozni a megél­hetési nehézségeket. Mit láthatunk minden nap? A bátor, gyönyörű kezdés, nyitás után a tehetetlen toporgást. A vezetés hitelvesz­tését. A vezetői tétovaságot. Nem a népért való harcot, hanem pártok közti alattomos, vagy nyílt csetepatékat. Két nagyhatalom könnyebben jut egymással egyezségre, mint a mi pártocskáink. A nép azt látja, hogy a hatalomért folyik az áldatlan küzdelem. Honatyáink pedig, (tisztelet a kivételnek) mint rossz nebulók, igazolatlanul maradnak távol az órákról, vagy ellógnak a felelés elől. Iskolában ezért büntetés, esetleg elta­­nácsolás jár. Azt is látja a nép, hogy a pénzén tartott képviselők enyhén szólva komolytalanok. Apró-cseprő vitákra fecsér­lik drága erejüket, időnket. A fontos dönté­seknél viszont (volt rá példa) nem lehet le­zárni az ügyeket a parlament „létszámcsök­kenése” miatt. Tehát van mitől mélyülniük a ráncoknak.­­ Azon soha nem kellett töprengened, vajon költő legyél-e? Úgy írsz verset, ahogy éled az életed. Azt írtad 1973-ban: „Álma­im most már nagy ívben elkerülnek." Ki­békültél-e álmaiddal, felkeresnek-e újra? — Álmok nélkül, remények nélkül lehe­tetlen lenne élni. Ha időnként elhagy ma is a hit, tudom, hogy újra visszatérnek az álmok, csak nem szabad apró, napi gon­dokban felőrlődnie az embernek. Hadd idézzem fel egy versemet: „Percekkel viaskodtam naplókkal átengedem e viadalt másnak közeli ágyúzásban nagyot hall talán az ember s a füst miatt talán vak győztem is olykor igazam is volt néha de bárgyúság e szúnyogharc: felőröl” — Tanító és költő vagy. Vannak-e friss intelmeid az olvasó számára? — Sajnos hangszalagom megbetegedése miatt nem taníthatok, verseket viszont szoktam írni. A legfontosabb, amit mind­nyájunknak kívánhatok: igen nehéz feladat. Türelmesnek kell lennünk. A valódi rend­szerváltást minden nehézség, illúzióvesztés ellenére is ki kell várnunk. A nép megma­rad és dolgozik, ha hagyják. Parlamentek, kormányok viszont válthatják egymást. Re­ménykednünk kell, hogy kialakul, összeko­­vácsolódik egy hozzáértő, népért élő veze­tés, amely tud tenni is jövőnkért. KALÁSZ LÁSZLÓ: Körök kerekednek gyors semmik forognak színes pántlikákon tekereg az álom bűvölő közönnyel sípok merevednek vesszőn pergő tálak kérőn körbejárnak hosszú harsonákon mikbe csak a szél fúj monotonon szólván halkul minden nótám

Next