Fejér Megyei Hírlap, 1969. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-01 / 26. szám
Rzomtraf, 10. retyrnsf. Az EAK ünnepe Tizenegy esztendő pillanat csupán egy nép életében, különösen, ha az a nép évezredekkel méri történelmét. Egyiptomban időszámításunk előtt 4241-ben vezették be a naptárt és ez egyben az emberiség írott történetének legrégibb ismert dátuma. Az ország legújabbkori történelmének jelentős fordulópontja volt 1952, amikor győzött a nemzeti felszabadító forradalom. Ezt követte, tizenegy évvel ezelőtt 1958, Egyiptom és Szíria részvételével megalakult az Egyesült Arab Köztársaság. A két legújabbkori évszám olyan események kezdetét és folyamatát jelöli, amelyek évezredes elmaradottságnak és nyomornak üzentek hadat. Ott, ahol néhány éve még szinte a fáraók idejében használt kezdetleges munkaeszközökkel küszködtek a földdel a fellahok, s a természeti csapások ugyanúgy tizedelték őket, mint évszázadokkal korábban, utat tört a modern technika és a szocialista építés gondolata. Az államszövetség megalakulása óta jelentős változásokon ment át, mégis éppen a közelmúlt eseményei, mindenekelőtt az izraeli agresszió figyelmeztet arra, hogy az arab népek életében alapvető követelmény az egység. Amikor az EAK megalakulásának tizenegyedik évfordulóján őszinte szívvel kívánunk boldog jövőt az EAK népeinek, a haladó világ és a mi gondolataink elsősorban arra irányulnak: járjon sikerrel az agresszió következményeinek felszámolása, alakuljon ki végre olya® helyzet a Közel-Keleten, amely biztosítja az ott élő népek békéjét és boldogulását. 8. Fejér megyei Hírlap Pályaválasztás előtt-1969 Egy közérdeklődésre számottartó kiadvány jutott a napokban a középiskolák pedagógusaihoz. Címe: Pályaválasztási szándékok vizsgálata a középiskolákban. Kiadója az Egyetemi Számítóközpont. A fehértáblás kis könyvecske pedagógusok és negyedikes középiskolai diákok máris népszerű „olvasmányává” vált, mert ismerteti a felsőfokú oktatás legfrissebb szerkezeti arányait, a továbbtanulásra jelentkezők várható számát és esélyeit, a tovább nem tanuló érettségizettek szakmunkásképzésbe és egyéb szakoktatásba való bekapcsolódásának, valamint kenyérkereső munkába állásának lehetőségeit Tartalmazza mintegy ötvenezer idén érettségiző (képesítő) diák harmadéves korban felmért előzetes pályaválasztási szándékát, egybevetve azt az előző évek tapasztalatainak összegezésével és a jelenlegi lehetőségekkel. A kiadvány elsősorban az iskola céljaira készült hiszen a pályaválasztással kapcsolatos tanácsadásra és a továbbtanulók szándékainak irányítására mindenekelőtt a pedagógusok hivatottak. Haszonnal forgathatják azonban e kis könyvecskét a közvetlenül érintett diákok és szüleik is, akiknek a tanév vége közeledtével egyre növekednek pályaválasztási gondjaik. A kiadvány ’‘"kor jött mert a továbbtanulás és pályaválasztás kérdésében az elkövetkező hónapokban érkezik el a döntés időszaka. Az elmúlt évek adatai és az adatokból levonható következtetések hasznos segítséget nyújtanak mindazoknak, akik nem a vak véletlenre akarják bízni jövendő sorsukat, hanem józan mérlegelésekre és realitásokra. _ Szűkség is van erre,mert beszédes számadatok, statisztikák és táblázatok szólnak arról, hog" egyfelől a pályaválasztás előtt álló, középiskolát (gimnáziumot, szakközépiskolát, technikumot) végző félszázezer fiatal szándéka, másfelől a népgazdaság igényét tükröző felvételi s elhelyezkedési lehetősége, meglehet" — esnek egymástól. A na**" számokból levonható objektív törvényszerűségek pedig minden egyéni vágytól és szándéktól függetlenül, könyörtelenül érvényesülnek. A középiskolák negyedikes tanulóinak február— március hónapokban kell nyilatkozniuk szándékaikról. Az addig rendelkezésre álló idő használható fel arra, hogy összevessék saját szubjektív szándékaikat azokkal az objektív lehetőségekkel, amelyek a felsőfokú intézmények és a szakmunkásképző intézetek vonatkozásában felvételi létszámkeretekben, a kenyérkereső pályákat illetően pedig munkaerőigényt kifejező számadatokban realizálódnak. A szándékok és a lehetőségek különbözőek, sok esetben ellentmondásosak, s minél inkább sikerül feloldani azokat az ellentmondásokat, amelyek az eredeti konkrét szándékok és a tényleges objektív lehetőségek között vannak, annál inkább közelíthetünk ahhoz, hogy az a sok-sok terv és vágy, ami a fiatalok — nem egyszer szülők — elképzelésében fogamzott meg, ne hiú ábrándok szövögetése, hanem józan megfontolásokon és reális számításokon nyugvó szándék legyen. Nem célja e cikknek a könyv sok-sok adatát, táblázatát elemezni, és minden levonható következtetését kézre adni Csupán néhány — főleg a felsőfokú továbbtanulással kapcsolatos — gondolat elmondására kíván szorítkozni. Hányan akarnak továbbtanulni? . " A középiskolák negyedik osztályaiban az 1968—99. tanév végén összesen mintegy 50 ezren végeznek. Ebből a számból a gimnazistáknak több mint a fele, a szakközépiskolát végzőknek több mint negyede, a technikumot végzőknek pedig 42 százaléka kíván továbbtanulni. A felsőoktatásra jelentkezők száma 24 000, ami kb. háromszorosa az 1969. őszén rendelkezésre álló felvételi férőhelyeknek. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy minden három pályázóból átlagosan egy kerülhet felvételre. Akit nem vettek fel, annak a felvételek befejeződése után meg kell változtatnia pályaválasztási szándékát. Ez csalódással és sokszor elkedvetlenedéssel jár. Hogy ez rossz, azt nem kell különösebben bizonygatni. Amellett, hogy törést okoz, legtöbbször azzal a hátránynyal is jár, hogy a kívánatosabb egyéb helyeket és kedvezőbb munkaalkalmakat addigra elfoglalják már a náluk esetleg gyengébb tanulmányi eredményű, de a realitásokat nélkülöző felvételi próbálkozással időt nem vesztő társak. Esélytelenül kockáztatni kár. Tanulóknak és pedagógusoknak, szülőknek és társadalomnak közös érdeke, hogy minél kevesebb legyen életpályájának kezdetén a vágyaiban és reményeiben csalódott fiatal. Melyek a legnépszerűbb pályák? A pontosan 23 359 felsőoktatásra jelentkezni szándékozó végzős tanulóból legtöbben, 7 508-an (33 %) pedagógus pályára szeretnének menni. Ezen belül az általános iskolai tanári pálya iránt a legnagyobb az érdeklődés, 2 168 jelentkezővel, de nagyjából ennyi, 2 044 a középiskolai tanári pályát választó fiatal is. Különösen nagy a bölcsészkar vonzóereje. Kétszer annyian szeretnének humán szakos, mint természettudomány szakos középiskolai tanárok lenni. 1 583-an akarják választani a tanítói, 1 097-en az óvónői pályát. Aránylag nem kevés a száma azoknak sem, akik testnevelői tanári (453), illetve gyógypedagógiai tanári főiskolára pályáznak. A második legnagyobb érdeklődést kiváltó ágazat a műszaki pálya. A 24 ezer végzős diák közül 6 089 nyilatkozott úgy, hogy műszaki irányú felsőfokú intézményben szeretne továbbtanulni. Nagyobb részben (3 669-en) a műszaki egyetemek különböző karain, kevesebben (2 420-an) felsőfokú ipari technikumokban. Majdnem egyforma vonzódás mutatkozik a közgazdaságjogi, valamint a mezőgazdasági pályák iránt. Ez a vonzódás jóval kisebb, mint amilyen a pedagógus és a műszaki pályák iránt tapasztalható. 2 830-an (12 százalék) jegyeztek be lapjukra közgazdasági, vagy jogi, és 2 526-an (11 százalék) mezőgazdasági pályákra felkészítő felsőfokú intézményt. Mindkét ágazatnál az egyetemi szintű tanulásra jelentkezés van túlsúlyban, szemben a felsőfokú technikumokkal, illetve a szakiskolákkal. Az orvosi és gyógyszerészi pálya is rangos helyet foglal el a jelentkezések listáján. Minden száz továbbtanulni akaró tanulóból 7-en szeretnének orvostudományi egyetemre felvételt nyerni. Érdekes képet mutat a jelentkezők nem szerinti megoszlása. Az orvosi pályákra jelentkezőknek 64, a közgazdasági egyetemre jelentkezőknek 68, a pedagógiai pályákra jelentkezőknek pedig (óvónők nélkül, amely kizárólagosan női pálya) 74 százaléka nő. A fizikai dolgozók gyermekeinek jelentkezése csak a pedagógiai és mezőgazdasági pályákon felel meg arányszámuknak. (Cikkünk befejező részét holnapi számunkban közöljük.) Kamarás Oszkár Statisztikai összefoglaló a megye tanácsainak és intézményeinek életéről Nem tudom hány embernek kerül majd kezébe a Fejér megye tanácsainak és tanácsi intézményeinek főbb adatait tartalmazó, nagyon szép kiállítású kötet, de gazdag anyagát áttekintve az volt az első gondolatom, hogy — legalább részleteiben — mindenkinek meg kellene ismernie, aki szereti megyéjét. Ugyanis a tanácsok belső életének dinamizmusát, rendkívül sokrétű mozgásrendszerét aligha ismerheti meg valaki tanácsülésekről szóló sajtóközleményekből, sőt a tanácstagok időközönként kötelező beszámolóiból sem, hiszen mind a közlemények, mind a beszámolók rendszerint csak a tanácsi munka egy-egy szeletét mutatják be. Itt pedig együtt van minden, ami a szocialista közélet iránt érdeklődőt érintheti, megtalálhatja a megye, s ezen belül a járások demográfiai mozgását, a településhálózat fejlődését a tanácsok költségvetését, a tanácsi beruházásokat, a tanácsoknak a lakosság ellátásában betöltött szerepét, a lakáshelyzet és kommunális szolgáltatás állását, az egészségügyi hálózat problémáit, az oktatási és népművelési tevékenység pezsgését a szolgáltatási hálózat, a kereskedelmi ellátás és idegenforgalom sokrétű tevékenységét, a tanácsi termelőágazatok, a tanácsi ipar, építőipar és mezőgazdaság érrendszerének főbb mutatóit. Az előbbiekben ízelítőül a kötet tartalomjegyzékét foglaltam össze, de meg kell jegyeznem, hogy e gazdag szöveges tartalmat egész sor könnyen áttekinthető grafikon és táblázat egészíti ki. Tehát ha valaki áttanulmányozza a hetven egynéhány oldalt, teljes képet, kaphat a megye lüktető, fejlődő elemiéről s fogalmat alkothat arról, hogy a tanácsnak nevezett államigazgatási szervezet, milyen rendszerében gondozza a nagy közösség ügyeit. Be kell vallanom, jó ideig magam is csak kívülről, s meglehetősen tájékozatlanul, felületesen szemléltem a tevékenységet, amit általában tanácsi munkának nevezünk. Szinte naponta eljárok a megyei, járási, városi tanács mellett, időnként be is nézek egyikmásik osztályra, azt se mondhatom, hogy közéleti érzékenységem alacsony hőfokon állna. Mégis mennyi mindent nem tudtam eddig a tanácsi munkáról! Mennyire hiányosan érzékeltem azt, hogy a tanácsok egyegy szakigazgatási ága milyen széles területét fogja össze az életnek, hogy mi minden feszül például olyan gyűjtőfogalmakban, mint a közoktatás, vagy az ipari tevékenység a megyében. Mennyire fontos lenne, hogy közéleti érzékenységünk a tanácsi munka alapos megismerésével csiszolódjék. Mennyire fontos lenne, hogy a közösség ügyeinek intéző szerveit jobban megismerjük. Nem egyszer hallottam különböző szintű közéleti tanácskozásokon, hogy a tömegek igényeinek kitapintása nélkül nehéz közösségi ügyeket intézni, hogy az élet egy-egy területén menynyit segíthetnének az emberek , ha feltámadna bennük a felelősségérzet, a cselekvési készség saját ügyeik feltárásához, intézéséhez. Jónéhányszor leírták, elmondták már, hogy a szocialista társadalomfejlődés alapvető tényezője a minél több ember — eszményesítve mindenki — részvétele a közös ügyekben. Mennyire fontos lenne, hogy egyre többen kérjünk részt a közösségi gondokból, s egyre kevesebben bíráljunk olyan közéleti tevékenységet, amelynek mozgatórugóit, külső-belső hajtó és fékező erőit nem ismerjük. összegezve: nagyon sok embernek meg kellene ismernie azt az adattömeget, amelyet a központi statisztikai hivatal Fejér megyei igazgatósága, a megyei tanács információinak felhasználásával összefoglalt ebben a kötetben. S ha már nem is juthat el mindenkihez, jó lenne, ha a tanácstagok közvetítenék a tömegekhez, ha beszámolóikban — a helyi problémák felvetése, összegyűjtése mellett — felnyitnák ezt a könyvet, s elmondanák az embereknek mindazt, aminek ismerete nélkül még gyűjtőfogalmakban is alig tudunk valamit a tanácsok sokrétű, nagy felelősséggel járó munkájáról. Természetes, hogy nagyon értékes lesz ez a kötet a jövőben is, hiszen adatgazdagságával nagyszerű fejlődéstörténeti dokumentumot képez majd az elkövetkező korok szakembereinek munkájához. Dg. S Osztozkodás — nyilvánosan Az anyagi ösztönzésnek csak egyik formája a részesedés KEVÉS KORMÁNYRENDELKEZÉS találkozott olyan széles körű ellenkezéssel, mint amely a vállalati dolgozók kategorizálásáról és a részesedési alap kategóriák közötti felosztásáról intézkedett. Mint ismeretes, a vállalat felső vezetői évi alapbérük 80, a középszintű vezetők 50, a munkások és az első két kategóriába nem tartozó alkalmazottak pedig évi teljes keresetük 15 százalékát kaphatják jutalmul maximális részesedési alap elérése esetén. A kategóriák közötti 80,50,15 felosztási arány minden esetben érvényesül. Ha például a részesedési alap az elérhető maximumnak a fele, akkor az I-es kategóriában átlagosan az évi alapbér 40 százalékát, a II-esben a 25 százalékát, a II-as kategóriájúak pedig az évi kereset 7,5 százalékát kapják. A többséget alkotó III kategóriájú dolgozók igazságtalannak tartják a felosztási arányokat. Milyen alapon kapnak a vezetők nagyobb részesedést, amikor a felosztás alapjául szolgáló bérük is eleve magasabb? Ne vitázzunk ezzel a „többségi” nézettel azon az alapon, hogy a vezetők az új mechanizmusban többet is kockáztatnak: veszteséges gazdálkodás esetén alapbérük is 15—25 százalékkal csökkenthető. (Mert ma még gyakorlatilag a jelentős állami támogatások miatt nincs ilyen veszély.) Ha a kategorizálás mostani rendszerét vagy a részesedési alap felosztásának mai arányait sem tekintjük teljesen tökéletesnek, vagy minden szempontból véglegesnek, alkalmas azért időszerű feladatunk, az anyagi ösztönzés hatékonyságának növelésére Az anyagi ösztönzés hatékonyságának fokozása pedig elképzelhetetlen a jövedelmek differenciálása nélkül. Nevezetesen, differenciálni kell a jövedelmeket a végzett munka minőségétől, mennyiségétől, bonyolultságától és a vállalt felelősségtől függően. A gazdaságirányítás mai rendjében, mivel növekszik a vezetők szerepe, felelőssége, anyagi érdekeltségüket is szükséges kiterjeszteni, ez pedig feltételezi a kereseti, a jövedelmi különbségek további növelését is. Az utóbbi másfél évtizedben a jövedelmi különbségek nem növekedtek, hanem csökkentek. Amíg 1952-ben a legkisebb és legnagyobb jövedelmű rétegek átlagkeresete között 1:4,27 arány volt, addig ez az arány 1966-ra 1:3,37-re csökkent. (S az átlag alatti és az átlag feletti keresetek közötti különbség ugyanezen idő alatt 1:2-ről 1:1,79-re csökkent). AZ ÚJ RENDSZER mindenféle látszat ellenére nem növeli lényegesen a jövedelmek közötti különbségeket A legkevésbé lehet azt állítani, hogy az új arányok a III. kategória szempontjából kedvezőtlenek. A műszaki, gazdasági vezetők most nemcsak az év végi nyereségrészesedést hanem a különböző korábbi prémiumokat, jutalmakat is a részesedési alap kategóriájukra jutó hányadából kapják. S azelőtt a vezetők az év végi nyereségrészesedést a teljes adózott jövedelem után kapták (tehát a prémium után is), most viszont csak az alapbért tekintik mérvadónak. Ezek után érthető, hogy azoknál a vállalatoknál, amelyeknél a III. kategóriában levő év végi nyereségrészesedése csökken, ott a vezetőket még nagyobb jövedelemveszteség éri. A jól dolgozó vállalatoknál az I. kategóriában sorolt vezetők a régi mechanizmusban is megkaphatták átlagbérük 60—80 százalékát, a II. kategóriában sorolt vezetők pedig alapbérük 40—50 százalékát, különböző prémiumok formájában. A jelenleg III. kategóriában tartozó dolgozók korábban elérhető maximuma évi keresetük 8 százaléka volt, tehát megközelítően egyhavi bérének felel meg. Most azonban maximumként csaknem kétszer annyit, évi kerestük 15 százalékát kaphatják. Vagyis az új rendszer a dolgozók többségének kedvez, nagyobb anyagi előrehaladást biztosít A közös munia eredményein tehát az „osztozkodás” nem bántó és nem igazságtalan. Ha maximum fizetésére a reform első éve után még nem is kerül sor, az előző időszak átlagos nyereségrészesedésének eléréséhez is a vezetők jobb munkájára volt — és 1969-ben lesz — szükség. Ezért nagyon fontos — a félreértések eloszlatása miatt is — a vezetők célpremizálásának konkrét,, igazságos, ösztönző és az üzemi közvélemény által is követhető, ellenőrizhető rendszerének kialakítása. Ott jártak el helyesen, ahol még tavaly, az év elején leszögezték, abból, hogy az első vagy a második kategóriába sorolták, senki sem húzhat anyagi hasznot. Viszont az a vezető, aki a vállalati nyereséget növelő, jelentős műszaki, gazdasági feladat elvégzésére vállalkozott, már év közben kellő céljutalmat kapott a részesedési alap terhére. Senki sem sérelmezheti azt a gyakorlatot, hogy ha valaki megkeresett a vállalatnak több milliót, néhány ezer forintot maga is kapjon belőle. Vita és félreértés pedig ott van (és méginkáb lesza nyereségrészesedés kifizetésének időpontjában), ahol bátortalanul éltek az évközi ösztönzéssel. Utólag viszont nagyon nehéz a kategóriákon belül lényeges különbségeket tenni a végzett munka, a vállalat felelősség arányában. Az egyenlősdi, persze, a kategóriákon belül is megengedhetetlen! Szükséges tehát az első és második kategóriába tartozó vezetők és alkotó műszaki és gazdasági szakemberek munkáját személy szerint értékelni ahhoz, hogy el lehessen dönteni: ki, miért, mennyit kaphat. Aki hibát nem vétett, szerényen elvégezte munkaköri feladatát, ne kapjon nagyobb mértékben év végi nyereségrészesedését, mint általában a harmadik kategória tagjai. Aki viszont kötelességén felül kiemelkedő teljesítményt nyújtott, azt jutalmazzák bátran a végzett munka társadalmi és vállalati hasznával arányosan. Dicsérjenek, a kellő anyagi konzekvenciák kíséretében, de merjék azt is utólag megmondanihogy kinek a teljesítményével, s miért elégedetlenek. Minden esetben legyen a premizálás, a nyereségrészesedés-fizetés nyilvános, mert a mendemondáknak csak így lehet elejét venni. De a nyilvánosság egyben olyan demokratikus fórumot is teremt, amely eleve kényszeríti a vezetőket a formális pénzosztogatás elkerülésére, a bátor és következetesen igazságos anyagi ösztönzésre, a kategórián belüli lényeges jövedelmi különbségek létrehozására. A TAVALYI ÉV EREDMÉNYEI, a részesedési alap felosztásánál szerzett tapasztalatok hasznos tanulságokat szolgáltatnak az idei munkához. S közülük talán a leglényegesebb: bátran élve a vállalati önállósággal, növelni kell az anyagi ösztönzés hatékonyságát és a kategóriákon belüli különbségeket. Már most bátran kell célprémiumokat kitűzni az év folyamán képződő részesedési alap terhére. Csak így lehet a vállalatok belső tartalékait hasznosítva, a nyereséget nagy mértékben növelő feladatokat is megállapítani. Ha ennek nyomán a dolgozók bére és év végi részesedése a növekvő feladatok ellenére nem csökken, sőt mindenki számára érzékelhetően növekszik, akkor a gyakorlatban is bizonyítást nyer, hogy a jövedelmi különbségek növelése igazságos, szocialista módszer, a kollektíva és a társadalom javát egyaránt szolgálja. Kovács József