Esztergom és Vidéke, 1914 (36. évfolyam, 1-103. szám)
1914-09-17 / 75. szám
Esztergom, 1914. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DÍJAK STB. KÜLDENDŐK. XXXVI. évfolyam, 75. szám. Csütörtök, szeptember 17. POLITIKAI és TÁRSADALMILAR FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MÁRIÁN é, DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS . ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK, MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN, az itthonmaradottak segélyezése. Most, midőn katonáink oly halálmegvető hősiességgel küzdenek a mi életünkért, anyagi és erkölcsi javainkért, a messze külföld véráztatta mezőin, nekünk itthonmaradottaknak is, kötelességünk úgy szolgálni a haza ügyét, amint azt az állam háborús körülménye ránk parancsolja. Mert a hadiállapotok nemcsak a katonák ellen vonultatnak fel ádáz hadseregeket, hanem itthon, a békés polgárok érdekei ellen is támasztanak fel ellenségeket, amelyekkel szintén szembe kell szállni és amelyeket szintén le kell győznünk. Az a társadalmi mozgalom, amely a hadbavonultak segítségre szoruló családtagjainak támogatására indult meg és már áldásosan működik, egyike annak a legnemesebb hadmozdulatnak, vagy mondjuk , fegyverténynek, amely a békés polgárságot fenyegető ellenséges támadást veri sikerrel vissza. Oh, hány ezer és ezer embernek menti meg életét, hitét az emberszeretetben és ragaszkodását honához, fajához, nemzetéhez ! Oh, hány ezer kisebb-nagyobb sírgödör létezését akadályozza meg és hány ezer lélekben fojtja meg a kétségbeesés és az elégedetlenség kitörésre mindig kész ingerét! Az az ország, amelyben hívó szó nélkül siet apraja-nagyja hol a véres, hol a véretlen közszolgálat oltára köré, sokkal szilárdabb, semhogy fenmaradásában és fokozottabb fölvirágzásában remélnünk nem lehetne. Ezen már útra kelt és már üdvös hatásokat elért társadalmi tevékenység mellé, ami szerény fölfogásunk szerint, kell meg főleg két akciónak csatlakoznia. Az egyik közhatóságunk hatáskörébe tartozik, a másik valamennyiünké. Az elsőben a téli hideg borzalmainak elűzésére gondolok és úgy vélem, hogy e tekintetben a város, mint hatóság tehet a legtöbbet. Nem kell megmagyarázni tövéről-hegyére e kérdésben mindent, hisz aki csak felületesen is nézi a helyzetet, látja, hogy veszély fenyeget minket a téli fagy részéről. Mégpedig nem csupán a segítségre szorultak fölött lóg ez a veszedelem, hanem a lakosságunk egyéb rétegei fölött is. Hiszen például szenet beszerezni nem lehet már most sem. Hát még mi lesz majd később? Ne adja az Isten, hogy ez az állapot a télre is áthúzódjék, mert annak előre nem látható végzetes következése lehet. Ennélfogva, mivel itt a magánosok cselekvő ereje megtörik, hatóságunkhoz fordulunk ama bizalomteljes kérelemmel, vegye eréllyel kezébe ezt az ügyet, s már most tegyen meg minden lépést, ha kell az illető szakminisztériumokban is, a rettentő csapás elhárítására. Adjanak ők módot a városnak, hogy minél előbb kellő mennyiségű tüzelőanyagot gyűjthessenek össze depókban a lakosság ebbeli igényeinek kielégítésére. E téren feltétlenül tenni kell, s hisszük, hogy hatóságunk meg is találja útját annak, ami szerint elháríthatja városunkról a legnagyobb téli ellenséget: a tüzelőhiányt. Ennyit a várva-várt hatósági tevékenységről. Ami valamennyiünknek kötelességét illeti, azt én abban a nemes türelemben látom, amellyel fogadnunk, illetve kísérnünk kellene a harctéri eseményeket. Azért hangsúlyozom, hogy kellene, mert sajnos, publikumunk nagy része, katonáink küzdelmét érthetetlen idegességgel kíséri és bírálgatja. Hisz azt értjük, ha mindannyian hős katonáink folytonos győzelmeit kívánjuk, ámde nagyfokú lelki gyöngeségre vall mindjárt két „Esztergom és Vidéke“ teája. ^?érkönnyektől ázik . . . y’érkönnyektől ázik a nagy világ képe. Ekevas, iótoll, csendes munka helyett Valami fegyvert tett emberek kezébe. Njem édes madárszó veri föl az eget. •Agyúknak, puskáknak dübörgése közben Millió seb nyílik s be — tán — sohse heged, flem jótékony eső hull a felhős égből . Nem jégtől retteg most minden földi élő. Onnan felülről most bombavető kéz öl. Mi lesz velünk nagy Égj-lel lesz védett ,várunk?! Minden ellenséges, amerre csak látunk. "Biztos szabadítót mely vidékről várjunk?! Szende Béke szánj meg, szállj vissza e földre! Értsék meg a népek kölcsönösen egymást, legyen zavartalan uralmad örökre ! . . . K. L. V. A hálátlanság. Dolgos magyar emberek izzadnak a búzában, amerre csak ellát a szemem. Sorra dűlnek le a kalászok, ahogy halálukra suhint a kasza. Papucsos lányok serénykednek a rendet vágó legény után, kipirult arccal, azt mondhatnám, a boldogság legszebbnek, legnemesebbnek és legmegelégedettebbnek tudott érzelmével, dallal az ajkukon, mely a szívükből fakad, lendülettel, meghatón, a nacionális érzés erejével, önkéntelenül kirepül belőlük a magyar faj sajátos munkakedve. És folyik a munka, nincs az az amerikai gép, mely jobb munkát tudna produkálni a magyar földmíves kezénél. Olyan nincs ! A magyar ember első az aratásnál. Sutyó gyerekek már az iskolában megtanulják, hogy az angol megbámulja a magyart, amit az aratáskor tesz és csinál. Éjjel 2 órakor kezdik és este tízkor végzik. A munkakedv nem csappan meg. Ha akármilyen doktor is boncolja az anyagcsere és a fizikum kérdését, szinte abnormis természeti állapot, de valójában úgy van, hogy a munkaerő napról-napra gyarapodik, ha látja a magyar, hogy van miért dolgoznia. Az angol a munkaerőt bámulja, én ezek felett főleg azt az édes megnyugvást, mely kitart velük jó és rossz napokban, azt a munkakedvet, amely csak keveseknél forgácsolódik el; azt a türelmet, mellyel az életsorsukat viszik, megvallom : nemesen irigylem is. Bár belém is költöznék a türelem, a megnyugvásból egy olyan porció, mely annyi paraszt sajátossága. Tessék csak végignézni a német nadrágosok hosszú sorain, a keztyűt viselő urak széles társaságán, mennyi panasz, mennyi elszomorító szó jelentkezik ajkaikról. Ha a hivatalnok népet kicsit több munkával rakják meg, képes népgyűlést rendezni, felzúg egész az Istenig, vádolhatóságot, társadalmat, államot, tépi a saját lelkét az elkeseredés vércse körmével majd addig, míg a lelke is megrozzan. Nem zúg a nép, aki akar dolgozni, csak legyen mit, boldog, habár ő is tudja ám mi a jó, nem követel, nem ostromol érte egerföldet, mert hamarább állítja mint az úr, hogy mi a lehetetlen. Mi pedig hajszoljuk a vágyakat, mint a szilaj csikó, vakon rohanunk az adósságba, melyből a társadalom nem segít kimenteni, ha ő is zavart belé. Mikor Csapó András földmives a délebédjére is szalonnát falatoz és csak olyik napon jut egy kis cibere leveshez, megvallom, irigylem azt a gusztust, mellyel azt fogyasztja. Olyan jóízűen harap a kenyerébe, hogy a nyakán kidagadnak az erek és csak úgy könnyedén kicsordul a könny a szeméből. Sajátságos a paraszt. Még akkor is nemes, mikor kanalaz és szótalanul nézi a fazekát. Arcredői között beszédes sorok kínálkoznak megfigyelésre azoknak, akik egy szemernyit törődnek a néppel és akik a bárdolatlannak hitt lélekben is szívesen keresik az embert. Minden különösebb tanulmány nélkül a szemből előtörő érzés arról szól , hogy nemhiába eszik, mert először a magáét eszi, másodszor mert megérdemli. Hogy megérdemli-e ? Bizony. Különben nem szedne kétszer a tányérjára. Az a porlepte ing, meg az a barnára égett homlok különben is amellett vallanak. S ha Arany János meg nem mondta volna már, én rögtön sietnék azzal a kijelentéssel, hogy Csapó gazda sem beszél, amíg eszik. Mert ő is magyar. Mert a természete nekik is olyan. Hanem hogy végig törülte levessel lecsepegtetett bajuszát, amúgy visszakézből odaszól keresztvetés után az asszonynak : Hallod-e, hocc azt a pipát, onnan a dakuról. Meg a zacskót. — Vigyázzák kend a masinára, eloltsa jól. A paraszt nem is felel. Minek-e figyelmeztetés a gazdának ? Talán