Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-13 / 10. szám
politikusok hogy 1992 elején a Harag Napját meghirdetve patakvérrel fenyegetve utcára vigyen embereket, megbontsa a koalíciót, csak azért, mert a kormány nem az ő (nem kis részben egyéni érdeke által motivált) reprivatizációs elképzelését fogadta el. Majd ugyanazon év augusztus 20-ára egy másik „politikus” kiadta „tanulmányát”, taglalva az MDF belső problémáit, anélkül, hogy felelősen végiggondolta volna ennek következményeit, melyek máig hatóan katasztrofálisak. Az emberek azt értették, hogy az ellenerők minden eszközzel támadják az antalli koalíciót. Még azt is átlátták, hogy destruktív elemek épültek be a pártokba. De amikor vezető (alapító) személyiségek támadták belülről a kormányzó pártokat, ez már teljes tudati zűrzavart okozott. (Érdekes, hogy egy író, aki emberekről ír embereknek, enynyire ne értsen a lélektanhoz.) Véleményem szerint a 94-es választások eredmények nagyban meghatározta az a bizonytalanság, melyet Csurka vészharang-kongatása okozott. Az köztudomású, hogy az ember a bizonytalanságot tolerálja legkevésbé. Természetes tehát, hogy minden változást félve fogad, s ha ehhez nem kap folyamatos biztatást, bátorítást inkább visszatér a már ismert rosszhoz. Arról nem is beszélve, hogy a másik oldal gondosan vigyázott arra, hogy kifelé egységet, erőt mutasson, s még blöffölni is fegyelmezett összhangban tudtak s tudnak a mai napig is. Ennek köszönhetően a lélektani helyzet, sajnos, most a 98-as választás előtt sem változott. Szemben a publikált (manipulált?) közvélemény-kutatási jelentésekkel, személyes megalapozott meglátásom az, hogy a józanul gondolkodó „egyszerű” emberek elkeseredve tapasztalják helyzetük reménytelenné válását. Látják, hogy az Antall-kormány alatt elért eredmények, a békés váltás miképpen válik köddé. A társadalom testét egyre jobban szétrepesztik, szítva a feszültséget vallási, nemzetiségi, etnikai alapon. A jogállam paravánja mögött a kisemberek félnek, hisz vagyonkájuk, de még puszta létük sincs biztonságban. Úgy érzik, bármikor beeshetnek a bűnözés és a sajátos joggyakorlás malomkövei közé. Az én közvélemény-kutatásom lehangolóan egyöntetű. Tőlem csak azt kérdezgetik, mit gondolok, kire kellene szavazni, hisz ha jól nem tudnak, rosszul nem akarnak dönteni. Emiatt úgy látom, nő az apatikus, a szavazástól távolmaradó emberek tömege. (Egyetlen pártvezetőt se tévesszen meg az egy-egy gyűlésen résztvevő érdeklődők száma!) A fentiekre tekintettel a nemzeti oldal pártjainak arculatát meghatározó vezetőknek végre rá kellene döbbenniük pozíciójukból adódó kötelezettségeikre, felelősségükre. Vagy képesek hosszú távú folyamatokban és országban gondolkodva egy együttműködő tábornoki kar tagjaiként egy választott vezető mögé felsorakozni, s ezzel bekerülni a magyar történelem panteonjába, vagy (mint Tömöri Pál késői kópiái) szekértáboraik élén morzsolódnak fel a külső erők és a belső zabolátlan becsvágyuk szorításában. Jó lenne, ha végre felismernék saját korlátaikat és megértenék: nem szabad visszaélni az emberek beléjük vetett hitével, bizalmával. A gondolkodó embereknél igenis a tudat határozza meg a létet. (Ha nem így lenne, nem volna olyan fontos a média birtoklása.) Éppen ezért létfontosságú megóvni a népet az újabb kudarcélménytől. A mohácsi csata sem azért vonult be vészként a történelmünkbe, mert értelmetlenül elvérzett 26.000 harcos, hanem mert a vereség okozta depressziós tudatállapot lebénította az országot. S ugye azt nem kell bizonyítanom, hogy a csatavesztés nem a közkatonákon múlott. Tehát úgy vélem, csak akkor lesz eredményes a választási erőfeszítés, ha konszenzusos alapon sikerül egy hiteles személy középpontba állításával az erőket összpontosítani. (Miként hajdan Árpádot pajzsra emelték, ami egyáltalán nem csorbította a másik hat vezér tekintélyét. - Sőt!) Ezt a nép azonnal megértené, hisz bármennyire is a XX. század végén járunk, az emberek ma is leginkább zászlóban, vezérben gondolkodva tudnak tájékozódni. S ha ezt még meg lehetne támogatni a mítosz iránti lélektani igény kielégítésével, szinte biztos lenne a siker. Természetesen vezetőként olyan személy jöhetne csak számításba, aki emberileg és szakmailag is versenyképes, nem koptatta el tekintélyét nemtelen csatározásokban, s nemzetközi szinten tárgyalóképesen képviseli az országot. Mivel jelenleg gazdaságipénzügyi béklyók szorításában vergődünk, értelemszerűen ilyen irányú szakértelem szükségeltetne a sikeres kitörési irányok meghatározásához. Ha egy ilyen alkalmas választott vezető mögé egységesen felsorakozna a nemzeti oldal, az egész média össztüze, ármánykodása is hatástalan lenne. Mellette bizonyíthatna, rutint szerezhetne a Fidesz gárdája is, megteremtve a jövőbeni folyamatosság lehetőségét. (Viszont ezért le kellene tudni mondaniuk a mai verébről a holnapi túzokért.) Mielőtt erre sokan felszisszennének, hogy utópia, már megvalósíthatatlan, megjegyezném, ha nem ilyen személyhez kötött, pártok feletti megoldásban gondolkodunk, nem nyerünk. Pedig ahogy egy angol mondás tartja, ha rántottát akarunk enni, akkor előbb fel kell törni a tojást. Tehát a feladat kézenfekvő, tudjuk, hogy mit tegyünk és miért. Most már inkább az a kérdés, hogy akarunk-e valóban rántottát enni? Vagy „szerényen” beérjük azzal, hogy melegszünk a tűz mellett, amelynél a jelenlegi kormányzó pártok sütögetik rántottájukat?! (S ha a képviselői apanázst reálértéken tartják, még a hőfokkal is meg lehetünk elégedve?) Hát ezt a kérdést kellene hogy feltegyék maguknak azok, akik vallásról, nemzetről, összefogásról szónokolnak patetikusan, vagy ostorozzák a „birka”népet értetlensége miatt. Uraim! ha nem tudnak önnön természetükön felülemelkedni, a legtöbb, amit elérhetnek, hogy (újból) tűzközelbe jutnak. Nos, ez az ami túl sok, túl kevés, egyáltalán semmi sem! Száva Károly EZ A HÉT