Falvak Dolgozó Népe, 1973 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-03 / 1. (1334.) szám

r PETŐFI A HÍDON — Banner Zoltán vallomása a költő időszerűségéről — Sokan úgy tartják, hogy a földműves ember számára még mindig Petőfi a költő. Nincs is ebben semmi meglepő, hisz neve egy olyan korban vált eggyé a költő fogalmával, amikor nemcsak a magyar szabadságharc ügye, de az európai népek szabadsága is kockán forgott. Egy költő nagysága azonban sosem a múltjá­ban, hanem a jelenében van. Ez a százötven­­éves évforduló kitűnő alkalom arra, hogy szem­benézzünk a felénk közelítő Petőfivel, s világo­san lássuk : tulajdonképpen miért ő számukra a költő ? ! Azt hiszem, hogy Banner Zoltán hatodik előadóestje (Petőfi a hídon) azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, hogy segít ezeknek a kérdéseknek a tisztázásában. Marosi Péter írja róla az Utunkban : „Banner Zoltán egészen a fehéregyházi hídig követi nyo­mon kétszer negyven perces előadóestjén Petőfi Sándort — nem is a költőt, hanem a korát mesz­­sze megelőző népforradalmárt, nemcsak a nép­— Mi késztetett arra, hogy megszemélyesítsd Petőfit ?­­ — Már átválogatás során arra kerestem választ : mi kell nekünk ma, 1973-ban Petőfiből? Mi az, ami nemcsak emlék és irodalomtörténeti érték vagy egyszerűen adat? Azt kutattam fel Petőfi életmű­véből, ami ma is olyanszerűnek tűnik, mintha most tette volna le egy szerkesztőségi asztalra —,két ki­szállás között. Csakis azt akartam mondani tőle, és úgy mondani, ami nekem is problémám. Mert ta­lán egyetlen korban sem kereste az ember, any­­nyira a választ a lét alapvető kérdéseire, mint ma­napság. Hisz sosem volt ennyire veszélyeztetve, és nem is volt akkora távlata. Ebből a gondolatkörből nem lehet kitérni még Petőfi-versek­ szavalása köz­ben sem. Erre akkor jöttem rá, amikor a prózáját ol­vastam. Meggyőződhettem, hogy Petőfi számunkra sokkal több, mint a zsánerképek és szerelmesver­sek szerzője, sokkal több, mintha csak szabadság­­harcos költő volna. Európa egyik legérzékenyebb lelkiismerete volt a múlt század közepén ! De pró­zájában nyilatkozik meg igazán a magával is vias­kodó költő, a gondolkodó Petőfi, az önmagával és a társadalommal is harcban álló prométheuszi al­kat, aki többet tudott a jövendőről annál, sem­hogy belenyugodhatott volna a kora által diktált végzetszerűségbe. Így vált műsorom gerincévé Petőfi prózája , és a benne megtestesülő kímélet­len, önvizsgáló hangot a versek csak kiegészítik, illetve még inkább felfokozzák. Tehát megfordult az arány : az én műsoromban a versek váltak naplószerű vallomásokká. A próza veszi át azt a néptribuni szerepet, amit ő a verseinek szánt. Ez­zel ,­ montázzsal akartam érzékeltetni : nem én emlékezem róla, hanem őt­ beszéltetem. Ahogy föt év távlatából felénk közeledik újra. — A kritikai értékelések szerint ez a Petőfi-est kiemelkedik előző műsoraid közül, minőségileg egészen más értéket képvisel. Szerinted mivel ma­gyarázható ez a megérdemelt siker? — Mindig is egész életművet akartam bemu­tatni, de a teljességet az életmű egy-egy vonatko­zására hangszerelve. Ebben az esetben is , Petőfi­nek mint Európa lelkiismeretének az időszerűsé­gére helyeztem a hangsúlyt, s ennek érdekében azt emeltem ki az életműből és abból építkeztem, ami forradalmárt, hanem ennek iszonyatos belső drámáját — s ahogy e hídra ér vele, egy-két mondattal be is fejezi Petőfi-szövegekből szőtt mondandóját és szinte elfúlva szalad ki a ref­lektorfényből, a pódiumról. Ennyit akart „csak“ mondani. De ez a mondanivaló a legtöbb, amit eddig nálunk Petőfiről kimondtak. A legtöbb, mert a legújszerűbb és a legmeggondolkozta­­tóbb.“ ; „Pedig nem állítja előtérbe a nép­dalokat teremtő Petőfit, a „vad“ és „póki“ sze­génylegényt, akit annyit támadott a korabeli kritika, de azt a biedermeier érzelmességet sem, amit úgy megutáltattak velünk negyedkézből vett érzeményeket fércelő negyedrangú epigo­­nok. Vagy nem vet éles fénysugarat a mese­mondóra, de a barikádhősre sem. Hát akkor mi marad Petőfiből ? Marad az ifjúember, aki a fehéregyházi hídon, cári ágyúkkal szembenézve, végsőkre felkészülve villanásokban éli újra és teszi kérdésessé egész életét.“ ezt a célt a leghatékonyabban szolgálhatta. Minő­ségi különbséget abban látok, hogy ebben az eset­ben sikerült a legjobban tolmácsolnom saját mon­­­danivalómat ! A felelősségérzet emberi vonása ra­gadott meg. Én magamat is felelősségteljes em­bernek ismerem. A Petőfi felelősségérzetében pe­dig nagyon sok bátorításra, rokonhangra találtam. Ami engem a művészetírásban is segíteni fog. Lé­nyegében, így akarok segíteni ezzel a műsorral —■ mindenkinek ! — Miért épp ezt adtad címül : Petőfi a hídon? — Petőfi mint gondolkodó, mint ön­vizsgáló al­kat a legidőszerűbb, a legmaibb. Ezért lehet híd ma az irodalom és a legszélesebb néptömegek kö­zött. Ma is ő az, aki a leginkább összeköt bennün­ket Európával. .. — Úgy tudom, hogy egész télen járod ezzel a műsorral az országot... — Felkészülés közben mindig azt képzeltem el, az iskolások és értelmiségiek pódiumáról ezzel a műsorral lépek majd a modern értelemben vett népi közönség elé. Elgondoltam , milyen jó lesz, ha majd fellépek végre falun is. .. De ugyanakkor rettegtem : hogyan fogadja az én Petőfimet ez a közönség? ! Számára nem is Petőfi tán. Nem erre emlékszik. Hisz annyiszor kisajátították már Petőfit ! S a Petőfi-versek pátosza miatt oly könnyű volt kijátszani őt minden politikai rend­szernek. .. Tudom, mindenütt több verset várnak és kevesebb prózát. Mert így szokták meg, és mert a költő prózáját minden korban mellőzték. Vigasz­tal azonban az a tudat, hogy mindenütt tartanak mostanában Petőfi-esteket. Sokan fognak azokon szavalni. És felkorbácsolják az érdeklődést ismét Petőfi iránt. Íg­y könnyebb lesz elültetnem az ön­vizsgálatra serkentő magvakat. — Azt hiszem, fölösleges minden aggodalom. An­nál is inkább, mivel az első próbát már december 18-án kiálltad. Milyen élményt jelentett számodra a kövendi előadás? — Körülbelül kétszázan hallgatták végig a mű­sort olyan halálos csendben, mint a kolozsvári rádióstúdióban, vagy a marosvásárhelyi előadáson. Annyira éreztem a felelősség terhét, hogy már elő­zetesen kimentem a nézőtérre és bevezettem az estet , ne lepődjenek meg . Vegyék úgy, hogy én csak azt választottam ki Petőfi életművéből, amit én is meg szeretnék írni, de nem tudnám olyan hatásosan, mint Petőfi ; én a teremben ülők gon­dolatait is szeretném tolmácsolni, az őket foglal­koztató kérdésekre is választ szeretnék adni. Alig fejeztem be az előadást, hát szólítanak ki a néző­térre. És akkor felállt Pálffy Lőrinc bácsi, és eg­y öt perces kis eszmefuttatásban olyan ragyogóan összefoglalta mindazt, amire az egész műsort épí­tettem, hogy a végén nem is tudtam , melyikünk adta elő hatásosabban. Nem dolgoztam tehát hiába. Meggyőződésem, hogy minden falusi ember, aki olvasni szokott, ha nem is tudja úgy elmondani véleményét, mint Pálffy bácsi, de egész biztos azokkal a gondolatokkal gazdagodik, mint ez a kövendi gazdálkodó. .. De hát ez a Petőfi érdeme. — Szeretném, ha idéznéd is Pálffy bácsit... — Nagyjából ezt mondta : Banner Zoltán úgy emlékezett velünk együtt Petőfire, mintha ebből a kicsi faluból indult volna el a költő. Mint aki a szemünk láttára olyan szárnyakat növesztett ma­gának, amelyekkel nemcsak a mi egünk felett tu­dott repülni, de egész Európa felett. Ezek a szárnyak elmosódtak az időben, örvendünk, hogy jött valaki és lefújta róluk a port. Hogy ismét fé­nyesen suhogjanak Európa fölött. — Konkrét útiterved? — Egymás után kapom a meghívásokat, te­lefonon vagy levélben s mindenikre azonnal vá­laszolok, megjelölve az időpontot , mikor tudok in­dulni. Január 10-én például Csíkszereda és Székely­udvarhely útiránnyal indulok el, február elején pe­dig­­ Szatmár­ megyébe és Nagybánya környékére...’ — Nagyon szépen köszönjük válaszaidat, és kí­vánjuk, hogy mielőbb és minél többször megismét­lődhessen a kövendih­ez hasonló élményed. Olvasó­inknak pedig megígérjük, hogy Szerdától szerdáig című rovatunkban rendszeresen hírül adjuk Banner Zoltán előadóestjeinek helyét és időpontját. Lejegyezte : CSEKE PÉTER EGY ROMÁN KÖLTŐ PETŐFIKÉRE Petőfi útja a román olvasói és irodalmi tudatban immár eléggé ismert, könyvtárnyi munka született róla. Eminescutól kezdve, aki jog­gal nevezte a legnagyobb magyar nemzeti költőnek, egészen a ma élő és alkotó román költőkig, írókig igen sok nevet idézhetnék fel azok közül, akikre maradandó hatást gyakorolt megismerkedésük a ma­gyar nép legnagyobb költőjével. Több mint száz esztendeje fordítják, minden nemzedék újra és újra kö­telességének érzi, belső parancs­ból, hogy mind tökéletesebb tolmá­csolásban megszólaltassa románul. Ebből az örökké többre törekvésből született meg például Şt. O. Iosif, Octavian Goga és mások után, Eu­gen Jebeleanu Petőfije, a román költészet mai fejlettségén, az ere­deti nyelvi telítettségével. Ezúttal azonban nem a román Petőfi-fordítókról akarok szólni, hanem egy jelentős mai román költőről, aki talán nem is fordított túl sokat Petöfi műveiből, de életre szólóan magába szívta éltető szel­lemét, költészetébe beleolvasztotta a maga Petöti-élményét. Ez a ro­mán költő Mihai Beniuc. Alkalmam nyílt többször is elbeszélgetni vele Petöti-emlékeiről, a magyar költő hatásáról, legutóbb éppen a buka­resti televízió magyar műsorának nézői előtt. Kötetlen beszélgetés volt ez, tehát előre nem egyeztettük a kérdéseket és a válaszokat, s így amit mondott, csakugyan benne élt, minden előzetes felkészülés nélkül fogalmazta meg, magyarul, az élményeit. Döntő élmények voltak ezek. Be­niuc számára Petőfi az első költőt, magát a költészetet jelentette. És tegyük hozzá : szerencsés élmé­nyek. Hiszen a paraszti világból jövő Beniuc egy olyan költő művei­ben ismerhette meg a költészet erejét, aki szintén a falusi életből indult el irodalmi útjára, egy alföl­di kisvárosban született, egész éle­te harc volt és küzdelem, lobogás és másokat fellobbantás egy eszme nevében. Azon, hogy Beniuc ma is kiváló­an idéz Petőfi-sorokat, egész verse­ket, talán nincs miért csodálkoz­nunk. A gyermekkori élmények na­gyon mélyre ivódnak, kitörölhetet­lenül. De az a következetesség, amellyel Beniuc mindegyre meg­váltja hűségét Petőfi Sándor iránt, az már nagy szeretetet és tiszteletet érdemel. Egyik bizonyítékát éppen ebben látom annak, hogy csak­ugyan lélek­ mélységekig át tudta élni, érezni Petőfi költői örökségét. Petőfi következetessége munkál Mihai Beniucban is a maga forra­­dalmiságában, a néptestvériséget nem pillanatnyi jelszóként, hanem életelvként s egyedül nemes, jövő­be mutató nemzeti érzésként (vagy­is a saját népének szeretetét és a más népek ismeretét, tiszteletét, megbecsülését egybeötvöző esz­ményként­ tekintő költői hitvallásá­ban, a néphez kötöttségben, de egyben a leghaladóbb eszme szint­jére emelt népszeretetben, amely azt tartja szolgálatnak, hogy a mű­vészet erejével egész népét a ha­ladás legmagasabb csúcsaira se­­gítse. Petőfi plebejusi türelmetlen­ségében a jövő igényei dörömböl­tek. Beniuc mai türelmében az épí­tő munkásosztály ereje feszül. Pe­tőfi egymaga volt a történelem irá­nyának megérzője. Beniuc számára a történelem útját immár a forra­­dalmi munkáspárt jelölte ki. De ez cseppet sem kisebbíti elvhűségé­nek, következetességének jelentő­ségét, szépségét. Beniuc úgy érzi, hogy Petőfi köl­tészete hozzásegítette ahhoz, hogy saját magát jobban kifejezhesse. Hogy teljesebben önmaga lehessen. BEKE GYÖRGY 10 Falvak Dolgozó Népe

Next