Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-30 / 22. szám
Művészetének lényege a kifejezés, melynek érdekében minden eszközt felhasznál. A Szervátiusz Jenő műveinek születésében nagy szerepe van erős, természetes ösztönének, azonban csak erre támaszkodni kevés volna a tudatos felkészültség helyénvaló és megfelelő adagolása nélkül. Műveinek eleven varázsa éppen a tudatos és tudat alatti világ e rá jellemző hömpölygésén, arányos kiegyenlítődésén alapszik. Lelkivilága szenvedélyes és nyugtalan. Egyik végletből a másikba vergődik. A hosszú női aktok világától kifáradva a durva farönkszobrok nyers kontrasztjába menekül, de megpihenni itt sem tud. Minden szobra más és más, de mindegyik mögött ott az alkotó egyénisége, aki lelki érzékenységével, plasztikai tudásával, ösztönével és tudatos logikájával művészi rendet teremt a külvilág káoszában. Művészetének elemzése éppen e tényezők, valamint alkotási módjának bonyolult komplexuma miatt nehéz. Sokféle anyagban dolgozik és sokféle módon. Anyagát, stílusát elsősorban esztétikai gerjedelme választja és alakítja. Szereti érezni a kemény, nemes anyag ellenállását. Dolgozik elefántcsontban, aragonitban, terrakottában és ezüstben. Szereti a márványt, a durva szemcséjű hazait inkább, mint a finomabb külföldit, de főleg az egyszerű terméskövet kedveli, a szürkéskék, primitív szerkezetű trachitot, vagy sárgásfehér mészkövet. Kőszobrai tömbök. Egyszerűek. Nyugodtak és tömörek. Nagy, dekoratív felületük, durva vagy csiszolt, de egyaránt anyagszerű. Plasztikájuk többnyire domborműszerűen redukált, szervesen egymásba kapcsolódó formáik belső feszültségtől duzzadnak. Leginkább azonban a fát szereti, már gyermekkorában szoros barátságot kötött vele, s talán ebben az anyagában alkotta legegyénibb műveit. Vérbeli fafaragó, nemcsak igazi ismerője, hanem szerelmese is a fának, a művészet eme ősi anyagának. Művészetének nemcsak anyaga a fa, de egyben tulajdonsága is. Ezek a szobrok csak fában képzelhetők el, bronzba nem önthetők, kőben ki nem faraghatók. Szobrait maga faragja, rajz és vázlat nélkül egyenesen az anyagba. Munkamódszere egészen különleges és sokféle. Nem állít fel előre megfontolt merev elméleteket. Nem közeledik előítélettel az alkotás felé, céljai végső fokon mégis határozottak. A szobornak kiszemelt száraz farönköt sokszor napokig szemléli. Forgatja, felméri lehetőségeit, számba veszi ágait, hajlatait. Ácskapcsokkal gerendaállványhoz rögzíti, majd kezdődik a művész és az anyag közötti néma küzdelem. Mikor gondolatait már belekényszerítette az anyagba, e néma küzdelmet gyors iramú munka ritmusa követi. A szobor már sejtelmesen dereng előtte a fa rücskös kérgein, ahogy mondani szokta, ő csak kibontja azt a fából. Benne volt, ott élt évtizedekig, csak meg kellett érezni lappangó életét. Sőt egy fában több szobor is él, csak ki kell választani a szebbet, a jobbat, a kifejezőt. S ez így is igaz számára. Pillanatok múlva már csattog is fejsze, vagy a szobrászbunkó, a széles pengéjű, nagyélű véső nyelén. Rajz nélkül frontálisan bontja meg a fát, domborműszerűen halad a mélységek felé. Máris ott él a szobor. Egy darabig ő vezeti az alkotást, aztán egyre jobban belefeledkezik, átadja magát a teremtés játékának. A faragás különös révülete keríti hatalmába, képtelen letenni a szerszámot, míg ki nem bomlott a szobor. Ekkor abbahagyja a munkát, összesepri a padlót sűrűn borító forgácsokat. Ez alatt pihen, majd leül a rönkben már titokzatosan jelentkező szobor elé, töpreng, gondolkozik rajta, felméri az eredményt, s a további teendőket. Rengeteg szerszáma van, de csak keveset használ. A keményebb anyagú fákat szereti, a tömött szálú bársonyos juhart, a primitív szerkezetű, nagyerezésű szilt, a kemény, szép színű tölgyet, az olajosan csillogó diót, s a márványnál is értékesebb, csontkeménységű tiszafenyőt. Első korszakának hosszú, női aktjai még nem őrzik későbbi műveinek tömör anyagszerű szerkezetét. Kezdetben pontozza őket gipsz minta után, de ezt a nehézkes technikát nyűgnek érzi, hamar el is hagyja. Körplasztikai érzékekkel rendelkező művei az őket körülfogó sziluett erejével hatnak, mozgékony tömeget vágva ki a térből. A felület csiszolt, hullámzó, lágyvonalú rajz fogja egybe az érzékenyen kötődő nagy formák ritmusát. Legtöbb művét egyetlen, magasan szárnyaló, vagy önmagába visszatérő vonal lendületes íve zárja le. E szobrok halk belső élete külső expresszív erőkkel, valamint a formák dekoratív erejével párosul. Különös harmónia a díszharmónián belül. A szabad faragás ízére még nem jött rá. A szerszámok nyomait csiszolással, fényezéssel tünteti el, de szabadon engedi érvényesülni a fa anyagának, textúrájának szépségét. Már olyan tökéletesen farag, hogy szükségét érzi egy egyszerű, primitív formavilágnak. El akar felejteni faragni, ügyetlenebbé akar válni, s ez a tény anélkül, hogy tudná, nem elszigetelt jelenség a XX. század művészetében. Az ó- és középkori csiszolt szobrok, valamint Barlach műveinek félgömbölyű vésővel faragott felületével szemben Szervátiusz Jenő merőben újat hozott. Szélespengéjű vésővel bontja a szobrot, azzal fejleszti, s azzal is fejezi be. Ez a módszer szervesen következik drámai korszakának esztétikai gerjedelméből, pontos megfelelője lelke szenvedélyes Közvetlen Szervó Nyár Bő EZ A HÉT ]