Szabó Ferenc: Vésztő története (Vésztő, 1982)
Nagy Gyula: Hagyományos földművelés Vésztőn
építettek néhányat. Az uraságnál tartott tovább a nád, a parasztok hamarabb kipusztították. Ahol a kotú a jószágot nem bírta meg, azt ásóval forgatták termőre. Mindenki a magáét, de a módosabbak ki is adták. Ki mennyivel tudott megbirkózni, annyit ásott. Sok földnélküli ember ment a kotúba földásni. Egy-két kodrátot ásott. Leginkább télen, dologtalan időben végezték. A szegénység télen, szoruláskor, amikor szűnt a munka, erdőre, rétre járt és földet ásni. A kotút úgy fordították, mint a szőlőt, csak két ásónyomra. Egy méter szélességű sávot fogtak. Az első nyom a kotú volt. A második ásónyom felső része még kotú, de az alsó már föld volt. A másodikat az elsőre vetették. A második fogás földje az első fogás helyére került, a kotú mindig alul és a föld mindig fölül. Az utolsó fogás gödrébe beletalicskázták, vagy kocsival belehordták az első fogás kotúját, földjét. Ásás közben a nádbördöt kiszedték, csomókba hányták. Ki hazavitte és a kemencében eltüzelte, ki a helyszínen felgyújtotta. Kifizető volt a kotút megásni, mert két évig ingyen használhatta: krumplit, dinnyét, kendert termelt benne. A gazda ingyen szállította haza a termést. Annyi termett, alig győzték hazaszállítani. Az uraság kiadta vágni a nádat. A nádvágás télen, jégen történt. A nádat kévékbe kötötték és kúpokba állogatták. Ahogy a víz lehúzódott, úgy törögették fel a rétet. Az uraság gőzekével szántotta föl, mert az ökrök beledőltek volna. Sokat pusztult azóta a nád, mióta mélyebben szántottak. A gőzeke kiszedte a bordőt. Elérte a vastagbordőt és a nehéz fogas kiszedte. A föld színén megszáradt. Ha a kotút sikerült megfordítani, gazdag termőföld vált belőle. A kota alatt kemény föld volt, amely az ásáskor összekeveredett a kotúval. Az első esztendőben a föld érésben volt, de már a második évben bő termést hozott. Idők folyamán a föld megette a kotút. Nyolc—tíz évig jól termett, ha nem is trágyázták. De amikor kimerülőfélben volt, megkívánta a trágyát. A kotú veres, az alatta levő föld pedig fekete. Amikor összekeveredett, sokszor szürkés-fekete lett. A kotús föld általában veres színű, de amikor megázik, megszürkül a teteje. A termőre fogott kotú télen hideg, tavasszal sokára melegszik fel, és amíg fel nem melegszik, addig gyenge benne a növény. De ha melegszik az idő, nagyon hajtja a benne levő növényt és elhagyja a kötött talajba ültetettet. Jellemző a kotús földek bőségére Pikó István visszaemlékezése. Gyermekkorában — igaz, nem a vésztői határban — a kotús földön olyan hatalmas tökök teremtek, hogy két ember alig tudta megmozdítani. A szekér hátulsó kerekeit kivették s csak kettőt tudtak nagy nehezen felgurítani belőlük. A búza is szereti, de a benne termő keserűfű lefogja. Csak a tengeri és a kolompír bírja igazán. A botús föld, különösen eleinte, nem volt drága: „Csak nem a kotún veszel földet?” — kérdezték. Szívesen vették, annak ellenére, hogy csak feltört a nád, amit mindig le kellett takarítani. Utóbb a kotús föld kapós volt. Míg a fekete föld egy katasztrális holdján 40—50 zsák tengeri termett, addig a kotún 80—100. (Érdekes, hogy még most is sokszor zsákkal számolnak: „Hány zsákkal termett?” Ha azonban tengerit adnak-vesznek, mázsával mérik.) Pikó Istvánná Pákozdi Ágnes gyerekkorában nem ismerte a kotút, kötött talajon nőtt fel. Pányádra 1921-ben került, amikor férjhez ment. Ott a kotú akkor már termő volt. Poros volt és a párja nagyon csípett. A csalánnal kezet foghatott. Különösen az izzadt testrészt csípte nagyon. „Az ember ojan tőlle, mint az ördög, csak a szeme és a foga fehérült!” Pikó István is ekekapázott a kotán, az izzadt testét a kotta pora belepte és nagyon csípte. Elvakarta és amikor hazafele ment, a lovak száját kiakasztotta és megfürdött a Kerezsbe. Akkor 422