Fejér Megyei Hírlap, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-01 / 26. szám

Rzomtraf, 10. retyrns­­f. Az EAK ünnepe Tizenegy esztendő pilla­nat csupán egy nép­ életé­ben,­­ különösen, ha az a nép évezredekkel méri tör­ténelmét. Egyiptomban idő­számításunk előtt 4241-ben vezették be a naptárt és ez egyben az emberiség írott történetének legrégibb is­mert dátuma. Az ország legújabbkori történelmének jelentős fordulópontja volt 1952, amikor győzött a nem­zeti felszabadító forrada­lom. Ezt követte, tizenegy évvel ezelőtt 1958, Egyip­tom és Szíria részvételével megalakult az Egyesült Arab Köztársaság. A két legújabbkori évszám olyan események kezdetét és fo­lyamatát jelöli, amelyek évezredes elmaradottság­nak és nyomornak üzentek hadat. Ott, ahol néhány éve még szinte a fáraók idejében használt kezdetle­ges munkaeszközökkel küszködtek a földdel a fel­­lahok, s a természeti csa­pások ugyanúgy tizedelték őket, mint évszázadokkal korábban, utat tört a mo­dern technika és a szocia­lista építés gondolata. Az államszövetség meg­alakulása óta jelentős vál­tozásokon ment át, mégis éppen a közelmúlt esemé­nyei, mindenekelőtt az iz­raeli agresszió figyelmez­tet arra, hogy az arab né­pek életében alapvető kö­vetelmény az egység. Amikor az EAK meg­alakulásának tizenegyedik évfordulóján őszinte szív­vel kívánunk boldog jövőt az EAK népeinek, a hala­dó világ és a mi gondola­taink elsősorban arra irá­nyulnak: járjon sikerrel az agresszió következményei­nek felszámolása, alakul­jon ki végre olya® hely­zet a Közel-Keleten, amely biztosítja az ott élő népek békéjét és boldogulását. 8. Fejér megyei Hírlap Pályaválasztás előtt-1969 Egy közérdeklődésre szá­mottartó kiadvány jutott­­ a napokban a középiskolák pedagógusaihoz. Címe: Pá­lyaválasztási szándékok vizsgálata a középiskolák­ban. Kiadója az Egyetemi Számítóközpont. A fehér­táblás kis könyvecske pe­dagógusok és negyedikes középiskolai diákok máris népszerű „olvasmányává” vált, mert ismerteti a fel­sőfokú oktatás legfrissebb szerkezeti arányait, a to­vábbtanulásra jelentkezők várható számát és esélyeit, a tovább nem tanuló érett­ségizettek szakmunkáskép­zésbe és egyéb szakoktatás­ba való bekapcsolódásának, valamint kenyérkereső munkába állásának lehető­ségeit Tartalmazza mint­egy ötvenezer idén érettsé­giző (képesítő) diák har­madéves korban felmért előzetes pályaválasztási szándékát, egybevetve azt az előző évek tapasztalatai­nak összegezésével és a je­lenlegi lehetőségekkel. A kiadvány elsősorban az iskola céljaira készült hiszen a pályaválasztással kapcsolatos tanácsadásra és a továbbtanulók szándékai­nak irányítására mindenek­előtt a pedagógusok hiva­tottak. Haszonnal forgat­hatják azonban e kis köny­vecskét a közvetlenül érin­tett diákok és szüleik is, akiknek a tanév vége kö­zeledtével egyre növeked­nek pályaválasztási gond­jaik. A kiadvány ’‘"kor jött mert a továbbtanulás és pá­lyaválasztás kérdésében az elkövetkező hónapokban érkezik el a döntés idősza­ka. Az elmúlt évek adatai és az adatokból levonható következtetések hasznos se­gítséget nyújtanak mind­azoknak, akik nem a vak véletlenre akarják bízni jövendő sorsukat, hanem józan mérlegelésekre és re­alitásokra. _ Szűkség is van erre,­­mert beszédes szám­adatok, statisztikák és táb­lázatok szólnak arról, hog" egyfelől a pályaválasztás előtt álló, középiskolát (gimnáziumot, szakközép­­iskolát, technikumot) végző félszázezer fiatal szándéka, másfelől a népgazdaság igényét tükröző felvételi s elhelyezkedési lehetősége,­ meglehet" —­ esnek egymástól. A na**" számok­ból levonható objektív tör­vényszerűségek pedig min­den egyéni vágytól és szán­déktól függetlenül, könyör­telenül érvényesülnek. A középiskolák negyedi­kes tanulóinak február— március hónapokban kell nyilatkozniuk szándékaik­ról. Az addig rendelkezés­re álló idő használható fel arra, hogy összevessék sa­ját szubjektív szándékaikat azokkal az objektív lehető­ségekkel, amelyek a felső­fokú intézmények és a szakmunkásképző intézetek vonatkozásában felvételi létszámkeretekben, a ke­nyérkereső pályákat illető­en pedig munkaerőigényt kifejező számadatokban re­alizálódnak. A szándékok és a lehetőségek különbö­zőek, sok esetben ellent­mondásosak, s minél in­kább sikerül feloldani azo­kat az ellentmondásokat, amelyek az eredeti konkrét szándékok és a tényleges objektív lehetőségek között vannak, annál inkább kö­zelíthetünk ahhoz, hogy az a sok-sok terv és vágy, ami a fiatalok — nem egyszer szülők — elképzelés­ében fogamzott meg, ne hiú áb­rándok szövögetése, hanem józan megfontolásokon és reális számításokon nyug­vó szándék legyen. Nem célja e cikknek a könyv sok-sok adatát, táb­lázatát elemezni, és min­den levonható következte­tését kézre adni Csupán néhány — főleg a felsőfokú továbbtanulással kapcsola­tos — gondolat elmondá­sára kíván szorítkozni. Hányan akarnak tovább­tanulni? . " A középiskolák negyedik osztályaiban az 1968—99. tanév végén összesen mint­egy 50 ezren végeznek. Eb­ből a számból a gimnazis­táknak több mint a fele, a szakközépiskolát végzőknek több mint negyede, a tech­nikumot végzőknek pedig 42 százaléka kíván tovább­tanulni. A felsőoktatásra jelentkezők száma 24 000, ami kb. háromszorosa az 1969. őszén rendelkezésre álló felvételi férőhelyek­nek. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy minden három pályázóból átlagosan egy kerülhet felvételre. Akit nem vettek fel, annak a felvételek befejeződése után meg kell változtatnia pá­lyaválasztási szándékát. Ez csalódással és sokszor el­­kedvetlenedéssel jár. Hogy ez rossz, azt nem kell kü­lönösebben bizonygatni. Amellett, hogy törést okoz, legtöbbször azzal a hátrány­nyal is jár, hogy a kívána­tosabb egyéb helyeket és kedvezőbb munkaalkalma­kat addigra elfoglalják már a náluk esetleg gyen­gébb tanulmányi eredmé­nyű, de a realitásokat nél­külöző felvételi próbálko­zással időt nem vesztő tár­sak. Esélytelenül kockáztat­ni kár. Tanulóknak és pe­dagógusoknak, szülőknek és társadalomnak közös érdeke, hogy minél keve­sebb legyen életpályájának kezdetén a vágyaiban és reményeiben csalódott fia­tal. Melyek a legnépszerűbb pályák? A pontosan 23 359 felső­­oktatásra jelentkezni szán­dékozó végzős tanulóból legtöbben, 7 508-an (33 %) pedagógus pályára szeretnének menni. Ezen belül az általános iskolai tanári pálya iránt a legna­gyobb az érdeklődés, 2 168 jelentkezővel, de nagyjából ennyi, 2 044 a középiskolai tanári pályát választó fia­tal is. Különösen nagy a bölcsészkar vonzóereje. Kétszer annyian szeretné­nek humán szakos, mint természettudomány szakos középiskolai tanárok lenni. 1 583-an akarják választani a tanítói, 1 097-en az óvó­női pályát. Aránylag nem kevés a száma azoknak sem, akik testnevelői taná­ri (453), illetve gyógypeda­gógiai tanári főiskolára pá­lyáznak. A második legnagyobb érdeklődést kiváltó ágazat a műszaki pálya. A 24 ezer végzős diák közül 6 089 nyilatkozott úgy, hogy mű­szaki irányú felsőfokú in­tézményben szeretne to­vábbtanulni. Nagyobb rész­ben (3 669-en) a műszaki egyetemek különböző ka­rain, kevesebben (2 420-an) felsőfokú ipari techniku­mokban. Majdnem egyforma von­zódás mutatkozik a közgaz­daságjogi, valamint a mezőgazdasági pályák iránt. Ez a vonzódás jóval kisebb, mint amilyen a pedagógus és a műszaki pályák iránt tapasztalható. 2 830-an (12 százalék) jegyeztek be lap­jukra közgazdasági, vagy jogi, és 2 526-an (11 száza­lék) mezőgazdasági pályák­ra felkészítő felsőfokú in­tézményt. Mindkét ágazat­nál az egyetemi szintű ta­nulásra jelentkezés van túlsúlyban, szemben a fel­sőfokú technikumokkal, il­letve a szakiskolákkal. Az orvosi és gyógyszeré­szi pálya is rangos helyet foglal el a jelentkezések listáján. Minden száz to­vábbtanulni akaró tanuló­ból 7-en szeretnének orvos­­tudományi egyetemre fel­vételt nyerni. Érdekes képet mutat a jelentkezők nem szerinti megoszlása. Az orvosi pá­lyákra jelentkezőknek 64, a közgazdasági egyetemre jelentkezőknek 68, a peda­gógiai pályákra jelentke­zőknek pedig (óvónők nél­kül, amely kizárólagosan női pálya) 74 százaléka nő. A­ fizikai dolgozók gyer­mekeinek jelentkezése csak a pedagógiai és mezőgazda­­sági pályákon felel meg arányszámuknak. (Cikkünk befejező részét holnapi számunkban kö­zöljük.) Kamarás Oszkár Statisztikai összefoglaló a megye tanácsainak és intézményeinek életéről Nem tudom hány embernek kerül majd kezébe a Fejér megye tanácsainak és taná­csi intézményeinek főbb adatait tartalmazó, nagyon szép kiállítású kötet, de gazdag anyagát áttekintve az volt az első gondola­­­tom, hogy — legalább részleteiben — min­denkinek meg kellene ismernie, aki szereti megyéjét. Ugyanis a tanácsok belső életé­nek dinamizmusát, rendkívül sokrétű moz­gásrendszerét aligha ismerheti meg valaki tanácsülésekről szóló sajtóközleményekből, sőt a tanácstagok időközönként kötelező be­számolóiból sem, hiszen mind a közlemé­nyek, mind a beszámolók rendszerint csak a tanácsi munka egy-egy szeletét mutatják be. Itt pedig együtt van minden, ami a szo­cialista közélet iránt érdeklődőt érintheti, megtalálhatja a megye, s ezen belül a já­rások demográfiai mozgását, a településhá­lózat fejlődését a tanácsok költségvetését, a tanácsi beruházásokat, a tanácsoknak a lakosság ellátásában betöltött szerepét, a la­káshelyzet és kommunális szolgáltatás állá­sát, az egészségügyi hálózat problémáit, az oktatási és népművelési tevékenység pezs­gését a szolgáltatási hálózat, a kereskedel­mi ell­átás és idegenforgalom sokrétű tevé­kenységét, a tanácsi termelőágazatok, a ta­nácsi ipar, építőipar és mezőgazdaság ér­rendszerének főbb mutatóit. Az előbbiekben ízelítőül a kötet tartalom­­jegyzékét foglaltam össze, de meg kell je­gyeznem, hogy e gazdag szöveges tartalmat egész sor könnyen áttekinthető grafikon és táblázat egészíti ki. Tehát ha valaki áttanul­mányozza a hetven egynéhány oldalt, teljes képet, kaphat a megye lüktető, fejlődő ele­miéről s fogalmat alkothat arról, hogy a ta­nácsnak nevezett államigazgatási szervezet, milyen rendszerében gondozza a nagy kö­zösség ügyeit.­ ­ Be kell vallanom, jó ideig magam is csak kívülről, s meglehetősen tájékozatlanul, fe­lületesen szemléltem a tevékenységet, amit általában tanácsi munkának nevezünk. Szin­te naponta eljárok a megyei, járási, városi tanács mellett, időnként be is nézek egyik­másik osztályra, azt se mondhatom, hogy közéleti érzékenységem alacsony hőfokon állna. Mégis mennyi mindent nem tudtam eddig a tanácsi munkáról! Mennyire hiá­nyosan érzékeltem azt, hogy a tanácsok egy­­egy szakigazgatási ága milyen széles terüle­tét fogja össze az életnek, hogy mi­ minden feszül például olyan gyűjtőfogalmakban, mint a közoktatás, vagy az ipari tevékeny­ség a megyében. Mennyire fontos lenne, hogy közéleti érzé­kenységünk a tanácsi munka alapos meg­ismerésével csiszolódjék. Mennyire fontos lenne, hogy a közösség ügyeinek intéző szer­veit jobban megismerjük. Nem egyszer hal­lottam különböző szintű közéleti tanácsko­zásokon, hogy a tömegek igényeinek kita­pintása nélkül nehéz közösségi ügyeket in­tézni, hogy az élet egy-egy területén meny­nyit segíthetnének az emberek , ha fel­támadna bennük a felelősségérzet, a cselek­vési készség saját ügyeik feltárásához, in­tézéséhez. Jónéhányszor leírták, elmondták már, hogy a szocialista társadalomfejlődés alap­­vető tényezője a minél több ember — esz­­ményesítve mindenki — részvétele a közös ügyekben. Mennyire fontos lenne, hogy egy­re többen kérjünk részt a közösségi gondok­ból, s egyre kevesebben bíráljunk olyan közéleti tevékenységet, amelynek mozgató­rugóit, külső-belső hajtó és fékező erőit nem ismerjük. összegezve: nagyon sok embernek meg kellene ismernie azt az adattömeget, ame­lyet a központi statisztikai hivatal Fejér megyei igazgatósága, a megyei tanács in­formációinak felhasználásával összefoglalt ebben a kötetben. S ha már nem is juthat el mindenkihez, jó lenne, ha a tanácstagok közvetítenék a tömegekhez, ha beszámolóik­ban — a helyi problémák felvetése, össze­gyűjtése mellett — felnyitnák ezt a köny­vet, s elmondanák az embereknek mindazt, aminek ismerete nélkül még gyűjtőfogal­makban is alig tudunk valamit a tanácsok sokrétű, nagy felelősséggel járó munkájá­ról. Természetes, hogy nagyon értékes lesz ez a kötet a jövőben is, hiszen adatgazdagsá­gával nagyszerű fejlődéstörténeti dokumen­tumot képez majd az elkövetkező korok szakembereinek munkájához. Dg. S O­sztozkodás — nyilvánosan Az anyagi ösztönzésnek csak egyik formája a részesedés KEVÉS KORMÁN­YRENDELKEZÉS találkozott olyan széles körű ellenkezéssel, mint amely a vállalati dolgozók kategorizálásáról és a részesedési alap kategóriák közötti fel­osztásáról intézkedett. Mint ismeretes, a vállalat felső veze­tői évi alapbérük 80, a középszintű vezetők 50, a munkások és az első két kategóriába nem tartozó alkalmazottak pedig évi teljes keresetük 15 százalékát kaphatják jutalmul maxi­mális részesedési alap elérése esetén. A kategóriák közötti 80,50,15 felosztási arány minden esetben érvényesül.­ Ha például a részesedési alap az elérhető maximumnak a fele, akkor az I-es kategóriában átlagosan az évi alapbér 40 szá­zalékát, a II-esben a 25 százalékát, a II-as kategóriájúak pe­dig az évi kereset 7,5 százalékát kapják. A többséget alkotó III kategóriájú dolgozók igazságta­lannak tartják a felosztási arányokat. Milyen alapon kap­nak a vezetők nagyobb részesedést, amikor a felosztás alap­jául szolgáló bérük is eleve magasabb? Ne vitázzunk ezzel a „többségi” nézettel azon az alapon, hogy a vezetők az új mechanizmusban többet is kockáztatnak: veszteséges gaz­dálkodás esetén alapbérük is 15—25 százalékkal csökkent­hető. (Mert ma még gyakorlatilag a jelentős állami támoga­tások miatt nincs ilyen veszély.) Ha a kategorizálás mostani rendszerét vagy a részesedési alap felosztásának mai ará­nyait sem tekintjük teljesen tökéletesnek, vagy minden szempontból véglegesnek, alkalmas azért időszerű felada­tunk, az anyagi ösztönzés hatékonyságának növelésére Az anyagi ösztönzés hatékonyságának fokozása pedig elképzelhetetlen a jövedelmek differenciálása nélkül. Neve­­zetesen, differenciálni kell a jövedelmeket a végzett munka minőségétől, mennyiségétől, bonyolultságától és a vállalt felelősségtől függően. A gazdaságirányítás mai rendjében, mivel növekszik a vezetők szerepe, felelőssége, anyagi érde­keltségüket is szükséges kiterjeszteni, ez pedig feltételezi a kereseti, a jövedelmi különbségek további növelését is. Az utóbbi másfél évtizedben a jövedelmi különbségek nem növekedtek, hanem csökkentek. Amíg 1952-ben a leg­kisebb és legnagyobb jövedelmű rétegek átlagkeresete kö­zött 1:4,27 arány volt, addig ez az arány 1966-ra 1:3,37-re csökkent. (S az átlag alatti és az átlag feletti keresetek kö­zötti különbség ugyanezen idő alatt 1:2-ről 1:1,79-re csök­kent). AZ ÚJ RENDSZER mindenféle látszat ellenére nem nö­veli lényegesen a jövedelmek közötti különbségeket A leg­kevésbé lehet azt állítani, hogy az új arányok a III. kate­­gória szempontjából kedvezőtlenek. A műszaki, gazdasági ve­zetők most nemcsak az év végi nyereségrészesedést hanem a különböző korábbi prémiumokat, jutalmakat is a részese­dési alap kategóriájukra jutó hányadából kapják. S azelőtt a vezetők az év végi nyereségrészesedést a teljes adózott jövedelem után kapták (tehát a prémium után is), most vi­szont csak az alapbért tekintik mérvadónak. Ezek után érthető, hogy azoknál a vállalatoknál, ame­lyeknél a III. kategór­iában levő év végi nyereségrészesedése csökken, ott a vezetőket még nagyobb jövedelemveszteség éri. A jól dolgozó vállalatoknál az I­. kategóriában sorolt ve­zetők a régi mechanizmusban is megkaphatták átlagbérük 60—80 százalékát, a II. kategóriában sorolt vezetők pedig alapbérük 40—50 százalékát, különböző prémiumok formájá­ban. A jelenleg III. kategóriában tartozó dolgozók korábban elérhető maximuma évi keresetük 8 százaléka volt, tehát megközelítően egyhavi bérének felel meg. Most azonban maximumként csaknem kétszer annyit, évi kerestük 15 szá­zalékát kaphatják. Vagyis az új rendszer a dolgozók többsé­gének kedvez, nagyobb anyagi előrehaladást biztosít A közös mun­ia eredményein tehát az „osztozkodás” nem bántó és nem igazságtalan. Ha maxi­mum fizetésére a reform első éve után még nem is kerül sor, az előző időszak átlagos nyereségrészesedésének eléréséhez is a vezetők jobb munkájára volt — és 1969-ben lesz — szükség. Ezért nagyon fontos — a félreértések eloszlatása miatt is — a vezetők célpremizálásának konkrét,, igazságos, ösztönző és az üzemi közvélemény által is követhető, ellenőrizhető rendszerének kialakítása. Ott jártak el helyesen, ahol még tavaly, az év elején leszögezték, abból, hogy az első vagy a második kategóriá­ba sorolták, senki sem húzhat anyagi hasznot. Viszont az a vezető, aki a vállalati nyereséget növelő, jelentős műszaki, gazdasági feladat elvégzésére vállalkozott, már év közben kellő céljutalmat kapott a részesedési alap terhére. Senki sem sérelmezheti azt a gyakorlatot, hogy ha valaki meg­keresett a vállalatnak több milliót, néhány ezer forintot maga is kapjon belőle. Vita és félreértés pedig ott van (és méginkáb lesz­­a nyereségrészesedés kifizetésének időpontjában), ahol bá­tortalanul éltek az évközi ösztönzéssel. Utólag viszont na­gyon nehéz a kategóriákon belül lényeges különbségeket ten­ni a végzett munka, a vállalat felelősség arányában. Az egyenlősdi, persze, a kategóriákon belül is megengedhetet­len! Szükséges tehát az első és második kategóriába tar­tozó vezetők és alkotó műszaki és gazdasági szakemberek munkáját személy szerint értékelni ahhoz, hogy el lehes­sen dönteni: ki, miért, mennyit kaphat. Aki hibát nem vé­tett, szerényen elvégezte munkaköri feladatát, ne kapjon nagyobb mértékben év végi nyereségrészesedését, mint ál­talában a harmadik kategória tagjai. Aki viszont köteles­ségén felül kiemelkedő teljesítményt nyújtott, azt jutal­mazzák bátran a végzett munka társadalmi és vállalati hasznával arányosan. Dicsérjenek, a kellő anyagi konzek­venciák kíséretében, de merjék azt is utólag megmondani­­hogy kinek a teljesítményével, s miért elégedetlenek. Minden esetben legyen a premizálás, a nyereségrésze­sedés-fizetés nyilvános, mert­ a mendemondáknak csak így lehet elejét venni. De a nyilvánosság egyben olyan demok­ratikus fórumot is teremt, amely eleve kényszeríti a veze­tőket a formális pénzosztogatás elkerülésére, a bátor és következetesen igazságos anyagi ösztönzésre, a kategórián belüli lényeges jövedelmi különbségek létrehozására. A TAVALYI ÉV EREDMÉNYEI, a részesedési alap felosztásánál szerzett tapasztalatok hasznos tanulságokat szolgáltatnak az idei munkához. S közülük talán a leglé­nyegesebb: bátran élve a vállalati önállósággal, növelni kell az anyagi ösztönzés hatékonyságát és a kategóriákon belüli különbségeket. Már most bátran kell célprémiumo­kat kitűzni az év folyamán képződő részesedési alap ter­hére.­­ Csak így lehet a vállalatok belső tartalékait hasz­nosítva, a nyereséget nagy mértékben növelő feladatokat is megállapítani. Ha ennek nyomán a dolgozók bére és év végi részesedése a növekvő feladatok ellenére nem csök­ken, sőt mindenki számára érzékelhetően növekszik, akkor a gyakorlatban is bizonyítást nyer, hogy a jövedelmi kü­lönbségek növelése igazságos, szocialista módszer, a kol­lektíva és a társadalom javát egyaránt szolgálja. Kovács József

Next