Fejér Megyei Hírlap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Vasárnap, 1970. augusztus 2. » ===== « ===== ■ = Képzőművészeiről — röviden Herfas kezéül? Egy öreg műgyűjtő tanácsai, kezdők számára Azt hiszem leghelyesebb, ha nagyképű útbaigazítások helyett elmondom: én hogy csináltam... A kezdet visszavezet gimnazista koromba. Szenvedélyes levelezőlap gyűjtő voltam — réme a családnak, barátoknak, távoli ismerősöknek, s mindenki másnak, akiről föltételezhető volt, hogy valamiféle levelezést folytat. Ily módon nagyon szegény kis legényke létemre, beutaztam Rómát és Firenzét, Párizst és Bolognát, Sienát és Nürnberget, persze Sárospatakot, Besztercebányát, Visegrádot és a Vaskaput is. Aztán a képeslevelezőlap-utazás már nemcsak a városokba irányult, hanem az egyes palotákhoz és a paloták műkincseihez is. Anélkül, hogy a lábamat valaha is kitettem volna Budapest poros, füstös, szegényes hatodik kerületéből, megismerkedtem Glottoval és az angyali Fra Angelicoval, a csodálatos léleklátóval, Rembrandttal és a hűvösen izzó Dürerrel, rajongtam Cranachért, és elérzékenyültem az ártatlan lelkű Corot virágzó fáin és tovalibbenő tündérein... Mindezt néhány száz levelezőlap jóvoltából. Ezek a képeslapok végül is elkalauzoltak a Szépművészeti Múzeumba. Persze szerencsés fickó voltam, mert a mi múzeumunk — bármily kicsi nép vagyunk is — állja a versenyt Európa neves gyűjteményeivel. Megtanultam, hogy a fénykép, a reprodukció sohasem adhatja vissza az igazi műalkotást, tehát előbb-utóbb ismeretséget kell kötni az „igazi” rajzzal, akvarellel, olajfestménnyel, szoborral, fafaragással. Mindez nem jelentette azt, hogy a reprodukció-gyűjtést abbahagytam. Szenvedélyem (családom szerint mániám) most oda vezetett, hogy összekunyeráltam az ismerőseim minden folyóiratát, amit már úgyis kidobásra ítéltek. Néha kilónyi papírost kellett átböngésznem, míg találtam egy-egy szép reprodukciót, de ez már négyszerese, nyolcszorosa volt a levelezőlap méretének. S mivel a papiros törékeny, ezért a legszebbeket felragasztottam kartonra. Meg kell mondanom, ennek immáron majdnem 40 éve. Minthogy világkörüli utazásokra nem igen volt módom, a pálya kezdetén, hát a gondosan felkasírozott reprodukciók pótolták számomra a párizsi Louvre-t, a leningrádi Ermitage-t, a bécsi Kunsthistorisches Museumot, a müncheni Pinakothekát, és a többi világhírű művészeti könyvtárat. Amikor anyagilag kissé jobb körülmények közé kerültem, rézkarcokat, metszeteket kezdtem gyűjteni. Félreértés ne essék, nem holmi sznobizmusból, hanem azért, mert ezeket akkoriban krajcárokért árusították. A háború, mint annyi más kincset elpusztította az én szerény kis gyűjteményemet is. Mindent elölről kellett kezdenem, hiszen még a könyvtáram is elpusztult. Hát most is szerény rézkar: eok, nyomatok, rajzocskák nyitották meg a sort, aztán következtek a festmények. A kedves olvasó erre bizonyára gúnyosan elmosolyodik: — az író úrnak biztosan több pénze van, mint nekünk! — Nem tudok válaszolni, hisz senki zsebében nem kutathatok. De való igaz, hogy akiben megvan a vágy a szépséges dolgok iránt, az ugyanúgy öszszegyűjti a levelezőlapokat, mint én tettem hajdanán, vadászni fog a szép reprodukciókra, mint ahogyan én vadásztam s megtalálja a módját, hogy részletre — csak úgy mint a fridzsidert, a televíziót, a motorbiciklit, a villanymeghajtású varrógépet — megvegye ezt is. Ha mégsem tehetné meg — tartson ki a szép reprodukcióknál és művészeti könyveknél (megcsonkítani szigorúan tilos!), amelyek szöveggel, tanulmánnyal gazdagítják az élményt. És ha valahol a közelben kiállítás van — menjen el föltétlenül! — Mert az élő művészet mindig többet nyújt. Ne tagadjuk meg magunktól a műélvezet örömét, életünket tesszük teljesebbé, lelkivilágunkat gazdagabbá általa. Gál György Sándor Meszlényi János fiatal szobrászművész a Citerás-on dolgozik (Fotó: Szegfű József) LEONYID LENCS: A tehetség A központból felhívták a nagy élelmiszerbolt vezetőjét: — A nemrég megüresedett eladói állást egy bizonyos Zsora nevű fiatalemberrel kell betölteni! — közölte röviden a főnök. — Ez a Zsora különleges eladói tehetség. Fogadják hát kellő szeretettel, s szervezzék meg a munkáját oly módon, hogy a bolt eladói kollektívája Zsora példája nyomán sajátítsa f el a korszerű, kulturált kiszolgálás legapróbb fogásait is. A boltvezető sértődötten jegyezte meg, hogy jó, jó, a bolt eladói mindenkor készek ara, hogy fejlesszék magukat, bár az ő kollektívájuk sohasem kullogott az utolsó sorban. Zsora, az atlétatermetű tehetség három nap múlva érkezett meg, és a halosztály pultja mögé került. Az első vevő mozgékony, molett néniké volt. Sokáig nézte, szemlélgette a halállományt. — Nehéz a választás, néni? — kérdezte búgó hangon Zsora. — Nehéz bizony! — Parancsoljon, például, rombuszhalat. Csodálatos különlegesség! Olyan finom a húsa, mint egy tündérleány csókja. Persze, azt is meg kell mondanom, hogy az idősebbeknek nem ajánlhatom teljes felelősséggel, mivel eléggé zsíros. Az öregasszony el volt ragadtatva Zsora behízelgő modorától. Csicseregve kérdezte meg: — No, és akkor mit ajánl az idősebbeknek? — A maga aranyos kis jóakaróját, a tőkehalacskát. Az érelmeszesedés ellenségét. — Jó, jó, hát akkor ebből, adjon kedvesem — mutatott a néni ragyogó szemmel a kínált árura. — Ó, igazán köszönöm a kedves figyelmet! — zsongott Zsora baritonja. A vevő a pénztárnál megjegyezte: — Az önök új eladója dicsérni valóan figyelmes, kedves ... — Pedig semmi dicsérnivaló nincs benne, — legyintett a pénztárosnő. — Csak hajlong, meg riszálja magát a vevők előtt... Az üzlet egyéb osztályairól át-átjöttek napközben az eladók, hogy megtekintsék a tehetséges Zsora kiszolgálói módszerét. Aztán egymásra kacsintottak, és azt, mondták: — Nézzétek csak, hogy riszálja magát! Már tíz napja dolgozott Zsora az üzletben a vásárlók legnagyobb megelégedésére, amikor a boltvezető felhívta a központot: — Nagyon kérem, drága igazgató elvtárs, szíveskedjék minket ettől a Zsorától megszabadítani! — Csak ne olyan hevesen! — szólt vissza a főnök. — Hát nem veszik észre, hogy ez a fiú valóságos kereskedelmi zseni?! — Már hogyne vennénk észre, ám ennek ellenére is kérem, szabadítson meg minket ettől a tehetségtől! — A kollektívánk annyira morog már... — Morog, morog!... No, és miért morog? Mi kifogásuk van Zsra ellen? — Azt mondják a dolgozók, hogy Zsora túlzottan udvariaskodik, riszálja magát, szinte megszédíti a vásárlókat ... Szóval nem illeszkedik bele megfelelően a közösségbe. A vonal túlsó végén kétségbeesett hallgatás volt a válasz, de aztán ismét megszólalt az igazgató: __ No tessék, most küldhe (Kiss Attila rajza) s=cn == a =====,a b VALLANAK A ROH Vígasztalanul esik az eső, amikor a fehérvári István király Múzeum romkertjének kis irodájában tisztelettudóan kopogtatok. Az íróasztalnál majdnem teljesen őszhajú, de fiatalos arcú, élénk tekintetű, egyszerű, kedves aszszony fogad. — Van-e rá lehetőség, hogy megnézzem a romkertet? — tudakolom, mivel érdeklődés hijján a ráccsal körülzárt terület zárva van. Bár egy ízben láttam már a romkert anyagát, István királyunk születésének közelgő ezeréves évfordulója újra felkeltette érdeklődésemet iránta. — Semmi akadálya — hangzik a válasz. Aztán az esőtől hajtva, sietős léptekkel elindulunk a romkert szemben levő bejárata felé. Szíves kísérőm, aki a romkert őre és egyben pénztárosa is, mint egy vérbeli művészettörténés kalauzol az első látásra nem túl sokat mondó romok, érdekes faragványok, sírkövek között, s szavai nyomán szinte megelevenednek a sok évszázados műtárgyak. Leírásokból tudjuk, hogy Géza fejedelem és István király Székesfehérvár mai belvárosának helyén alakította ki a pogány-keresztény fejedelemség központját. Alba Regia azaz Székesfehérvár a királyi család, s a magyar állam politikai, társadalmi tevékenységének színhelyévé vált, jórészt I. István bölcsessége és előrelátása révén. Illő kegyelettel úgy is fogalmazhatnám: az ősi Alba Regia a magyarság fennmaradásának szimbóluma. A romkertbe lépve legelőbb a bazilika szerény maradványai tűnnek szembe. A kőfallal körülvett korabeli várban állott a Géza fejedelem által alapított első keresztelőegyház, egyben az államalapító hamvait őrző templom és a király saját, személyi használatára épült bazilikája. A várnegyed egykori jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a királyi bazilikához fűződő állami és egyházi tevékenység még akkor is megmaradt, amikor fehérvár helyett Buda lett az ország fővárosa. Mint ismeretes, I. István, fejedelmi atyja halála után négy évvel, koronát kapott a pápától. A koronázási ünnepségre egyhajós, féllköríves szentélyű templomot építtetett, külső harangtoronnyal. Ami az építést illeti, négy év az egyhajós bazilika építéséhez sem nagy idő. Hogy e viszonylag rövid idő alatt mégis felépült, az azzal magyarázható, hogy a faragottkövek jórészét a közeli római kori kisvárosból, Gorsiumból szállították ide és használták fel. Ezt a templomot bővítette ki István a hadjáratokon szerzett kincseivel háromhajós bazilikává, amelynek hossza 76, szélessége pedig 38 méter volt, s amely az idők folyamán már 8000 fő befogadására is alkalmassá vált. A XII. századi Hartvik-legenda szerint, — ami újra csak István bölcsességének és hatalma megszilárdításának bizonyítéka — a király ezt a bazilikát saját egyházának tekintette, amely egyetlen püspök alá sem tartozott. Ez fontos jogi és gazdasági előnyöket jelentett, illetve az egyházzal szembeni nagyobb függetlenséget Az István halálát követő bel- és külviszályok késleltet■rték a bazilika építésének végleges befejezését amely később többször is tűzvész áldozata lett. A török időkben mohamedán szentéllyé alakították át Az 1601. évi ostrom alkalmával az itt tárolt lőszer felrobbant, s ezzel a bazilika teljes pusztulásnak indult. A nagyon szépen megépített romkertbe összegyűjtött maradványok az 1936—38-ban végzett ásatások során kerültek elő. A bazilika krónikájához tartozik, hogy oda csak a királyi család tagjai temetkezhettek. Az eddig fellelt források szerint 14 királyunkat temették ide. A bazilikabeli sírokat Dzselászáde Musztafa török történetíró írta le legpontosabban. Leírása hitelét egyébként a múlt században előkerült érintetlen királysír igazolta, II. Bélát ezüstkoronával, ezüst karddal, jogarral, sarkantyúkkal, karpereccel, aranygyűrűvel és ereklyetartóval, valamint rézkereszttel temették el, feleségét, Antiochiai Annát, pedig aranyozott ezüstkoronával, aranygyűrűvel és aranycsipkés ruhában. Sajnos, a többi királysírból csak néhány dísztelen mészkő és vörösmárvány zárókő maradt fenn. A bazilikabeli sírok kifosztása már Mátyás halála után elkezdődött. Így ezekből alig-alig maradt valami. A többszöri kifosztás során megbolygatott sírokból előkerült maradványokat az 1936-os feltárás idején a romkert bejáratától balra, egy egyszerű kereszttel díszített, fehér kőlappal fedett közös sírba helyezték. Közvetlenül a romkert bejáratánál egy fedett csarnok közepén őrzik azt a szarkofágot, amely Európa egyik legjellegzetesebb románkori emléke. Ez a korábbi elképzelések szerint magának I. Istvánnak a szarkofágja volt. (I. István földi maradványait egyébként — kivéve jobbját — a székesfehérvári püspöki székesegyházban őrzik). A budai mészkőből faragott szarkofág három oldalát faragványok ékesítik. A jobboldali lapot két-két nyolcszírmú rozett díszíti, amelyek hatszárnyú kerubot fognak közre. A bal oldali lapon a két szélső rozetta helyén egy-egy életfa látható; ezek Ádámot és Évát jelképezik, akik a paradicsom kapujában fogadják az elhunytat. Az előlapon kifaragott, kezében csecsemőt tartó, repülő angyal a halott lelkét szimbolizálja. Az újabb kutatások és történeti források feltételezik, hogy nem István király feküdt a szarkofágban. A feltevések szerint a sírláda a X. század végén készülhetett. Hartvik püspök 1112—16 között — a szemtanúk elmondása szerint — leírja az István szentté, avatásának alkalmával történt exhumálást E szerint István a bazilika földjébe ásott, fehér márvány lapokkal bélelt, a padlózat szintjéből kissé kiemelkedő, kőlappal fedett sírban feküdt. Az egy darabból faragott római kori szarkofágból átalakított sírláda valószínűleg sohasem volt földben. Ez a csodálatos románkori műalkotás azonban, rendkívül magas művészi színvonala után ítélve, minden bizonnyal az Árpád-ház valamelyik tagjának a kőkoporsója lehetett a látottak hatása alól kissé feloldódva, az ember képzelete már szabadabban csapong. Arra gondol, milyen csodálatos, világraszóló szépségek tanúi lehetnénk mi is, ha nem lett volna törökdúlás, ha nincsenek pusztító tűzvészek, ha a trónkövetelő Habsburg császár, Miksa zsoldosai elkerülik Alba Regiát, s ha a történeti és művészi értékek iránt tanúsított közöny nem hordatja szerteszét az István-kori bazilika pompás köveit a közönséges építkezésekhez. Boros Béla t = HÍRLAP g z sbbíg sis~5=r-i =2=5.s === 1 í - == 1 _—. .. a •. 9 tem a harmadik üzletbe! ... És mindenütt ugyanaz történik vele! Én bizony isten nem tudom mit kezdjek ezzel a Zsorával.. A vonal innenső végén udvarias köhintés hallatszott. — Küldje az igazgató elvtárs az automataüzletbe. Ott nem lehet szálka az eladóit szemében, hiszen ottnem kell emberekkel bánnia. — Remek ötlet, igazán remek ötlet! — kiáltott fel az igazgató. Ép Zsora, a tehetséges Zsora, a kiszolgálók gyeve azóta is ott kamatoztatja a tehetségét, ahol nem kell emberekkel foglalkoznia. Fordította: Krecsmáry László