Észak-Magyarország, 1998. november (54. évfolyam, 256-280. szám)

1998-11-07 / 261. szám

1998. november 7., szombat Kereszthegy Európa közepén Banner Zoltán Valamikor megérkezett egy öreg kis vonat Nagybánya állomására, s a vonatból nagy­kalapos, bohémnyakkendős festők szálltak ki, akik abból, ami először tárult szemeik elé - a Virághegyből, a Klastromrétből, a Kereszthegyből, a pénzverdéből, a refor­mátus és a katolikus templom tornyaiból, a bányászházakból és az ég színe változá­saiból - szilárd alapot raktak a korszerű XX. századi magyar festészetnek. Iskolát is alapítottak erre az alapra, amely hol jól, hol rosszul, hol ilyen, hol olyan formában, de a mai napig működik a városban. Három-négy nemzedék élezte pengéjét ezeken a motívumokon és ebben az iskolában - beleértve a jelenlegi művé­szeti oktatást -, hogy jó megvívói legye­nek az impresszionizmus, az expresszio­­nizmus, a kubizmus, az avantgárd és min­denfajta e századi művészeti hadművelet bástyáinak és tűzharcainak. De nem a motívumok, nem a stílusok és nem a mesterek Nagybányája él csu­pán, hanem olyan szellemtáj gyanánt is, amelyet már nem a valóság vagy a hagyo­mány, hanem az a hivatás, az a funkció éltet, amelyet valaha betöltött. Ilyen szellemtáj örökségének s egyben gyarapítójának vallja, vallhatja magát az 1990-ben Magyarországra települt nagybá­nyai festő, Kozma István... Az egész XX. századi művészet a XIX. és a korábbi századok s végül önmaga taga­dásának, megtagadásának a jegyében zaj­lott. (Miközben persze örökkévaló értéke­ket teremtett.) Ritka az a momentum - mint pl. Kozma festészete -, amely a taga­dás helyett a magyar és európai művészet­ben 100 év alatt történteket összegezve, nyersanyagnak tekintve érvényesíti saját tehetségét. (Szecesszió, expresszionizmus, impresszionizmus és más izmusok a nagy­bányai festészet felfogásában összefoglalva érvényesül Kozma festészetében.) Első hallásra talán hihetetlen, de közel kell menni képeihez, s akkor négyzetcen­timéterről négyzetcentiméterre olvasha­tod le, tapasztalhatod, akár tapinthatod is a század valamennyi pigmentszemcséjét a Fauves-októl, Cezanne-tól a Hollósy-nem­­zedéktől Braque-on, Picasson, Zifferen, Mondrianon, a szecesszión át az európai iskoláig, Vasarellyig, s az avantgárd 2., 3* hullámveréséig, s mindez nem művészet­­történeti emlékként s utánérzésként, ha­nem egy olyan öntörvényű szellemtájként ontja motívumait, hogy a festő mindezt alig győzi kompozícióba rögzíteni. Ez az egyik csodálatos transzfiguráció Kozma művészetében, a másik az, hogy ez az egész, festők által teremtett új valóság (maga a XX. századi festészet) magyar szemet visel, és nagybányai pillantással néz vissza ránk. Tehát valami olyan, idő­ben felgyorsult szintézis eredményeként viselkedik, mint például a népművészet, mely köztudomásúan egyszerre a legnem­zetibb, a legegyetemesebb nyelve egy-egy etnikumnak, vagy mint Bartók zenéje, aki ezt felismerve határozta meg a ma­gyarság és Európa zenei útját. Nem állíthatjuk, hogy ez az egyetlen, vagy a legeszményibb lehetőség a XX. szá­zadi festői leltárnak az átadására a követ­kező évezred számára. Ám arról meg va­gyok győződve, hogy Kozma István olyan modus vivendit talált az annyiszor elte­metett táblakép műfajában, ami megerő­sít reményeimben: századunk legalább annyi hiteles önarcképet hagyott magáról az utódoknak, mint az előző századok. (Elhangzott a debreceni Medgyessy Galé­riában a Mezőkövesden élő Kozma István festőművész kiállításának megnyitóján.) Kozma István olajfestménye tsa&s.mmmm­m.aii A Műhely 7 „Sziget a hisztérikus mindennapokban” Beszélgetés Ablonczy Lászlóval, a Nemzeti Színház igazgatójával T. Nagy József Ablonczy Lászlót a mai Nem­zeti igazgatóját arról kérdez­tük, hogyan élte meg az el­múlt két esztendőt, különös tekintettel arra, hogy 1998 márciusában alapkőletétel volt most új helyszínről, új építési határidőkről, új biz­tosokról szólnak a hírek. • Engedje meg, hogy személyes kérdését kitágítsam. A társulat nagyon rosszul élte meg az el­múlt éveket. Mert előbb Fodor Gábor nyílt támadását, és ennek következményeként is, Sík Fe­renc tragikus halálát kellett megélnünk. Ezekben az időkben Horn Gyula védte meg a Nemze­tit, s ez a tény is igazolta: na­gyon komoly és mély koalíciós feszültségek hatották át a kor­mányzati munkát. A Nemzeti új épületét egyébként a miniszter­­elnök úr s nem a kultusztárca kezdeményezte. Amikor a terve­zés és az építkezés ügye komoly fordulatot vett, akkor követke­zett az újabb és megrázó hadmű­velet. Magyar Bálint 1997 nyará­tól azon dolgozott, minisztériu­mi munkatársai kizárásával, hogy a Nemzeti társulata ne jus­son be az új épületbe. Tette ezt szíves következetességgel, s av­val a kirekesztő előítélettel, hogy a társulatnak akár egy elő­adását is látta volna. Tehát ami­kor most az épület körül újra fellobbantak a harcok, s nap mint nap tévék és lapok szólíta­nak fel nyilatkozattételre, elhá­rítom. Mert milyen érdekes, amikor tavaly ősszel a társulat példátlan és történelmi súlyú szétverésén dolgozott Magyar Bálint, senki nem kérte vélemé­nyünket. Az elmúlt évünk nap­közben tehát harc volt az élet­ben maradásért, maradék hi­tünk és becsületünk megtartásá­ért. Miközben esténként szolgál­tuk a közönséget, s hogy nem eredménytelenül, azt nemcsak a színpadi sikerek igazolták, ha­nem a látogatók számának húsz­ezres nagyságrendű növekedése. Pedig a bemutatók számát radi­kálisan csökkentenünk kellett. □ Az új, s a ki-tudja-majd-mikor megépülő új Nemzeti Színháznak már van kinevezett igazgatója, ön nem pályázott. • Nem pályáztam­­ sok okkal. Mindenekelőtt színháztörténeti tapasztalat: 7-8 év a maximum, amit igazgató és társulat jó és te­remtő szellemben együtt tölthet. Utána sokasodnak a feszültsé­gek. Ennyi év után a társulatnak új impulzusokra van szüksége. Nem születtem igazgatónak, én egy nagyon kellemes strasbourgi helyzetemmel felhagyva vállal­tam a vezetést 1991 áprilisában - elképesztő állapotokat örökölve. Nem pályáztam tehát, hogy köl­csönösen jó emlékkel következ­zen el a búcsú pillanata. Jövő ősztől csendesen szeretném meg­valósítani egy-két tervemet. S bi­zonyos, hogy az elmúlt évek tör­ténete is megérdemli, hogy könyvben elbeszéljem... □ Jelenlegi igazgatói kinevezése 1999 nyaráig érvényes. Ezt követő­en - ha megáll még 1998 végén a korábbi döntés a Hevesi Sándor téren Magyar Színház működik. Hogyan kell ezt értelmezni? • A Nemzeti új épületéről, aho­gyan Várhegyi Attila államtit­kár úr pontosítva fogalmazta, mert társulat van, tehát csak az épület sorsáról van szó. A Ma­gyar Színház alapító okiratát a választás előtti pénteken futár­ral küldte át Magyar Bálint. Ám sietsége leleplezőnek tűnt, és a törvényességnek sem felelt meg. Mert, s erről nem értesült a közvélemény, a Pénzügymi­nisztérium nem járult hozzá Magyar Bálint színházalapítási ötletéhez. □ Új parlament alakult, új kor­mány dolgozik. Az új épület újabb sorsáról már döntöttek. Várható-e, hogy a felelős tárca vezetője a működő Nemzeti társu­latának és jövőbeni szerepének megítélését is átértékeli? • Máris átértékelte. S nemcsak azzal, hogy a jövőbeli Nemzeti lelkének mondotta Hámori Jó­zsef miniszter úr a jelenlegi tár­sulatot. Esténként is érzékelhet­jük, hiszen a miniszterelnök úr munkatársai és a Nemzeti és Kulturális Örökség Minisztériu­mának tisztségviselői oly nagy számban vettek részt Németh László Villámfénynél és Sütő András Balkáni gerle című da­rabjának ősbemutatóján, mint hét év alatt összesen nem ta­pasztalhattuk. S a bizalom a művészeti életben is nagy erőt jelent. • Éppen hét éve nyilatkozott la­punknak, készülve első igazgatói évadjára. Az önmagával való szembesüléskor, mi a mai sum­­mázat? • Igyekeztem becsületesen, szí­­vemmel-lelkemmel szolgálni, nemcsak a Nemzeti, hanem az egyetemes magyar színjátszás, drámaírás ügyét. Természetesen munkámat megítélni nem az én tisztem, de nem az a néhány gyűlölködő személy hivatott, akiknek végül is megköszönöm, hogy előre bátorítottak. Régi igazság: a stílus az ember. S ha valaki nemtelen becsületbeli jel­zőkkel illeti a 76 éves Agárdy Gábort, s csak gyalázkodó jelzői vannak arra a Nagymama elő­adásra, amely három éve lép­csős teltházzal és ünneplések hullámában zajlott Tolnay Klári haláláig, azzal nincs mit kezde­ni. A művészeknek, vezetőtársa­imnak nagyon sokat köszönhe­tek, hogy szelíd szóval tudtam, tudtunk dolgozni legnagyobb, kívülről jövő támadások idején is. A színház számomra szigetet jelent a világban zajló hisztéri­kus és sokszor gyalázatos min­dennapokban. • Milyen reményekkel vág neki az utolsó évnek-évadnak? A szín­házi „emberkertészetben" mi a mulaszthatatlan teendő? • Egy reményem már beteljese­dett. Sütő András Balkáni gerlé­jét az Adventhez mérhető közön­ségsikerrel mutattuk be. S a leg­újabb után következett a legré­gibb: Bornemisza Péter Magyar Elektrája és Balassi Bálintnak a Nemzetiben eddig nem játszott, a 10 éve felfedezett Szép magyar komédiája is kifeszítette azt a szellemi égboltot, amit a min­denkori Nemzeti Színház fölött szükséges látni és láttatni. Ami pedig az „emberkertészetet’’ ille­ti: utódomnak kívánom, hogy szeresse, óvja, növessze tehetsé­ges fiataljainkat, Varga Marikát, Gregor Bernadettet, Tóth Sán­dort, Bede Fazekas Szabolcsot, Végh Pétert, Széles Tamást és a többieket, hogy felnőjenek ah­hoz a nagy generációhoz, amit Sinkovits Imre, Béres Ilona, Kállai Ferenc és Agárdy Gábor jelent nemcsak a Nemzetinek, hanem az egyetemes magyar színjátszásnak is. Agárdy Gábor és Moór Mariann Sütő András Balkáni gerle című drámájában . ................... ... a bizalom a művészeti életben is nagy erőt jelent.. Ablonczy László ................................................ Gyarmati Béla Szószólóban E­gy alkotó - két életmű? Ilyen nincs, vá­laszolná minden középiskolás. Egy életmű lehet sokrétű, lehet ellentmon­dásos, egyenetlen, természetesen vannak sza­kaszai és így tovább. De hogy két életművet alkosson egy ember?... Én most mégis Sütő András életműveit tagla­lom; elsősorban azt a másikat. Nem a költőit - a prózait. De ne könyvekre tessenek gondolni, ha­nem a mindennapok gyötrelmében született nap­ló-jegyzetekre, levelekre, felszólalásokra, beadvá­nyokra etc., melyeket nem a drámaírói talentum formált tragikussá, hanem a kisebbségi lét. Sokáig nem éreztem a fent kifejezés súlyát. A szavak mögötti keserűséget - noha nem egyszer megfordultam Erdély városaiban, fal­vaiban. Vagy csak nem akartam érezni, mert hittem az emberi együttélésben. A közös föld, a jobbára azonos életkörülmények és küzdel­mek, a szokások, dalok, mondák kohéziós erejében, melyet nem manipulált sem ideoló­gia, sem politika. Balga hit. Mély titkok lappanganak a feny­vesek árnyékában. Például évtizedeken át együtt iszik, komázik, szomszédol egy román meg egy magyar férfi, s egyszerre csak kést ránt egyikük, s megöli a másikat. Miért? A példa Sütő András Naplójából való (Helikon­­ 1998.), abból gazdag és terjedelmes kötetből, mely mostanában mindennapi olvasmányom. Nem tudom, hányan olvasnak írói naplókat, s azt sem, mely életkorban kellene kezdeni. Emlékszem, hogy fiatalabb éveimben nem kö­tött le Thomas Mann naplója, most meg szin­te vadászom a naplókat. S mintha a naplója, illetve életírása nyomán ismertem volna meg igazán Szabó Dezsőt, Vass Istvánt, Illyést, Ka­rinthy Ferencet vagy Fodor Andrást, hogy csak néhány jelesét említsem a magyar irodalom­nak. Persze, ebbe a vonulatba tartoznak az esszégyűjtemények is (számos naplószöveg maga is önálló esszé), vagy az a vaskos inter­júkötet, ami Szentkuthy Miklós és Kabdebó Lóránt beszélgetéseiből született. De vissza Sütőhöz! 1985 karácsonyán ezt veti papírra: „Munkáimmal történelmi - vagy annak látszó - keretbe léptem ugyan, de mondandójukat és atmoszférájukat nem a história élettelen, megkövesedett, muzeá­lis fényeiből próbáltam­­ kicsalni­, hanem napjainkból, sorsom, sorsunk tüzes kemen­céiből. " Igen, igen - tudjuk, mi kavarog a drámák mély áramában, de... De ez még­sem napjaink naturális valósága. A minden­napok valósága az- a többi között -, hogy román suhancok véresre verik az író serdü­lő unokáját, s az eszméletlen gyereket kór­házról kórházra kell vinni, míg végre befo­gadják. S ahol ellátják, ott felháborodik az orvos, mert Lacika sebeitől véres lett patyo­latköpenye... Az író óvakodik műveiben az ilyen melodra­­matikus szituációtól. De a naplót író nagyapa... Lacikával különben találkoztam korábban. Mint ahogyan megismerhettem az író felesé­gét, lányát Ágnest, vejét Cselényi Lászlót (ő ma már nálunk is ismert tévés személyiség), s a másik unokát, Kiságit. Színházunk akkori zenei vezetője, Selmeczi Gyuri (állampolgári státusát tekintve az időben még „hontalan" - ezen so­kat röhögtünk) hozott össze velük, egy rövid kolozsvári hétre, a nyolcvanas évek elején. Egyszóval kicsit személyes ügyem ez a nap­ló. Lelkiismeret-furdalást is ébreszt, mert én kaptam meg az Álomkommandó című dráma kéziratát - kizárólagos jogokkal - s mégsem mutatta be színházunk a darabot. (Az író ta­pintatára jellemző, hogy mindezt csak érinti naplójában.) Az Álomkommandót Sík Fe­renc vitte színre Gyulán, majd a Nemzeti­ben. Másnak talán nem engedem át a dara­bot, de hát senkinek nem volt akkorán na­gyobb fogékonysága a nemzeti értékek iránt, mint Ferinek. Nagy éjszakai telefoná­lásokat folytattunk az Álomkommandóról, de hát kit érdekel ez... Sütőt egyébként alig-alig engedték át a ma­gyarországi bemutatókra. Ennél jobban csak az fájt az írónak, hogy szülőföldjén nem kerülhet­tek színre drámai. „Betiltják a darabjaimat, az­tán képmutató módon hiányolják a színpadi je­lenlétemet. Elvágják az ember torkát, aztán ki­fogásolják, hogy nem énekel" - írja keserűen. Mindez persze még a Kárpátok Géniu­szának uralkodása idején történt. Mi van most? A romániai színházi helyzetet nem ismerem, de nálunk műsoron vannak Sütő András drámái. Sőt, a minap újabb Sütő­ősbemutató volt a Nemzetiben. Keresem a mérvadó kritikát. De - mint olvashattam - az És ítészének nem küldtek meghívót, be­lépőt. A kritikus ezért a Csárdáskirálynő egyik hazai előadását nézte meg arról számolt be lelkesen.

Next