Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-02-20 / 7. szám
Különös vagy megszokott? Azt is mondhatnám, hogy különös, ám ugyanakkor megszokott jelenségnek lehettek tanúi nemrégiben az Aktuális c. tévéműsor nézői. Különös, hogy egy műsorvezető szinte ugyanannyit követel magának a műsoridőből, mint az általa vezetett műsorban beszélgető vendégek. A „pártatlan”, „független”, „közszolgálati” televízió munkatársai részéről viszont ez már hovatovább megszokott dolog. Ha ugyan meg lehet ezt szokni egyáltalán. Mármint a nézőnek. Történt az, hogy a „legősibb mesterség”, „foglalkozás” ami egyúttal az egyik nálunk legjövedelemezőbb „üzletág” és az ezzel összefonódó bűnözés némi visszaszorítására irányuló törvénytervezet témájában eszmét cserélő meghívottak sehogyan sem akarták egymás torkát átharapni. (Sőt!) De ez még hagyján. Ám dr. Borai Ákos rendőralezredes és Filó Katalin, az MDF Nőfórumának elnöke olyan egymáshoz közel álló, egyértelműen antiliberális álláspontot fogalmazott meg, hogy ezt már a kékbehanyatlott intézmény soros zászlóvivője, Betlen János úr sehogyan sem tudta szó nélkül lenyelni. Főleg Filó Katalinnal szemben nyilvánított több ízben is türelmetlen ellenvéleményt. (Csak nem is fogja tán elszalasztani a kiváló „népnevelési” alkalmat, és eltűrni, hogy az egyedül üdvözítő „liberális” álláspont ne fogalmazódjék meg a médiafogyasztó számára?...) Amikor pl. arról esett szó, hogy a mintaként tekintett nyugati nagyvárosokban is egy-egy meghatározott negyedre korlátozzák a konzum hölgyek többé-kevésbé kihívó magatartásának színterét, a műsorvezető úr aggodalmát fejezte ki, hogyan fogják így az ez idő szerint oly virágzó üzletág művelőit a kuncsaftok könnyűszerrel megtalálni? Úgy tűnik, nem igazán értett egyet a Nőfórum elnökének válaszával: „ez már aztán igazán legyen az ő gondjuk!” Vajon személyes gondjai is voltak Bethlen úrnak ez ügyben, vagy csak a szolgáltatók és a szolgáltatások igénybe vevői iránti szolidaritását óhajtotta deklarálni?... Az már persze valóban „a jövő zenéje”, hogy hogyan lesz törvény a törvénytervezetből, milyen szigorú lesz, és milyen érvényt sikerül neki biztosítani. Annyit azonban máris megállapíthatunk, hogy ha valaki még kételkedne, a maffia elérte (vagy eleve uralta!) a legfelső politikai köröket is, az most ismét egy lépéssel közelebb kerülhet a bizonyossághoz, hogy a „hölgyeket” futtató maffiózók tevékenysége korántsem vált ki idegenkedést, netán irtózást a politikailag szalonképes „magas körökben”. Ahol legalább annyira tudják, mint a rendőrségen (ha nem jobban), hogy az efféle maffiák és maffiózók megfékezéséhez is jól képzett kommandósokra és a képzésükhöz szükséges anyagi ráfordításra volna szükség. Nem szegény nyírségi parasztfiúkra, akik leginkább azért húzzák föl a rendőregyenruhát, hogy ne legyenek munkanélküliek. (Vagy az is lehet, hogy akik a meglevő törvények szellemében, de olyan szigorral járnak el, amilyet ezek a törvények lehetővé tesznek, azokat hasonló veszedelem fenyegeti, mint a kábítószer-ügyekben nyomozókat és eljárókat?...) Még érdekesebb az, amit magától a Nőfórum elnökétől sikerült később megtudnom. A műsor után röviddel egy telefonáló, aki szociológusként mutatkozott be, azt kifogásolta az elhangzottakból, hogy ezek a „prostinegyedek” szerinte a gettósítással egyenértékűek, vagy legalábbis neki ezt juttatják eszébe. Szóval a potenciális vagy valóságos bűnöző ezek szerint ugyanolyan jogokra érdemes emberfajta, mint akit bőre, nyelve, vallása szerint különböztetünk, azaz éppenhogy nem különböztetünk meg, hanem befogadjuk, esetleg idegenségét szépségnek tekintjük, netán még az ily módon egymással kapcsolatba kerülő kétféle kultúra gyümölcsöző egymásra hatásában is gyönyörködtünk?... Érdemes ezt az álláspontot továbbgondolnunk, és előállnunk a javaslattal: töröljük el egészen a büntetés-végrehajtó intézeteket is! Hiszen ez csak igazán a gettósítás! Majd megneveljük mi szabadlábon is a szegény eltévelyedetteket, az egészséges magyar társadalom együttes ráhatásával! Hogy aztán ennek a filantróp vagy inkább kriminofil liberalizmusnak hány ártatlan ember (magunk és hozzátartozóink) esik áldozatul, az már kit érdekel? A kérdést ilyetén módon megközelítőket bizonyára nem. Ők úgyis aligha tartoznának az áldozatok közé. Pontosabban: aligha az áldozatok közé tartoznának. Az ilyesmi persze, hogy vannak védett és védtelen madarak, valóban nem új, nem valami különös dolog kies hazánk földjén. De nemcsak olyan van, hogy „ez az, amit nem lehet megunni”, hanem olyan is van, hogy „ez az, amit nem lehet megszokni.” Nem kellene már ezt is egyszer reklámozni?... Bay Péter EZ A. HÉT