Ezredvég, 2023 (33. évfolyam, 1-6. szám)
2023 / 4. szám
olyan, mint látványban a fügebokor alatti szentjánosbogár mozdulatlan fénye, ill. a zöldesfehér utcalámpa-világosság, hogy a tücskökkel egyidejűleg szóló, láthatatlan zöld lombszöcske száraz köszörülése a terebélyes nyárfán, a „zrrrrrr,mely egyébként Thakácsban gyerekkori emlékeket ébreszt: látja maga előtt azt a gyerekkori, falusi udvart, a félig ház mögötti, éjszakánál is feketébb akácfát, amelyen a szöcske szól, s ez mér további áttéttel. És nem is egyszeres, hisz az az akácfa már sehol sincsen, a régi házban mások laknak, ez az egész kép a Föld összes lakói közül kizárólag benne, Thakácsban él; ám még ezen is túlmenő az áttétel, mert mióta ember létezik, nemzedékről nemzedékre ugyanezt hallja mélysötét estéken - az érzés tehát, amit Thakácsban támaszt a hang, miközben a legmesszebbmenőkig egyedi, egyszersmind az emberiség közös érzése. Nem kell tehát magyarázni, oly magától értetődő, s Thakács riadtan észleli: most mégis magyarázni kell, és a magyarázat ellenére sok embernek semmi-de semmit nem jelent. Nem jelent. Árnyék a képen - Mesélj még a Balatonról! - kérte Á.-t Thakács. Este volt, szelíden lejtett lefelé a nyár. - De hisz már mindent elmondtam - mondta Á. - Mondd el a rozsdafarkúakat! - Már nyolcszor elmondtam. - Mondd el kilencedszer! A fényképezését! És A. kilencedszer is elmondja a fényképezős rozsdafarkú-történetet. - Megyek ki a teraszra, látom, már megint itt vannak. Mind a ketten. A párocska. Nemrég röptették ki a négy fiókát. Ott tesznek-vesznek, nem messzire tőlünk. Az egyik különösen szelíd. Odaröppen két lépésnyire tőlünk, fejét féloldalra hajtva néz föl, csillogó szemmel, bizalmasan, ránk. Eszi a kekszmorzsát. Na, mondja G., máris hozom a fényképezőgépet. Hozza, kattint, s csak aztán látja: a képen semmi, csupán az üres tér. A füves terület. Csak egy árnyék, egy szárny-árnyék jelzi a kép szélén, hogy előbb ott még volt valami... „A rozsdafarkú szárnyának árnyéka. Ez lesz a kép címe, amit majd kirakunk a falra. Azaz valószínűleg nem rakunk ki, de olyan jó arról beszélni, hogy majd kirakjuk. És végül is akármikor kirakhatjuk. A rozsdafarkú madár szárnyának árnyéka a képen: a pillanat, mely ott függ a falon. Mégis pontos az elcsépelt, erodált szókapcsolat, hogy megörökített pillanat. Persze inkább ábrázolt pillanatnak kellene mondani; e megörökítés csak arra az időre szól, amíg meg nem semmisül a sérülékeny adathordozó, a kép. Papír csupán, s festékanyag, gondolta immár másnap reggel, gyalogolva a kerékpárúton, Thakács. De még aznap este vagyunk.