Esztergom és Vidéke, 1906 (28. évfolyam, 1-102. szám)
1906-02-04 / 10. szám
gat a fegyverekben. A sajtó 90%ának programmja tények elferdítésében, egyéni célok szerint való kiszínezésében merül ki. Megy a füllentés, a hazugság szemérmetlenül. A papír türelmes s az újságírók nagy része visszaél a papír e tulajdonságával. Arra nem gondol senki a magukat hírlapírói címmel felékesített existenciák közül, hogy a nyomtatott betű méreg, mert a publikum egy része készpénznek veszi a hazugságokat s igy valóságosan meg lesz mételyezve s tudtán kivül hanyatlik erkölcseiben. Talán nem vonja senki kétségbe amaz állításunkat, ha mi ez erkölcsi hanyatlásért jó részben a sajtót tesszük felelőssé. Fájdalom az üzleti szempont lett az újabb időben a sajtó terén is irányadó. A sajtó leszállt a magas piedestálról, s eszményi alakja, mely azelőtt komoly fenséggel szólott a tekintély hangján a néphez, most trikóba bújva, alacsony szenvedélyeknek hízeleg. S mikor azt látja, hogy az anyagi romlás szélére jutott, az uzsora által tönkretett nép hitet, reményt vesztve kínos vergődéssel tengeti életét, azzal áll elő, hogy demagóg tanokkal tömi meg a fejét, s azt prédikálja neki, hogy minden bajának a fennálló rendszer az oka, s hogy nem lehet ránézve üdvösebb dolog, mintha a felsőbbség ellen revoltál és sárba tapod minden tekintélyt. Mikor meg szórakoztatni akar a sajtó, produkál regényeket és színműveket, melyek alapgondolata: házasságtörés, célja; a tévedt nők rehabitálása. Szolgálatába áll a képzőművészet is, mely könnyen érthető ábrázolással testesíti meg az író fantáziáját. Aztán ha akad valaki, aki ez irány ellen felszólal, azzal állnak elő ezen irány képviselői, hogy tempóra mutant móres. Az irodalom, a művészet a kor eszméiből táplálkozik. A mi művünk megfelel a kor ízlésének; ha azt akarjuk, hogy portékánk kelendő legyen, divatos ruhába kell öltöztetnünk. Tagadhatatlan, hogy az élet és művészet szorosan összefüggnek, s egymásra való hatásuk szervi kapcsolatban áll. úgyszólván De hová jutnánk, ha az észnek az emberi indulatokkal való harcában mindig az utóbbi lenne a nyertes ; s hova fogunk jutni, ha romlott izlés szabja meg az irányt, amelyben az irodalomnak és művészetnek haladnia kell? Nincs veszedelmesebb tan ennél. Ha a közfelfogás ennek meghódol, ha azon lámpa után megy, melyet a kendőzött arcú erkölcs tart kezében, biztosan ingoványra lép, s belesülyed a mocsárba. Igen, hódoljunk a kor eszméinek és ízlésének, ha az az erkölcsiség örök törvényeinek megfelel, sőt fejlesszük, érleljük, hogy a végnélküli tökéletesedés utján egy-egy lépést tegyünk előre. De ha arról van szó, hogy a kor romlott izlése legyen úrrá felettünk, akkor az irodalomnak, a művészeteknek nem ez a feladatuk, hogy e veszélyes iránynak meghódoljanak, hanem vegyék kezükbe, mint hajdan Krisztus a jeruzsálemi templomban tevé: a korbácsot, s a kufár csőcseléket, a tivornyázó népet kergessék ki az irodalom, a művészet szentélyéből. Ne a kor ferde iránya vezesse a sajtót, hanem a sajtó adjon helyes irányt a kornak. Akkor bizonyára segélyére jó a társadalom is, melyet ideig-óráig lehet ugyan mámorba ringatni, de a mely előbb utóbb ki fog józanodni ebből mesterséges mámorból s helyes háatását visszanyerve: szétkergeti maszlaghintőket s meglátja az igazaságot ... Ipari szakoktatás. K. L. Az iskola fegyvereknél és ágyuknál is erősebb védelmi eszköze a nemzetállamnak. A nemzetállam kiépítésének nagy munkája szempontjából az ipart illetőleg első szán legfontosabb feladata a szakoktatás kellő szervezése. Tanult, iskolázott kisiparos osztály ipari termékeinek előállításánál nagyobb eredményt tudhat elérni s így könnyebben versenyre kelhet a belföldi gyár és külföldi iparral szemben. Egy nemzet-iparos lelki szeme előtt nem tisztán az a törekvés lebeg, hogy megrendeléshez, avagy a felmerülő szükséglethez mérten, épen csak elkészítse munkáját, amiből életét fenntarthatja. Ennél a pontnál nemzet-iparos meg nem állapodhatok, mert a nemzetállam ennél többet követel. Követeli ugyanis azt, hogy minden ipartermékében a nemzet karaktere, jellege tükröződjék vissza. Minden ipartermék a nemzet sajátos szokását adja vissza úgy, hogy eképen a belföldi fogyasztó mind kielégítve visszaszorítsa a külföldi ipar jogtalan betolakodását. Hogy ekként az egész iparos osztályt a nemzet önczélja irányában és szellemében átformálhassuk, nem elég ennek eléréséhez csupán az, hogy az iparos ifjú nemzedéket mesternél leendő, hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó gyakorlati tanoncoskodásra, inaskodásra szorítsuk. Az általános irányt a népiskolától egészen a legfelsőbb iskoláig, az egyetemig meg kell honosítani. A mai élő nemzedék minden egyes tagját nem lehet megnyerni az ipar tántoríthatatlan hívének. Meg kell hát akkor nyernünk a jövő nemzedéket! Már az elemi iskolás nebulónak fejébe is be kell oltanunk az ipari foglalkozás tisztes, becsületes, nemzet és életfentartó voltát. Meg kell magyaráznunk ezeknek az apró gyermekeknek is, hogy az iskolateremben minden, amit szemük lát, kezük érint, amit magukon hordoznak, — a kérges tenyerű iparos izzadságos munkája, aki csupán arra törekszik, hogy mindannyiunknak használjon s az emberiség millióit étellel, itallal, ruhával stb. elláthassa. És ezért kell szeretnünk, támogatnunk, nekünk magyaroknak első sorban a magyar iparost . . . ilyen elbeszélő, mesélő és oktató rendszerben kell elvetnünk a magyar ipar iránti szeretetnek magvait már a népiskolában. A közös iskolákban az ipar általános ismereteivel, annak nemzeti missziójával kell megismertetni az ifjúságot. Különös haszonnal jár ipari műhelyeknek, telepeknek megszemlélése — nem egyszer-kétszer, mintegy szórakozásból, hanem esetrőlesetre gyakran és pedig komoly oktatás s gyakorlati tapasztalatszerzés céljából. Ezen általános nők kettős irányban iskolai nevelésfogjuk érezni becses értékét. Egyrészt nemzedéket kapunk, mely az ipar iránt érzékkel viseltetve ténylegesen támogatni fogja a magyar ipart, másrészt el fogjuk érni azt is, hogy az iskolázottak közül többen fogják adni magukat az ipari pályára. És így lesz magasabban iskolázott iparos osztályunk, mint van Németországban, vagy Angliában, menhelyeken igen nagy az érettségizett és egyetemet végzett iparosok száma. Az iparoktatás másik nagy útja a tulajdonképeni szakoktatás ipartüzők részére, minden fokon ingyenes oktatással. Az iparos egyesületek missziója itt lép előtérbe. Ezekre hárul a feladat, hogy tagjai számára ingyenes előadásokat, felolvasásokat rendezzenek, hogy ezeken az . .iparművészetek, a technika és tudomány újabb vívmányaival megismertessék. is Az iparos iskolában a tanterv erre kiterjed, azonban itt is a gyakorlati irány mellé az elméletinek is helyt kell adni. Különösen hangsúlyozni kell, hogy az ipar történelme mellett nagy súly fektetendő a magyar nemzet történelmének tanítására. Mert jól jegyezzük meg, feladatunk nem csak az, hogy szakképzett munkássá, hanem a nemzet aktív elemévé is kell tennünk, emelnünk a magyar iparost. E körülmény felette nagy horderővel bír, mert most az ipar nagyon alkalmas arra is, hogy az azzal foglalkozókat a nemzetközi és nemzetiségi eszmék karjaiba csalogassa. Egy új honalapítás részen az iparosságnak magyarnak megmaradt részét a magyar állameszméhez való ragaszkodásra megszilárdítani s eltévedett részét visszahóditani. Az uj Fizetést nem kap, de bélyeget követelnek tőle. Igazság ez Gáspár ? — Hja a törvény törvény. — Emberek csinálták. — Meg emberek szenvedik. De megkeresem esténkint a bélyegre valót. Akadt protektorom a „Reggeli Lapnál", Dr. Málnás beszerzett korrektornak . . . Anyám talán már elég meleg a vacsora ? — Hozom, fiam. *— Igyekeznem kell. Szombaton sok a javítani valóm. Vasárnapra bő olvasmányt vár a közönség. Éjfél utánig megkeresek talán másfél koronát. Be jó édes ez a répa! . . . Elsején aztán lesznek uj pályázatok, megkockáztatok ismét egy bélyeget. Még rám talál mosolyogni a szerencse. Azaz, ránk, ugye Verus ? Kivül megzörgették a konyhaajtót. Bakos, a kocsitoló jött. — Adj' Isten, szomszéd asszonyi — Fogadj' Isten, szomszéd, mit hozott? — Gáspár ifjúr . . . — Mi az, Bakos bácsi? Kerüljön beljebb. — Köszönöm Az ifjurral akarnék szólni. Péter.... — Apám üzent valamit? kérdi Gáspár, miközben megijed hangja rémült rezgésétől. — Hogyha .... kijöhetne . . . . hozzá ..... egy kicsit. — Mi az szomszéd ? Talán baja esett az uramnak ? — Dehogy — felelt Bakos bizonytalanul — a 9-es már nagy nehezen kiment, hát azt mondom neki, hogy hazanézek az anyjukomhoz. Reggel, mikor szolgálatba indultam, panaszkodott, nyögött, megnézem, mondok — nincs — e már valami újság? . . . Hát akkor kért Péter, hogy legyek szives Gáspár ifjurat kiszólítani. — Már mehetünk is. Legyen nyugodt édesanyám — szólt a fiatalember riadt tekintetét elfordítva —mindjárt itt leszek. Addig visszateheti a tányért a tűzhelyre. Viszontlátásra Verus! Amint kiértek az utcára, megragadta Bakos karját. — Ne titkolja, baj érte az öreget, érzem, láttam az arcán. — Siesünk ifjuram. — Jaj! kiáltott Gáspár. A szivébe görcs markolt. Egy pillanatra megállott, aztán futásnak eredt az állomás felé. A piros lámpásos férfi elmaradt mögötte a ködben. — Gáspár a váltóállító toronyhoz rohant, a széles ablaksoron sápadtan tört át a világosság. Embercsoport árnyéka alaktalankodott, a halovány fény folton. Úgy bukott közéjük az ifjú. Hörögve fagyott ajkára a sikoltás: — Apám. Formátlan tömeg sötét lett a hordágyon. Csak sejteni lehetett, hogy ember. A marcona vasutasok könnyezve nézték, mint borult a fiú apja összezúzott tetemére. A főnök és az orvos elmentek volt „Nem akadt már dolguk az ügy körül. A csöndes kompánia várt rajok. A hivatalnok intézkedett. — Csicsay és Kovács vigyék a kapuhoz, a hullakocsi mindjárt itt lesz. Aztán indult a forgalmi irodába, hogy jelentését megírja. A torony falán megcsendült a harangjelzés, a gyorsvonat, a szomszéd állomáson van. Szabaddá kellett a vágányt tenni. Tíz perc az idő. A kocsimester magasra emelte lámpáját és sípjába fújt. A tartalék mozdony megmozdult néhány kocsival a raktár felé. A fékre, hágcsóra kapaszkodó kocsitolók némán hallgatták a kerekek csikorgását, melyekre ráfagyott szerencsétlen bajtársuk vére. Gáspár kábultan állott a kocsimester mellett. Gondolat nem fért agyában. Nem is hallotta talán a vén altiszt szavait: — Szegény Takács! Régi, szorgalmas emberünk volt. Itt történt: A hídmérlegre kellett egy kocsi szenet állítani. A tartalék lassan haladt, Takács a láncot kiakasztotta s előre sípolt. Amint aztán az ütközők alatt ki akart bújni, a nekilódult kocsik közül, elcsúszott a fagyos talpfán. „Nem szabad" — mondja az utasítás." De az csak írott malaszt. Nem ragaszkodhatunk hozzá, mert akkor sohasem végzünk a munkával. Majd rá mondják, hogy gondatlanság. Gáspár ott ül a nyomda üvegfülkéjében. Várja az oldallevonatokat. A holnapi újságból kell a sajtóhibákat kiirtani. Maga sem tudja, hogy jutott oda, arra sem emlékszik, hogy a tördelő dünnyögött valami késedelemről, különórázásról. A szedőgyerek hozza meg a nedves levonatot. Gáspár szeme gépiesen siklik el a sorokon. Szive fájdalmasan sajog amint olvassa. • > : Szerencsétlenség a pályaudvaron. A maga gondatlanságának lett véres áldozata ma este Takács Péter kocsirendező . . . Gáspár nem lát többet, könnyei ráhullanak a festékszagú kefelenyomatra ... Kemény József.