Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-13 / 10. szám

politikusok hogy 1992 elején a Harag Napját meg­hirdetve patakvérrel fenyegetve utcára vigyen embereket, megbontsa a koalí­ciót, csak azért, mert a kormány nem az ő (nem kis részben egyéni érdeke által motivált) reprivatizációs elképzelését fogadta el. Majd ugyanazon év augusztus 20-ára egy másik „politikus” kiadta „tanulmá­nyát”, taglalva az MDF belső problé­máit, anélkül, hogy felelősen végiggon­dolta volna ennek következményeit, me­lyek máig hatóan katasztrofálisak. Az emberek azt értették, hogy az el­lenerők minden eszközzel támadják az antalli koalíciót. Még azt is átlátták, hogy destruktív elemek épültek be a pár­tokba. De amikor vezető (alapító) sze­mélyiségek támadták belülről a kor­mányzó pártokat, ez már teljes tudati zűrzavart okozott. (Érdekes, hogy egy író, aki emberekről ír embereknek, eny­­nyire ne értsen a lélektanhoz.) Vélemé­nyem szerint a 94-es választások ered­mények nagyban meghatározta az a bi­zonytalanság, melyet Csurka vészha­­rang-kongatása okozott. Az köztudomású, hogy az ember a bi­zonytalanságot tolerálja legkevésbé. Természetes tehát, hogy minden vál­tozást félve fogad, s ha ehhez nem kap folyamatos biztatást, bátorítást inkább visszatér a már ismert rosszhoz. Arról nem is beszélve, hogy a másik oldal gondosan vigyázott arra, hogy kifelé egységet, erőt mutasson, s még blöffölni is fegyelmezett összhangban tudtak s tudnak a mai napig is. Ennek köszön­hetően a lélektani helyzet, sajnos, most a 98-as választás előtt sem változott. Szemben a publikált (manipulált?) közvélemény-kutatási jelentésekkel, sze­mélyes megalapozott meglátásom az, hogy a józanul gondolkodó „egyszerű” emberek elkeseredve tapasztalják hely­zetük reménytelenné válását. Látják, hogy az Antall-kormány alatt elért ered­mények, a békés váltás miképpen válik köddé. A társadalom testét egyre jobban szétrepesztik, szítva a feszültséget val­lási, nemzetiségi, etnikai alapon. A jogál­­lam paravánja mögött a kisemberek fél­nek, hisz vagyonkájuk, de még puszta létük sincs biztonságban. Úgy érzik, bár­mikor beeshetnek a bűnözés és a sajátos joggyakorlás malomkövei közé. Az én közvélemény-kutatásom le­hangolóan egyöntetű. Tőlem csak azt kérdezgetik, mit gondolok, kire kellene szavazni, hisz ha jól nem tudnak, rosszul nem akarnak dönteni. Emiatt úgy látom, nő az apatikus, a szavazástól távolmara­dó emberek tömege. (Egyetlen párt­vezetőt se tévesszen meg az egy-egy gyűlésen résztvevő érdeklődők száma!) A fentiekre tekintettel a nemzeti oldal pártjainak arculatát meghatározó ve­zetőknek végre rá kellene döbbenniük pozíciójukból adódó kötelezettségeikre, felelősségükre. Vagy képesek hosszú távú folyamatokban és országban gon­dolkodva egy együttműködő tábornoki kar tagjaiként egy választott vezető mögé felsorakozni, s ezzel bekerülni a magyar történelem panteonjába, vagy (mint Tömöri Pál késői kópiái) sze­kértáboraik élén morzsolódnak fel a kül­ső erők és a belső zabolátlan becsvágyuk szorításában. Jó lenne, ha végre felis­mernék saját korlátaikat és megértenék: nem szabad visszaélni az emberek beléjük vetett hitével, bizalmával. A gondolkodó embereknél igenis a tudat határozza meg a létet. (Ha nem így lenne, nem volna olyan fontos a média birtoklása.) Éppen ezért létfontosságú megóvni a népet az újabb kudarcél­ménytől. A mohácsi csata sem azért vo­nult be vészként a történelmünkbe, mert értelmetlenül elvérzett 26.000 harcos, hanem mert a vereség okozta dep­ressziós tudatállapot lebénította az országot. S ugye azt nem kell bizonyí­tanom, hogy a csatavesztés nem a közkatonákon múlott. Tehát úgy vélem, csak akkor lesz eredményes a választási erőfeszítés, ha­ konszenzusos alapon sikerül egy hiteles személy középpontba állításával az erőket összpontosítani. (Miként hajdan Árpádot pajzsra emelték, ami egyáltalán nem csorbította a másik hat vezér tekin­télyét. - Sőt!) Ezt a nép azonnal megértené, hisz bármennyire is a XX. század végén járunk, az emberek ma is leginkább zászlóban, vezérben gondolkodva tudnak tájékozódni. S ha ezt még meg lehetne támogatni a mítosz iránti lélek­tani igény kielégítésével, szinte biztos lenne a siker. Természetesen vezetőként olyan személy jöhetne csak számításba, aki emberileg és szakmailag is ver­senyképes, nem koptatta el tekintélyét nemtelen csatározásokban, s nemzetközi szinten tárgyalóképesen képviseli az országot. Mivel jelenleg gazdasági­pénzügyi béklyók szorításában ver­gődünk, értelemszerűen ilyen irányú szakértelem szükségeltetne a sikeres ki­törési irányok meghatározásához. Ha egy ilyen alkalmas választott ve­zető mögé egységesen felsorakozna a nemzeti oldal, az egész média össztüze, ármánykodása is hatástalan lenne. Mel­lette bizonyíthatna, rutint szerezhetne a Fidesz gárdája is, megteremtve a jö­vőbeni folyamatosság lehetőségét. (Vi­szont ezért le kellene tudni mondaniuk a mai verébről a holnapi túzokért.) Mielőtt erre sokan felszisszennének, hogy utópia, már megvalósíthatatlan, megjegyezném, ha nem ilyen személy­hez kötött, pártok feletti megoldásban gondolkodunk, nem nyerünk. Pedig ahogy egy angol mondás tartja, ha rántottát akarunk enni, akkor előbb fel kell törni a tojást. Tehát a feladat kézenfekvő, tudjuk, hogy mit tegyünk és miért. Most már inkább az a kérdés, hogy akarunk-e valóban rántottát enni? Vagy „szerényen” beérjük azzal, hogy melegszünk a tűz mellett, amelynél a je­lenlegi kormányzó pártok sütögetik rán­­tottájukat?! (S ha a képviselői apanázst reálértéken tartják, még a hőfokkal is meg lehetünk elégedve?) Hát ezt a kérdést kellene hogy felte­­gyék maguknak azok, akik vallásról, nemzetről, összefogásról szónokolnak patetikusan, vagy ostorozzák a „birka”­­népet értetlensége miatt. Uraim!­­ ha nem tudnak önnön természetükön felülemelkedni, a leg­több, amit elérhetnek, hogy (újból) tűz­­közelbe j­utnak. Nos, ez az ami túl sok, túl kevés, egyáltalán semmi sem! Száva Károly EZ A HÉT

Next