Fehérvári Hiradó, 1880. július-december (1. évfolyam, 55-105. szám)

1880-07-07 / 55. szám

220 sújt és minden nemtelent és természetelle­nest szigorúan megbüntet. Félre tehát az elbizakodás­ és az erőre való hivatkozással, a szellemi hatalom uralma mind inkább erősbülni fog; a meg­­győződés, jó akarat, szorgalom, munka, tevékenység, szeretet, jó nevelés, ritkítani fogják az emberi­ség bűneit. Népek szövetsége emberbaráti szeretet, az igaz hit egy Istenben és a gond­viselésben, ezen eszmék fogják vezé­relni a jövő kort; sajnos, hogy mi csak a küzdelmek korát éljük, de a jövő nemze­dék már birni fogja az Ígéret földének ma­gasztos eszméit. A szellem villámsebesség­gel fogja terjeszteni uralmát és eltiporja elleneit. Az istenség nyilvánulni kezd, meg­­semmisítendi nagy művének parányi rom­bolóit és nevének tagadóit! Visszatérve az emberiség, a­honnan ere­detét vette, felismerendi hivatása fontos­ságát és dicsőségét, elszégyenül önnyomo­­rúsága előtt és be fogja tölteni azon kört, melyet betölteni és a teremtés valódi czél­­jához méltóan befejezni kell! Lovászy Sándor: A halálbüntetés ellen. Mióta a társadalmi élet az ős­állapotot az embernél felváltotta, minden időben voltak az állami életben jó és rosz emberek, kik a hozott törvényeket tisztelték, vagy nem tisztelték. Már a legrégibb idők óta voltak minden bűntényre büntetések szabva, úgy a halál­­büntetés is behozatott és alkalmaztatott. Sok jogtudósok elmélkedtek már azon, hogy az államnak joga van-e a halálbünte­tést behozni és alkalmazni, a­mennyiben az a visszarettentésre múlhatlanul szükséges. Szerintem logikailag véve a dolgot, az államnak ehhez joga nincsen; és pedig azért nincsen, mert a halálbüntetésnél nem a bün­tetés határoz, hanem a bosszú; és pedig azért, mert a halál alkalmazása által ki van zárva a lehetőség a javulásra nézve, mert az a ki megsemmisittetik az nem javulhat többé.­­ Az államnak tehát kötelessége a tévedt, az elesett tagját a társadalomnak a helyett hogy megsemmisítené, felemelni és neki alkalmat nyújtani a javulásra. Hogy a halálbüntetés, ha még olyan látványos legyen is, nem risztja vissza a gonosztevőket a bűntény elkövetésétől az bi­zonyos, erre elég példa van, hogy még ugyanazon községben is, hol a kivégzés tör­tént, az alatt az idő alatt még a szomorú végrehajtás történt, gyilkosságok is követ­tettek el és így a tigris természetű, meg­átalkodott gonosztevők nem riadtak vissza a bűntény elkövetésétől. Hanem igenis nemcsak joga, de köte­lessége is az államnak mások életét védeni, de ha más ezt nem tiszteli, szabad az állam­nak az illető jogsértőt büntetni, és ez az, mi fejtegetésem tárgyát képezi. A véletlenség erős harczra hívta már hajlott korában. Utat tévesztve egykor Berkenyre ve­tődött s ekkor pillantotta meg Juliskát kertje virágai közt. Szép volt Juliska és a kéj va­dász azonnal feltette magában, hogy az együgyű pórleányt hálójába keritendi s már előre eldicsekedett nemtelen czimboráinak, hogy nem sokára felteszi a koronát eddigi diadalaira. , Kendery Álmos­­ méltósága azt hitte, hogy ha a nagy város egy két túlmivelt, ferde nevelésű s ábrándos hölgyét oly köny­­nyű volt csábítási hálójába csalni, a falu természetes egyszerű gyermeke vakon fog abba rohanni. De hogy e méltósága csekély világ- és emberismerettel bírt, megmutatta a következés, mert négyhónapi utánjárás, ármánykodás után sem juthatott anynyira, hogy Julcsával csak pár szót is válthatott volna négy szem­közt. E kudarc,­a mely mértékben sújtotta büszkeségét, azon mértékben szította lap­pangó buja vágyát. És hogy ne legyen hölgy, ki diadalmaskodott­­ rajta, a legret­tenetesebb fegyverhez nyúlt. Nem sokára a budai kaland után kocsijába vetette magát s mint kérő jelent meg a szabócsaládnál. Talán előérzet sugallotta a becsületes sza­bónak, ő határozottan ellenezte ez arányta­lan frigyet; de neje sopánkodása, pattogása leánya könyei, sóhajai megingatták utoljára s beleegyezését­­ adta. Kendery Álmos elragadta zsákmányát ; de a szabócsalád kebeléből is kiköltözött a jóllét és boldogság. Az uj családi viszony óriáshatalommal költötte fel Kegyes Józsefné lelkében a nagyravágyás lappangó ördögeit s Kegyes József agyát annyira meghóditotta, hogy neje pöffeszkedő terveit mindenben osztotta. Az ősi bútorok lassanként kiköl­töztek százados fészkükből s Pestről hoza­tott divatos eszközök foglalták el helyüket: a szerény szabóműhely is kisompolygott s szerencsésnek mondhatta magát, hogy tűzre nem vágatott, hanem menhelyet talált a FEHÉRVÁRI HÍRADÓ. A legdrágább mű­ ember élete után bírhat a szabadság, ez olyan alkotmányos államokban mint Magyarhon, Belgium, Fran­­czia­ és Angolhonban az egyes egyénektől nagyra becsültetik, kik át vannak hatva annak magasztos boldogító hatásától. Ha tehát valaki olyan bűntényt követ el, mire az állam kénytelen a legnagyobb büntetést a halált alkalmazni, e helyett fossza meg az illetőt egyéni szabadságától és he­lyezze el őket a helyett, hogy drága költséges épületekbe tenné őket, telepítse a gonosz­tevőket bányákba és nevezze el a telepet fenyítő kolóniának, a­hol még az illetőnek kell az államnak pénzt keresni, nem pedig hogy még az állam az illetéket fizesse. így azután a mi költséges arany-, só- és vasbá­nyáink jobban jövedelmeznének és nem kel­lene, mint a statisztikai adatok bizonyítják az államnak bányaköltségek fejében ráfizetni és így az eredmény a bányákban nullra re­dukálódik, hanem még az állam tehetne félre szép összeget a megtakarított többletből. Ez volna röviden az, mit az államnak tennie kellene, és így a botrány s barbár kínzásnak volna eleje véve, hogy a győri akasztott feltámadna, úgy mint a „themisz“ egy másik esetben közli a már felakasztott, de meg nem halt egyén a mint magához jött az akasztófa alatt, újra ismét felhuzatott és így a másodszori kínzás után végeztetett ki. Ha már haladunk előre, haladjunk az érzés tekintetében is, úgy mint czivilizált emberekhez illő. Socratos. Egy fiatal művésznőről. A színésziskola növendékei múlt pén­teken tartották nyilvános vizsgájukat a nemz. színházban. Mint a budapesti lapokban olvas­suk leginkább Medgyasszay Evelin k. a. (IV. osztály) tűnt ki eleven fesztelen játé­kával. A fiatal, barna hajú, kifejezés teljes arczú leányka, ki szeretetre méltó modorával ismerőseit elragadta, ki szerény megjelené­sével mindenütt a rokonszenv tárgya volt, ma már nem mint kezdő, hanem mint theo­­retice kiválóan,a képzett színésznő lép a gya­korlati térre. Ő magasztos pályájának elején elérte azt a­mit mások sok küzdés és fára­dozás után sem képesek megnyerni, az irány­adó sajtó egyhangú dicséretét. De a kisasszonyt nem is a feltűnési vágy vagy a hiúság vezette a színpadra, ha­nem a hivatás érzete és vasakarat, hogy élete idejét csak e pályának fogja szentelni és a­hol a tehetség karöltve jár a kitartással, ott a siker nem is maradhat el. Nem rég volt — néhány hete — hogy bu­dapesti tartózkodásomat fölhasználtam arra, hogy a jövő reményét meglátogatom. Ter­mészetes, hogy mindenek előtt városunkról és a fontosabb itt lezajlott eseményekről volt szó, de csakhamar áttértünk legkedvesebb themájára—a színészetre. Jól esett neki, hogy a helyi sajtó oly rokonszenves bírálatra méltatta itteni föllé­pését, továbbá hogy közönségünk részéről, melynek véleményére sokat ad, többszörös kitüntetésben részesült, mert így folytatá azon göröngyös utat, melyen mi haladunk, csak is a komoly és higgadt sajtó és a nem fészer egyik zugában. Eddig megzsugorgatott pénzükből szőlőt vettek s a szőlőbe költsé­ges présházat építtettek, hogy rangjához illőleg ők is nyári lakban fogadhassák a látogató méltóságos vét. Mindennap menyeg­zőre készültek, de az óhajtva várt vendég nem jött, midőn pedig ők látogatták meg a boldog párt, azzal utasittattak el, hogy elutazott s csak egy év múlva térend vissza. A fényesen kezdett háztartás, a kereset fennakadása csakhamar érezhetővé vált Ke­gyesék házánál, de visszalépni pirultak s azon gondolattal, hogy visszatérő vejük se­gíteni fogja őket, tovább, tovább mind-mind mélyebbre úsztak az örvény felé. (Vége következik.) Szőke volt___ Szőke volt a puha hajfürt Mely diszité szép fejét. Selyempillák árnyalák be kék, ábrándozó szemét. És azon a bibor­ ajkon Annyi csáb és annyi báj! Ha ezekre emlékezem Szivem vérzik, zajong, fáj.... Lágy ölébe hajtva fejem Holdvilágos szép este, Csókolta égő homlokom S óhajomat úgy leste ! Az az édes, lágy suttogás Jól esett bús szivemnek: Keserveim, bánataim Legalább megpihennek. Hova lett e boldog élet? Üres ábránd... és álom... Keresem, de ah, hiába! Már sehol sem találom.... De mért küzdjek az élettel? Meg van már az rég’ Írva. Boldogságom föllelem majd Ott len a sötét sírba’! Sziklay P. Gyula, részrehajló közönség képes legjobban egyen­getni. És azon színésznő, ki elérte azt, hogy e két fontos tényező (sajtó és közönség) ro­konszenvez vele, az előbb-utóbb diadallal fog haladni Thespis szekerén. A lelkesedés ifjú tüzével említi továbbá, hogy legköze­lebb a nemz. színház világot jelentő deszkáin egy nagyobbszerű kis szerepben föllép és ha megtapsolják nem lesz nálánál boldogabb teremtése a boldogtalanabb világnak. Ilyen­kor folytatja — lépten-nyomon visszhangzik előttem az elismerés eme fülbemászó hangja és megfeledkezem én mindenről csak a di­csőségemről nem. Ez a színésznek kenyere. A­ki ily hévvel beszél pályájáról, az sok szeretettel csügg rajta, abba okvetlen meg van azon tudat, hogy tehetséggel bir és a tehetség mindig utat tör magának. Meg is írta az „Egyetértés“ e fölötte tekintélyes lap, hogy Medgyasszay kisasszony oly dicsőségben részesült a vizsgán, hogy bár­mely színésznőnek becsületére válnék. De ez még nem elég. Sok függ attól, miként fejlődik tovább, minő közönséggel fog szembe állni. Részemről igen örvendenék, ha a le­endő színigazgatónk Geröffy Andor úr a kisasszonyt szerződéssel megkínálná. A kö­zönségnek ez által alkalma nyílnék a fiatal színésznő fejlődését előmozdítani és ha idővel Medgyasszay k­­a. mint bevégzett művésznő az ország első színpadján föl fog lépni, bizo­nyára közönségünknek is kijut az elismerés jóizű gyümölcséből. — Kiváncsiak vagyunk, hogy Geröffy úrhoz eljutnak-e soraim, me­lyeket tisztán a hirlapbról kötelesség vetett papírra. Csintalan. A körmöczi pénzverőnél készült ezüst forintosok veretési módja. Én, kit anyám után e kedves tájék nevelt emlőjén, de a sors messze felvetett a rengeteg magaslatok közé; azt mondom jelenleg, mit­ a nagy Petőfi előttem jóval el­mondott : „Oh ti Kárpátok zord bérczei bámullak, de nem szeretlek.“ És csakugyan sok e vidéken a bámulni, de vajmi kevés a szeretni való, jóllehet lakóit épen úgy el­tartja mint a mi vidékünk, de itt a befek­tetett munka, gyümölcsével gyengén áll arányban. Ha mi úgy m­ívelnék nagyterje­­delmű szántóinkat, miként a szegény tót az e sziklák tetején elhelyezett talpalatnyi bir­tokát, bizonyosan bekövetkeznék ama mon­dás: „a magyar ember ön zsírjába fullad.“ A szegény tót 6—7 száz láb magasságú hegyen termeszti zab és burgonyáját, melyet miután rész kajlafülü söreivel hozzá nem férhet, csákányszerü kapával túr fel és ön hátán felczipelt ganajjal trágyázza meg. — Tehát a természeti viszonyok ezen mosto­­hasága és a föld terméketlensége a felső­­vidéki lakók nagyrészét az ipar és keres­kedelem, de leginkább a bányaművelésre kényszeritette, melynek végeredménye a fémek kohászata és pénzverésben öszpontosul és ez utóbbiról akarnék röviden, de képet­­nyujtólag szólani. E czikkben az arany és ezüst tiszta állapotba való hozataláról hallgatok, hagyván azt egy más alkalomra. Nehogy unalmassá váljak, még e chemikai részleteket is kerü­löm és imigy cselekszem. Képzelje a t. ol­vasó, hogy az ezüst és réz keveréke most hagyta el a „kémlő-konyhát“ a honnét ki­kerülvén, jelenleg 1 glgrm súlyú öntvény 900 gram ezüstöt és 100 gram rezet tar­talmaz. Az igy, hozzáadás és elvétel után nyert örvény megolvasztatván, öntött vas­­formákba méretik hason anyagból készült kanalakkal, ahol az úgynevezett „rudacs“ alakot nyeri. Egy-egy rudacs 4 címr hosszú, 2 címr széles és 1 címr vastagsággal bir, melynek széleit, mint a most következő nyújtásnál alkalmatlant azonnal lenyesik és újra megolvasztják. A megtompított élű ru­­dacsok ezután két erős henger közé kerül­nek és nyújtatnak mindaddig, míg az egy forintnyi vastagságot el nem érik. Erre kö­vetkezik a megnyújtott szalagokból a lap­kák kivágása, ami egy nagy nyomású gép segélyével történik olyformán, hogy minden kerék fordultával két drb egy forint nagy­ságú lapka vágatik ki, melyek egy gyűjtőbe hullanak alá. Az említett lapkákból most 25 kiló és 25 gram leméretik­ (ezen utóbbi az ezután kárba menendőre hagyatik rá- r­adásul), a­mit a pénzverő egy „tételnek“ nevez, a­mely tétel 2050 darab lapkát tar­talmaz. Részint az olvasás elkerülése, részint pontosság szempontjából a tételek nem ol­vastatnak, hanem a lapkák egy szegélyzett, négyzet alakú deszkára tétetnek, melyen 250 egy forint nagyságú luk vagyon, hova rázás utján egy-egy forint bele­pottyan és ilyen kilencz deszkán egy tétel lévén, a mérlegelő szobába vitetnek. A mérlegelő szobában 25—30 emberre akadunk mindegyike előtt egy pontos mérleg áll, a szoba közében pedig a gyalu látható. A behozott tétel sapkái, most egytől egyig a mérlegre tétetnek és három részre osztat­nak el: u. m. nehezekre, melyek a gyaluló­­hoz jönnek, könnyűekre, ezek az olvasztóba vándorolnak vissza és a helyesekre, azaz a 12'/a­gram nehezekre, melyek a további munkálatoknak vettetnek alá. Nem lehet szándékom és tán unalmas is lenne minden egyes gépet részletesen leírni, azért a gyalu­gépet is csak röviden írom le. Mint a pénz­verdei gépek legnagyobb része úgy ez is emberi erővel hajtható hengerkerékből áll, mely egy nyelvel van összeköttetésben oly módon, hogy a reá tett súlyosabb lapkát felette levő igen éles késhez szorítja és a súly többletet a kívánt vastagságban leha­sítja és egy gyűjtőbe pottyantja, mig a fo­rintos lapkát vissza­jöttében egy lükön ejti le az alól álló gyűjtőbe. Az igy legyalult lapkák ismételten az előbb leírt mérlegelés­hez tétetnek át, szóval ezen művelet mind­addig ismétlődik, mig a lapkák mindannyia helyessé nem válik.... Elkészíttetvén a helyes lapkák téte­lenként, azaz 2050 drb az izzilóba vitetnek. Ez egy kemencze, mely két oldalán füttetik és ezélja az, hogy a felszínen levő rezet egyrészt rézeleggé vagy rézélecsesé változ­tassa, másrészben pedig, hogy a nyújtásnál és a vágásnál a lapkákra tapadt olajat elégesse. Azonban az eddig forgott lapkák még nem bírnak a megkivánt színnel, azaz szeny­­nyes színűek, mely bajon a fehérítés van hivatva segíteni. E miatt a főző üstbe ra­katnak, melyben víz, szénsav és borkő ele­gye, illetőleg lúgja van, hol mindaddig fő­zetnek, míg fehérré nem váltak. Erre kimo­satnak, tökéletesen kiszárittatnak és ismé­telten osztályoztatnak (helyes, könnyű és ne­hezekre). Amint előbb már mondom a ne­hezek a gyalulóba, a könyvük az olvasztóba, a helyesek a szegélyezéshez kerülnek. A szegélyezés részint a szélek ismert és látott módoni elkészítésében, részint „Bi­zalmam az ősi erényben“ czímű jelmondat­nak reá nyomatásából áll.­­ Ez ismételten egy hajtógép segélyével esik meg, úgy, hogy a nyelv, mely befelé tolja először az egyik felét tolja a kiálló domború betűkhöz, mi­közben komolúan „Bizalmam az“ nyomatik rá. Erre egy kapocs megfordítja és a másik oldalon levő domború betűkhöz szoríttatván „ősi erényben“ nyomatik belé. Most elkerül a vezetéshez, ahol a korona és fejet verik rá egy erősen lecsapó géppel, hol egyszers­mind fényét is megkapja, mely gép szer­kezete miután felette bonyodalmas, nem ér­dekelné a t. olvasót. így tehát a tulajdonképeni vezetésnek végére értünk volna, de a hivatalnok ilyen­kor még elviszi a „pengetőbe.“ — Ez egy egyenes márványlap, melyre a hivatalnok kénytelen minden forintott reá hullatni és helyes pengését constatálni, mig a helytele­neket az olvasztóba küldi vissza. Az igy egyenkint kipengetett egy forintos dara­bokból most, a pénzverdei pénztárnok előtt lemérnek 25 klgramot, mely minden olvasás nélkül is 2050 darabot tesz ki. A pénzverdei pénztár pedig 10 ilyen tételt egy erős hor­dócskába helyez és azt a Budapesti köz­ponti állampénztárhoz meneszti. Az ily módon készült forintosok száma minden évben más és más, így 1878/­ ben negyven milliót számitottak, melyhez az idei verés hanyatlást mutat. Nem szükséges az arany és rézpénzek, veretését külön leirom, hisz kevés változattal majdnem egyezők az előbbivel, azon különbséggel, hogy arany 20 frankosok alakjában sohasem készül annyi mint ezüst 1878/9-ben 8—9 milliónyi. E pénzverő szinte szerencséje a lako­soknak, ámbár kevés napidíjat fizet is, egy napszámos 12 órai munkáért 20— azaz húsz krajcrárt kap, mégis éven keresztül 6—7 száz léleknek ad munkát és megélhe­tését jobban biztosítja, mint gyarló föld­művelése. Itt leteszem egyelőre tollamat, de csak azért, hogy egykoron a t. olvasót ennél tán érdekesebb dolgokkal ismertessem meg , mert bármily mostoha is a vidék, sok benne a csodálatos és méltán megérdemli figyelmünket akár földtani alakulását, akár népviszonyát vegyük tekintetbe. Konitz Lajos: Egy miniszter és két tanácsos vagy: EGY KÉPVISELŐ ÉS AZ ADÓKÖNYV, avagy: fogadjunk száz forintban. Közönséges halandó azt hinné, az adó­könyvek arra valók, hogy meg lehessen tudni, mennyi adóval tartozik valaki. Pedig ép ellenkezőleg áll a dolog: az adókönyvek a magyar bürokrácia olyatén termékei, me­lyeken senki sem tud elokosodni s a felek csak annyit érthetnek meg belőle, hogy adójuk vagy nagyobb, vagy kisebb, az ott kiirt summánál, de akkora semmi esetre. Ezért „abrakadakra“ az ilyen adókönyv. Van benne annyi szám, a­hány csak belefér: van a rovatokban, a rovatok közt, alant és fent, oldalt a két személyen, van összeadás, kivonás, szorozás, akárhány ; de hogy a számok mit jelentenek, honnan kerültek és melyik eredmény mit jelent? — azt nem tudja se a fél, se az adószedő, se az adó­­felügyelő, se a tanácsos, — de még a minisz­ter se. Ilyen adókönyvvel kopogtattak be a napokban egy igen befolyásos kormánypárti

Next