Esztergom, 1902 (7. évfolyam, 20-53. szám)
1902-10-26 / 44. szám
VII. évfolyam. Esztergom, 1902. október 26. 44. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér Többszöri közlésnél árkedvezmény. Kolos napján: Esztergom, október 25(K.) E napon lapunk élén szünetet tart a politika, s elnémul vásári zajával a köznapi élet. Ünnep van; a melegítő tűznek és a vezérlő fénynek ünnepe. Ünnepe az esztergomi egyházmegyének, melyben milliók egyesülnek, melyben a hatalmasok nem számítanak többet mint a gyengék, s a szegények hódolata nem ér többet, mint a gazdagoké. Az egyházmegye, mely nem feledkezik meg önmagáról, megemlékezik nagyjairól. Ezen emlékezésben a gyúpont a papság szíve, mely olyan, mint az a hely az ősi hunok országában, ahová a lehullott csillag mélyen belefúródott a földbe. Nem akarom én e napon Vaszary Kolos dicsőségét zengeni, — elvégzik azt a nemzet énekesei. Tetteit és szívét, pályájának problémáit sem akarom feltárni, — megvilágítja azokat a legnagyobb lélekbúvár, a történelem, hogy tanítást adjon a leghálásabb és leghívebb tanítványnak: az egyházmegyének. Ha mégis elmélkedésbe merülök fölötte, igazolásomat keresem az ő kiváló egyéniségének természetében, mely mindenkor háládatos témája az elmélkedésnek. Az ily szellemek, minő Vaszary Kolosé, állásuknak országos jelentőségénél fogva kihatnak a nemzet életének összes köreire. A mi kicsinységünknek van szüksége tehát rá, hogy vele foglalkozva, minden új vonással közelebb érezzük magunkat. Más szóval: közelléte a mi erkölcsi emelkedésünk. Miért ? Láttam életemben egy képen két emberi alakot: egyet, aki parancsol és hatalmaskodik, és egyet, aki küzd és szinte halni látszik. E két emberi alakban két világot látunk egymással szembe helyezve: egyet, mely a hatalom és uralom eszközeivel tud csak hódítani, egy másikat, mely szenved, félreismerve, gáncsolva sokszor százezrektől, és mégis küzdve bízik. Mi érezzük, hogy azé lesz a győzelem, aki küzdve bízik, mert a csendes türelemmel szenvedőkben nagyobb a lelkierő, a kitartás hősiessége, mint a hatalomban elbizakodottaké. Patiendo mereri! mondhatja Vaszary Ko los. És midőn névünnepének küszöbén, ezen őszi napfény méla alkonyán igaz szívvel hajtjuk meg lobogónkat előtte, tiszteletünket és szeretetünket nyújtva neki, bámuljuk benne a küzdelem prímását, kinek korát a magyar katholicizmus harcai és a tespedésből való ébredés jellemzik. Aki a magyar katholicizmusnak feje ezen nehéz időkben, az végigjárta a főpásztori gondok Olajfák hegyét, és ha voltak is fájdalmai, azok megtisztultak abban a magasztos tudatban, hogy neki milliókért kell élnie. Sz. Benedek fiainak heroikus szelleme kellett hozzá, hogy lelke a viharok között megizmosodott. A küzdelem babérkoszorúja töviskoszorú a szíven, s isteni törvény a földön, hogy minden nagy szívnek meg kell tisztulnia előbb a küzdelmeknek vérkeresztségében. A katholicizmus renaissance-át meghozó nagy harcokban kivette részét Vaszary Kolos, a prímás, az úttörők dicsőségéből, akik sokszor sebzetten taposnak új törvényt egy újabb nemzedéknek. A hatalomnak nem élvezte fényét, hanem mindenkor csak a terheit hordozta. De ha a küzdelem is primásságának nehéz osztályrésze, fölkelt lelke Istenen kivül enyhülést a nemzeti önérzet táplálásában talál. A maga nemzeti érzésének erejét átönteni az egész nemzet lelkébe, a jogunkba és jövőnkbe vetett hitet erősíteni, képezi hazafias érzésének ideálját. Kitör belőle fajának teremtő ereje, miként a villám a feszültségekkel terhes felhőkből, hogy tűzben égő betűkkel irja fel az égre a mi dicsőségünket. A mint a kereszténység felvételekor sz. Benedek fiai nyitották meg a magyar szemét, hogy lássa Magyarország jövőjét, ugy kiáltja , oda a mikor kellő alkalom van Vaszary Kolos a nemzetnek, hogy: Magyarországnak magyarnak és kereszténynek kell lennie! Aki tiszta lelkének minden ér- AZ "ESZTERGOM" TÁRCÁJA Ősszel. Ködös ragyogásba borult az ég boltja, Bágyadtan tekint szét halványkék szemével. Sugarait a nap még egyszer kibontja, De szelíden bánik szelid melegével. Mintha mosolyogna az egész természet, Gondolván magában: mily balga az élet. Megöregedett a kikelet szellője, A legkisebb lomb is botlását okozza. Zörög a falevél, egy hétre, kettőre Mind le lesz tarolva, mind le lesz kobozva. Szellő bús nyögése, sárga lomb zörgése. Mintha volna lelkem hangos remegése. Elnézem a tájat. Oly puszta, oly néma! Fészke fölött nem zeng a vidám pacsirta. Nem szól a szép szavú csalogány, mely néha Titkos bánatomat oly szépen elsírta. Olyan az erdő és olyan a völgy háta, Mintha csak a végső sóhaj volna hátra. Túl a folyón, ott is kihalt már az élet. Vége a szüretnek, el is feledék már. A hegyek tetői mintha kérdeznének: Hova lett fejünkről, hova lett a szép nyár? Egy kósza varjúnak szava rá a válasz; Komor felelet az, zord, komor és száraz. Magába merül a gondolkodó lélek, Fájó sejtelmekkel küzködve csatázik. Egy szaka áll itt az ember életének, Melytől nem lehet már messze a halálig. És a halálon túl mi sors vár reája ? Ez a reszkető sziv reszkető imája. Hol kezdődik vajjon igazán az élet? A tudatlan kisded éli hajnalálmát: ha felnő s ha útja sivatagba téved, Érzi, nem örömét, de ezer fájdalmát. És az elviharzott férfikor multával Sejtése enyészet világába szárnyal. Azért teremtél hát világokat, Isten, Hogy a mulandóság romboljon nyomodban ? Nem, nem, ha maradás itt a földön nincsen, Én bízom a végzett, titkos hatalomban. Kell lenni világnak, ahova fellépünk, Hol örömmé válik földi szenvedésünk ! És a haldokló táj hervadó ölében Térdre ereszkedvén, elmondom imámat. Egy örök tavasznak nyiló édenében Reménykedik lelkem és hitem megárad. És szent enyhülettel indulok tanyámra, Gondolva Teremtőm igaz hatalmára. K. L. A regényolvasás. Egy jellemrajzot olvastam valahol, melyben a következő szavak ragadták meg leginkább figyelmemet: — Olvasás által inkább elaljasitott, mint kiművelt ember . . . Istenem, gondoltam magamban, mit olvashatott ez a szerencsétlen ?! Később aztán rájöttem, hogy igenis vannak könyvek — különösen a regényirodalomban! — melyek inkább elaljasitják, mint kiművelik az embert ; méltányos és helyénvaló tehát, hogy az egyház híveinek ez erkölcsrontó könyvek olvasását megtiltja. (Index) Hogyan tiltja meg ? Talán úgy, mint a polgári hatóság az államveszélyes könyvek olvasását ? Letartóztatja a postán, vagy elkoboztatja a könyvárusoknál ? Nem. Az egyház rendőri hatalommal nem bir, ő csak a hivek lelkiismeretéhez szól; erre pedig beljoga és magasabb küldetése van, midőn a hit és erkölcs örök igazságai érdekeltetnek. Azért okos ember soha meg nem ütközik azon, ha valamely erkölcsrontó regény — Indexbe kerül. Hacsak ugy nem gondolkozik, mint Comte Ágoston tanár úr : — A religio maholnap egyedül a kutyák számára való dolog lesz. De azon regények között is, melyek olvasását az egyház határozottan nem tiltja, akad nem egy, mely valósággal idő- és lélekvesztő olvasmány , melyben a méreg és öngyilkosság nagy szerepet játszik, s melyet egyúttal a divatos istentagadás is megbélyegez. Vagy tekintsünk el minden morális vonatkozástól : egyedül a regény irodalmi értékét vessük latba. A regényolvasásra legtöbb esetben így is ráillenek Lamartine poéta szavai : — A regényolvasás csak a henye lelkek képzeletének nyújt tápot. Ez édeskés méreggel telített könyvekben a párisi ledérség egy gyékényen árul a német szár-