Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-30 / 22. szám

Művészetének lényege a kifejezés, melynek érdekében minden eszközt fel­használ. A Szervátiusz Jenő műveinek születésében nagy szerepe van erős, ter­mészetes ösztönének, azonban csak erre támaszkodni kevés volna a tudatos fel­­készültség helyénvaló és megfelelő ada­golása nélkül. Műveinek eleven varázsa éppen a tu­datos és tudat alatti világ e rá jellemző hömpölygésén, arányos kiegyenlítődé­sén alapszik. Lelkivilága szenvedélyes és nyugtalan. Egyik végletből a másikba vergődik. A hosszú női aktok világától kifáradva a durva farönkszobrok nyers kontrasztjába menekül, de megpihenni itt sem tud. Minden szobra más és más, de mindegyik mögött ott az alkotó egyé­nisége, aki lelki érzékenységével, plasz­tikai tudásával, ösztönével és tudatos lo­gikájával művészi rendet teremt a kül­világ káoszában. Művészetének elemzése éppen e té­nyezők, valamint alkotási módjának bo­nyolult komplexuma miatt nehéz. Sok­féle anyagban dolgozik és sokféle mó­don. Anyagát, stílusát elsősorban esz­tétikai gerjedelme választja és alakítja. Szereti érezni a kemény, nemes anyag ellenállását. Dolgozik elefántcsontban, aragonitban, terrakottában és ezüstben. Szereti a márványt, a durva szemcsé­jű hazait inkább, mint a finomabb kül­földit, de főleg az egyszerű terméskövet kedveli, a szürkéskék, primitív szerke­zetű trachitot, vagy sárgásfehér mész­követ. Kőszobrai tömbök. Egyszerűek. Nyugodtak és tömörek. Nagy, dekoratív felületük, durva vagy csiszolt, de egy­aránt anyagszerű. Plasztikájuk többnyire domborműszerűen redukált, szervesen egymásba kapcsolódó formáik belső feszültségtől duzzadnak. Leginkább azonban a fát szereti, már gyermekkorában szoros barátságot kö­tött vele, s talán ebben az anyagában al­kotta legegyénibb műveit. Vérbeli fafa­ragó, nemcsak igazi ismerője, hanem szerelmese is a fának, a művészet eme ősi anyagának. Művészetének nemcsak anyaga a fa, de egyben tulajdonsága is. Ezek a szobrok csak fában képzelhetők el, bronzba nem önthetők, kőben ki nem faraghatók. Szobrait maga faragja, rajz és vázlat nélkül egyenesen az anyagba. Munkamódszere egészen különleges és sokféle. Nem állít fel előre megfontolt merev elméleteket. Nem közeledik elő­ítélettel az alkotás felé, céljai végső fo­kon mégis határozottak. A szobornak ki­szemelt száraz farönköt sokszor napokig szemléli. Forgatja, felméri lehetőségeit, számba veszi ágait, hajlatait. Ácskap­csokkal gerendaállványhoz rögzíti, majd kezdődik a művész és az anyag közötti néma küzdelem. Mikor gondolatait már belekényszerítette az anyagba, e néma küzdelmet gyors iramú munka ritmusa követi. A szobor már sejtelmesen de­reng előtte a fa rücskös kérgein, ahogy mondani szokta, ő csak kibontja azt a fá­ból. Benne volt, ott élt évtizedekig, csak meg kellett érezni lappangó életét. Sőt egy fában több szobor is él, csak ki kell választani a szebbet, a jobbat, a kifeje­zőt. S ez így is igaz számára. Pillanatok múlva már csattog is fejsze, vagy a szob­rászbunkó, a széles pengéjű, nagyélű vé­ső nyelén. Rajz nélkül frontálisan bontja meg a fát, domborműszerűen halad a mélységek felé. Máris ott él a szobor. Egy darabig ő vezeti az alkotást, aztán egyre jobban belefeledkezik, átadja ma­gát a teremtés játékának. A faragás külö­nös révülete keríti hatalmába, képtelen letenni a szerszámot, míg ki nem bom­lott a szobor. Ekkor abbahagyja a mun­­­­kát, összesepri a padlót sűrűn borító for­gácsokat. Ez alatt pihen, majd leül a rönkben már titokzatosan jelentkező szobor elé, töpreng, gondolkozik rajta, felméri az eredményt, s a további teen­dőket. Rengeteg szerszáma van, de csak keveset használ. A keményebb anyagú fákat szereti, a tömött szálú bársonyos juhart, a primitív szerkezetű, nagyerezé­­sű szilt, a kemény, szép színű tölgyet, az olajosan csillogó diót, s a márványnál is értékesebb, csontkeménységű tiszafe­­nyőt. Első korszakának hosszú, női aktjai még nem őrzik későbbi műveinek tömör anyagszerű szerkezetét. Kezdetben pon­tozza őket gipsz minta után, de ezt a ne­hézkes technikát nyűgnek érzi, hamar el is hagyja. Körplasztikai érzékekkel ren­delkező művei az őket körülfogó sziluett erejével hatnak, mozgékony tömeget vágva ki a térből. A felület csiszolt, hul­lámzó, lágyvonalú rajz fogja egybe az érzékenyen kötődő nagy formák ritmu­sát. Legtöbb művét egyetlen, magasan szárnyaló, vagy önmagába visszatérő vonal lendületes íve zárja le. E szobrok halk belső élete külső expresszív erők­kel, valamint a formák dekoratív erejé­vel párosul. Különös harmónia a dísz­harmónián belül. A szabad faragás ízére még nem jött rá. A szerszámok nyomait csiszolással, fényezéssel tünteti el, de szabadon engedi érvényesülni a fa anya­gának, textúrájának szépségét. Már olyan tökéletesen farag, hogy szükségét érzi egy egyszerű, primitív formavilág­nak. El akar felejteni faragni, ügyetle­nebbé akar válni, s ez a tény anélkül, hogy tudná, nem elszigetelt jelenség a XX. század művészetében. Az ó- és középkori csiszolt szobrok, valamint Barlach műveinek félgömbö­lyű vésővel faragott felületével szemben Szervátiusz Jenő merőben újat hozott. Szélespengéjű vésővel bontja a szobrot, azzal fejleszti, s azzal is fejezi be. Ez a módszer szervesen következik drámai korszakának esztétikai gerjedelméből, pontos megfelelője lelke szenvedélyes Közvetlen Szervó Nyár Bő EZ A HÉT ]

Next