Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-27 / 12. szám

Szentmihályi Szabó Péter KAPISZTRÁN ÉS HUNYADI Történelmi regény 3. rész al. fejezet Egyik nap a másik után. Szigorú papok keze alatt, monoton egyformasággal. Rend, fegyelem. Kemény tanulás reggel­től estig, s ha tellett gyertyára, hát annak világánál is. Ebéd utáni hosszú séták Juli­ánnal és az új baráttal, Marchiai Jakabbal, aki már akkor papi pályára készült. Séta közben is tanultak: kikérdezték egymást, megvitatták a nehezebb feladatokat, gya­korolták az ékesszólást, a perbeszédet, a prédikációt. Közben Kapisztrán János - mert szülő­falujáról így nevezték - még mindig lova­gi dicsőségről álmodozott, edzette testét, s magas, erős csontozatú, sovány ifjúvá ser­dült, enyhén görnyedten járt, mivel meg­szokta, hogy önmagánál alacsonyabb em­berekkel van dolga. Nagyritkán kimenőt is kaptak, vagy engedélyt valamely ügy elintézésére a vá­ros másik részében. Ilyenkor elkísérték egymást, a móka kedvéért, de a biztonság érdekében is, mert a szegényebb negye­dekben könnyen előfordult, hogy belekö­töttek a tógás, kalpagos diákokba, meg­verték vagy kifosztották őket. Csak a bar­na csuhás, kötélöves, mezítlábas vagy fa­cipős szerzetesek nem féltek itt: ők még itt is gyűjtöttek adományokat, s bármily kü­lönös, még a legnyomorultabbak is ada­koztak élelemmel, ruhával, néhány kraj­cárral, miközben a gazdagok kapui zárva maradtak. A ferences barátok még abba a negyedbe is be merték tenni a lábukat, ahol főként pogányok, eretnekek, zsidók, külföldiek szálltak meg vagy éltek állan­dóan. Az egyetemre is járhattak itt zsidók, bár ez korántsem volt általános, de a zsi­dók jól és pontosan fizették a tandíjat és jóval keményebben és odaadóbban tanul­tak a keresztényeknél, talán mert tudták, hogy a gyanakvó és ellenséges közegben csak nagyobb és biztosabb tudással győz­hetik le az akadályokat. Többségük jogi vagy orvosi pályára készült, s egyformán távol tartották magukat diáktársaiktól és a város mindennapi életétől. Mindig cso­portosan közlekedtek, keleties kaftánjuk­ba burkolózva, titokzatosan és hallgata­gon. A dominikánusok, „Isten kutyái” is jár­ták az eretnekek és pogányok, zsidók ne­gyedét. Közülük kerültek ki a Szent Inkvi­zíció ügynökei, akik Perugiában is megje­lentek, s ahol feltűntek, ott számítani lehe­tett arra, hogy fellobbannak a máglyák és ami még elkerülhetetlenebb, összeverőd­nek a helybéli szegények, koldusok, mun­kakerülők, s elkezdődnek a pogromok. Amint Giovanni mind jobban megis­merte a várost, már nem érezte oly vidéki­nek, elveszettnek magát. Az évek múlásá­val és tekintélye nagyobbodásával gyön­gült a napirend szigora is. A szabályzat most már lehetővé tette, hogy kardot vi­seljen, s ő büszke örömmel vásárolta meg a legdrágább kardot, amit csak árultak a mór fegyverkovácsok. Igaz, két hónapig koplalnia kellett érte, de valahányszor szállásán kihúzta hüvelyéből a kardot, s megcsodálta a pengébe vésett cifra arab betűket, régi, hős keresztes lovagnak érezte magát, aki szaracénok seregén vág­ja át magát a Szent Sírig, vagy Nagy Ká­­rolynak, aki Roncesvalles-nál a végsőkig küzd a pogányok ellen. Karddal az oldalán bátrabban járt az esti órákban is, amikor a városi őrség ala­­bárdosai sejti szívesen tették ki lábukat a városkapuk mellett őrtornyaikból. Egy téli estén túlságosan messze kóborolt az egyetemi negyedtől. A kánonjog egyik különös tételén gondolkodott, amikor valaki segítségért kiáltott. Egyetlen ablak fatáblája sem nyílt ki a lármára - az útonállók nyugodtan végezték piszkos munkájukat, husánggal ütlegeltek egy jaj­­veszékelő férfit, majd az övébe rejtett pénzt kezdték keresni, s hogy semmit sem találtak, annál dü­hödtebben rugdosták ál­dozatukat. Giovanni kivonta kardját, és dühödt üvöltéssel az útonállókra rontott, számot sem vetve azzal, hogy ő maga is könnyen pórul járhat. De bátorsága, merész közbe­avatkozása szétugrasztotta a gyávákat, ta­lán azt hitték, hogy több fegyveres is kö­veti ezt az egyet, vagy úgy vélték, amúgy sem számíthatnak már zsákmányra. Az ifjú felsegítette a nyögdécselő fér­fit, csak kaftányáról vette észre, hogy egy öreg zsidót mentett meg, akinek sok keresztény még emberszámát is kétségbe vonta, s puszta érintését is utálatos bűnnek tartotta. A vén Salamonnak kis boltja volt nem messze, s fölötte volt lakása. Sala­mon orvosnak taníttatta fiát, Dávidot, kit Giovanni látásból ismert. A boltban min­denfélét árultak, de főleg ócskaságokat, régiségnek tartott szúette ládákat, rozsdás vérteket, lószerszámot, gyanús tégelyek­ben varázslatos erejű kenőcsöket, gyó­gyító füveket és szerecsen talizmánokat.­­Most mindezt saját szemével is láthatta, amint betámogatta Salamont a boltba, ahol az öreget már az egész család aggód­va várta. Dávid azonnal ellátta atyja se­beit, az asszony könnyek között hálál­kodott, mindnyájan beljebb invitálták a bátor lovagot, sőt az égett bortól magához tért kereskedő mindenképpen meg akarta jutalmazni Giovannit, s egészen megbán­­tódott a visszautasítástól. Giovannit meg­hatotta a szeretetnek, összetartásnak és félelemnek különös vegyüléke, mely e családot jellemezte, s akaratlanul is össze­hasonlította az ő hajdani családjuk ri­degebb hangulatával. Ezek az emberek egyfajta állandó fenyegetettségben éltek, ez tette őket zárkózottabbá, de érzelmeik­ben túlzóvá is. Valóban úgy bántak vele, mint hőssel, ezen ugyan Giovanni mosolygott, de jól is esett neki. Többé ugyan nem látogatta meg Salamonékat, de Dáviddal továbbra is kapcsolatban ma­radt. A törvények nem tiltották ugyan a zsidókkal való érintkezést, de nem ártott az óvatosság: az inkvizíciónak mindenütt voltak fülei, s egy pogányokkal érintkező keresztény ifjú bármikor olyan gyanúba keveredhetett, mely ha személyére nem is, de választott hivatására végzetessé válha­tott. Dáviddal nagy sétákat tettek, és barát­ságos, de szenvedélyes vitákban köszörül­ték elméjüket, nem tartózkodva a legké­nyesebb, hitbéli témák tárgyalásától sem. Dávid, mint leendő orvos, még saját zsidó hitére is kétellyel tekintett, s már-már a halhatatlan lélek létezésének tagadásáig is eljutott. - De hát akkor nem lenne értelme sem­minek! Magának az életnek sem! - tilta­kozott Giovanni. Dávid körülmutatott a tájon. - Nézd, barátom, itt minden él! Élnek a ■ ! EZ A HÉT

Next