Fejér Megyei Hírlap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
finfeét az élelmiszergazdaság szabályoz* rent*$7Brérftl Ösztönöz, fékez, útigazí! „A közgazdasági szabályozók rendszere és a változások várható hatása a mezőgazdasági termelésre” címmel ankétot tartott szerdán délelőtt a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztálya és a Hírlap szerkesztősége. Az ankéton részt vett BOGNÁR SÁNDOR, a pártbizottság gazdaságpolitikai osztályának vezetője; LANTAI GYULA, az osztály munkatársa; LIPTHAY KÁROLY, a megyei tanács vb mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője; DUDAR ISTVÁN, a mezőföldi tsz-szövetség titkára; SZALÓKI LÁSZLÓ, az adonyi tsz elnöke; FIERPASZ PÉTER a csákvári tsz és KOLLÁTH LÁSZLÓ a fehérvári Vörösmarty Tsz főkönyvelője; LAKATOS GYULA, a Magyar Nemzeti Bank megyei igazgatóságának osztályvezetője; MIHÁLY JÁNOS, az állami gazdaságok megyei főosztályának osztályvezetője. A tanácskozás vitájába bekapcsolódott és felszólalt HOMOKI JÓZSEF, a megyei pártbizottság titkára. Túlzás nélkül: ankéntúrkon azt hallottuk vissza, ami hónapok óta kialakult, megfogalmazódott az új közgazdasági szabályozókról. A vélemények szépítésének szándéka, lehalkítása nélkül adjuk tovább az aggodalmakat, mert mit sem változtatnánk a gazdasági életben máris állandó jelleggel ható szabályozókon, ha másként szólnánk. A többi között Homoki József, Kolláth László, Szalóki László, Dudar Istvánon összefüggéseket megmutató, mélyebb értelmezésre, szélesebb és alaposabb közgazdasági gondolkodásra késztető hozzászólása a témával történő rendszeres foglalkozás, boncolgatás szükségét húzza alá. Filléres biztatás, forintos kiadás Nyílt titok — haszontalan lenne bármi mást mondani,hogy a mezőgazdaság negyedik ötéves tervének teljesítése közben gazdaságonként legalább 2—3 százalékkal magasabb „befizetést” kell teljesíteni, mint az előző tervidőszakban. Az adózás új rendszere, illetve az állami juttatások korszerűbb változatai Fejér megyéből elsősorban „visznek” és nem hoznak. A Mezőföldről egyetlen év alatt — csak hozzávetőleges számolgatás — 8—10 százalékos termelési pluszt kellene megalapozni a mínuszok ellenében. A termelési és a jövedelmezőségi szint tartása így válna lehetségessé- Mondják, és változatlanul hangoztatják a gazdaságok vezetői, hogy az egyenleg körül mindenképpen bajok sejthetők, ha ... De erről majd később. A kifizetni valókhoz mérten a 2 forintos sertésprémium, a cukorrépa visszaállított 6 forintja és más ténylegesen „filléres” állami biztatások a kiadások kisebb töredékét pótolhatják, csak. Ki melyik székben ül A Vörösmartyban ■— a jobb gazdaságok csoportjába sorolható — három és félmillióval szemben hatszázezret, ha még itt-ott ügyeskednek, egy milliót képesek „ellensúlyozni”. És véleményük szerint — a szabályozók általános működésének bírálata nélkül — „nagy optimizmusra nincs ok”. Könynyen lehetséges, hogy megtörik, esetenként megáll az egyébként lendületes és egészséges mezőgazdasági fejlődés. És abból a székből, ahol ők ülnek — így fogalmazott Homoki József — érthető is a gazdaságvezetők bizonyos fokú aggodalma. De egyébként sem a párt, sem a kormány nem mondta, hogy ezek a közgazdasági „eszközök” valamiféle nagy lehetőségek forrásai. Fejér megyére vonatkoztatva egyáltalán ilyesmiről szó sem lehet. Tudomásul kell vennünk, hogy a társadalmi elosztásban történő változtatás innen ténylegesen visz. Magyarul: Fejér fizet — elfogadható megfogalmazással illusztrálta a témát Dudar István — és mondjuk Bugac kap. Ez része a terhek igazságos társadalmi elosztásának. Nem felhőtlen téma Minden részletkérdés, minden érv és ellenérv felsorolása nélkül: a gazdaságokban ma lényegesen többet számolnak egy hónapon belüli, mint bármikor egy év alatt. El kell ismernünk, a helyzet valóban nem könnyű, és ahhoz hogy közelítsünk az öszszefüggések megértéséhez, túl kell látnunk szűkebb gazdaságunk semmiképpen sem vitatott érdekein. Lipthay Károly mondta: ő nem látja olyannyira felhősnek a témát, mint egyik-másik mezőgazdasági vezető. (Persze az övé is más szék.) A pótlás lehetőségei Az ankét résztvevői — kevés kivétellel — egyetértettek abban, hogy a kevesebb állami támogatással és a több fizetséggel nem feltétlenül kell együttjárnia a nyereség, becsülése, kihasználása általában rossz. A gazdagon megtérülő „szellemi tőke” gyarapítását is sok tsz elhanyagolja: 14 szövetkezetben illetve a jövedelem csökkenésének. Vagyis: megvan az ellensúlyozás lehetősége, jó gazdálkodással pótolni lehet az elvonás összegét. Mihály János határozottan állította, hogy számításaik szerint a megye állami gazdaságainak nyereségtömege nem fog csökkenni az új szabályozók miatt. Lipthay Károly részletesen szólt a pótlás lehetőségeiről. A szabályozóknak orientáló, útbaigazító szerepük is van, hogy rávezessék a szövetkezetek vezetőit, milyen jövedelemforrásokat lehet az eddiginél gazdagabban kiaknázni. A búzából származó bevétel mázsánként 30 forinttal kevesebb ugyan, de a hozamok növelésében, a termelés biztonságának javításában sokkal több ennél a lehetőség. Jobb agrotechnikával (jó magágy, jó vetőmag, műtrágyázás, gyomirtás, stb.) javítani lehet a búzatermesztés gazdaságosságát. Dudar István számokkal bizonyított: ha a tavalyi jó búzatermést a költségek lényeges növelése nélkül, holdanként egy mázsával „megfejelik” a szövetséghez tartozó gazdaságok a 19 millió többletkiadásból megtérül 12 millió. A sertéstenyésztés fejlesztésében is rengeteg a tartalék. Dudar elvtárs szerint 8—10 százalékos fejlesztés (a kilónkénti 2 forinton túl) kizárná a jövedelemcsökkenés veszélyét. Lipthay elvtárs utalt arra, hogy a sokat emlegetett termelékenységen is lehet mit javítani. Sajnos, a gépek és eszközök fokozódó mértékű alkalmazása ellenére nem csökken az élő munkaráfordítás. Az eszközök meg III ^ 1 I ^ Vasárnap, 1970. november 22. ■ a= ■ =g= ■ - ban is helyt adunk.) Abban azonban mindannyian egyetértettünk: sok elemzést, fejtörést kíván minden üzemben megtalálni a hatékonyabb gazdálkodás módszerét, amire tulajdonképpen a szabályozók is ösztönöznek. ■ == • -=mr-re ■■jeztük be, a gazdaságokban. egyáltalán nincs egyetemet végzett szakember. A vita tovább tart A munka, a gazdálkodás hatékonysága javításának hosszabb távon figyelembe vehető tartalékait említette Homoki és Dudar elvtárs: a termelés és a tőke koncentrálását. A mezőföldi tsz-szövetség szakembereinek vizsgálatai szerint üzemen belül is egy-egy növény termelésének költsége, a terület növekedésével arányosan csökken. A következtetés: a szövetkezeteknek törekedniük kell a szakosításra, kevesebb növényfélét termesszenek, viszonylag nagy területen. Homoki elvtárs a vállalkozások koncentrálásának szükségességéről beszélt; arról, hogy a hatékonyság parancsolóan megköveteli az erők összefogását, elsősorban társulások útján. Fejér megye élelmiszergazdaságában van mit tenni ezen a téren. A három szövetkezeti vezető, köztük elsősorban Szalóki László, aggodalmát hangsúlyozta: nem biztos, hogy eredménnyel járnak majd a megnövekedett elvonás pót-saására tett lépések. Rajtuk kívül álló okok miatt... A hozamok növelése, az agrotechnika és termelési technológia, a termelékenység javítása mind feltételezné, hogy több gépet, eszközt, anyagot kap és használhat fel a mezőgazdaság. A növekvő elvonás viszont elsősorban a felhalmozást szolgáló pénzt csökkenti. És hiába a törekvés, ha pénz nincs. A vitát az ankéton se fe üzemekben is folyik tovább. (A véleményeknek lapunkHÍRLAP I-•== g === g---- i ,rT-,;«sSti = |_a=| = i = i 7 I==l Keserű szájízzel A műszakiak és a művelődés i Nagyvállalatnál dolgozom, immár tíz éve, s szűkebb környezetem a műszakiak. Véleményük, a kultúráról alkotott felfogásuk sok tekintetben figyelemre méltó, de ennél is fontosabb a körükben tapasztalható műveltséget befogadó gyakorlat, számtalan hiányosságával. Fontosnak tartom a műszakiak műveltség-igényével foglalkozni, mivel hazánkban a gyors technikai fejlődés középpontba állította őket. A gyáraknál, intézményeknél, a társadalmi és kulturális életben meghatározó szerepük van. Tudatosan vagy anélkül hozzájuk igazodnak, sőt egy-egy város szellemi arculatára is rányomják maradandó bélyegüket. Nem mindegy tehát, miként vélekednek, élnek, s milyen törekvések feszítik mellüket. A kép, melyet róluk szeretnék formálni, nem a leghízelgőbb. Fekete Gyula „Tolmács nélkül” cikkében olvastam az Élet és Irodalom szeptember 12-i számában: ,,Egy szociológiai felmérés a műszaki egyetem végzős hallgatóiról: eszménnyé kezd válni nálunk is a szakbarbár — nyárspolgár”. Nem döbbentem meg ezen, mivel hosszú évek alatt tapasztalataim megegyeztek e súlyos fogalmazással. A „csak” műszaki szakember elmerül a munkában, a szakterületen kívül más nem érdekli. Illetve csak az, hogy a „piacból él”, s ezért minden lehetőséget megragad, hogy pénztárcáját dagadtabbá tegye. Máris a nehézségek közepében vagyunk: a pénz az a fantom, mely szükséglet helyett céllá válik, és így rombol a az embert. Ez az embertípus élénken reagál, a technika szülte divatra, életcéljává válik a személygépkocsi, melynek hamarosan rabja lesz, s szabad idejével már nem ő rendelkezik, hanem a négykerekű jármű. Okosan él, a szó anyagiakra utaló jelentésében, állandóan mérlegelve, ki van előtte és ki mögötte. Arra veti tekintetét, aki megelőzte, menne utána, de nem bírja a tempót, így válik elégedetlenné. Tudom, túlságosan erőteljes vonalakkal húztam meg a kontúrokat, a valóság sokkal árnyaltabb, differenciáltabb, de a túlzás egy kicsit érzékelteti mindazt, ami keserű szájízt kölcsönöz. Fekete Gyula így ír cikkében: „A ma élő legprimitívebb ember a ma használatos legbonyolultabb gépek kezelésére is könnyen betanítható — vajon kultúremberré válik ezáltal?” A műszakiak nem ebbe a kategóriába tartoznak, legalábbis, ami az idézet első felét illeti. Gazdag technikai ismeretekkel rendelkeznek, de ugyanakkor azt hiszik, hogy a műveltség csúcsán állnak és ellenkezőjét bizonygatni nem lehet. Talán annyit beismernek, hogy kevés idejük és erejük jut a széles körű műveltség gyarapítására, pedig a műveltségigény csökkenése a jellemző. Érintkezéseik a művészetekkel szórványos és ismeretszerző jellegű, nem hatol olyan mélyre, hogy tartós és alapos élmény alakuljon ki. Igaztalan lennék azokhoz a műszakiakhoz, akik músképpen élnek, ha róluk nem szólnék, ők továbblátnak, keresik bonyolult életünk összefüggéseit, tisztelik — munkájuk mellett — más területek tevékenységét. Műveltségüket igyekeznek gyarapítani, még akkor is ha — a mai tempót követve — kifulladva érkeznek egy-egy tárlatra, és csak futó pillantást vethetnek a képekre. Kezükben szépirodalmi könyvvel nyomja el őket az álom , de gazdagodni akarnak. Vajon hányan vannak? Életük mennyire meghatározó a környezetükre? Nem vagyok ilyen felmérés birtokában, de ha tapasztalataim nem csalnak, elenyésző töredékét képezik az egésznek. Pedig e kör bővítése halaszthatatlan feladat. Minden elhatárolt közösségben van egy-egy kisebb kollektíva, akik magatartásukkal, véleményükkel hatnak a többire. Álláspontjuk nem kötelező erejű, cselekedetük nem meghatározó, mégis nagy vonzerővel bírnak, diktálni tudják az ütemet. A közösségben ez a mag az iratlan magatartásformák döntő láncszeme. Akaratlanul is hozzáigazodnak a többiek. E tény igazából semmit sem von le az egyének véleménykülönbsége. Nézzünk egy példát. Ha egy gazdasági egységben az érdeklődés irányát meghatározók csak műszaki kérdéseket helyeznek előtérbe, az egyéb törekvések zöme lassan elhal. Egyesek ideig-óráig küzdenek, de aztán beadják a derekukat. Lelkük mélyén a más irányú igények töredéke megmarad, ami kedvező légkörben ismét megerősödhet. Említettem már, hogy a nagyobb közösségek fejlődésére, légkörének kedvező kialakítására a műszakiak cselekvése meghatározó. Úgy érzem, ha itt előbbre tudnánk lépni, fontos mérföldkő lehetne közművelődésünk további javításában. Ugyanez áll más viszonylatokban is, orvosoknál, pedagógusoknál, kereskedőknél stb. Bővítsük tovább a kört. Azt tapasztaljuk, hogy a múlt század végétől a tudomány, a technika fejlődése iszonyatos tempót diktál. A korábban iskolázatlan milliók bekapcsolódtak az ipari termelésbe, miközben tudásuk ugrásszerűen emelkedett. Ezek a milliók ma már hatékony formálói társadalmunknak. Nem mindegy tehát, hogy szereztek-e műveltséget és mennyit. A folyamat nem zárult le, a technikai fejlődés gyorsul. Szakemberek kellenek, így a szakoktatást tovább kell fejleszteni. De mi lesz az úgynevezett hagyományos műveltséggel? Fejlesztése, bővítése közgazdaságilag csak a kiadás rovatban szerepel, bevétel, haszon nélkül. Sőt, sok pénzbe kerül. Az erősödő kilátástalanság felszínre hozta a megoldás szükségességét is. Lassan oda jutunk, hogy technikai fejlődésünket is veszélyezteti a kulturálatlanság. Ezt jelzik az utcai telefonrongálások, hogy a falvakban épült új házak háromnegyed részében a fürdőszobákat berendezetlenül kamrának használják, sok a panasz az új lakótelepeken, mert az együttélés normáit sokan nem tartják be. .. Mindez azt igazolja, hogy itt tenni kell valamit,, mégpedig országos méretekben. Rá vagyunk kényszerülve, hogy az általános kulturálódás fogyatékosságainak hatását közgazdaságilag is mérjük a jövőben, s ha rövid távon nem lehet, úgy hosszú távon. Tudom, furcsának hat, de megkockáztatom: divattá kellene tenni a műveltséget. Nagy becsülete van a divatnak. Sokan legyintenek rá, vitatkoznak róla, de hatása annál erősebb, parancsolóan állít fel mértéket, sőt a pénztárcához is hozzányúl. A divat gyakran változik, megjelenési formái végesek. A műveltségigény fokozását végnélkülivé kellene tenni, de ugyanakkor más-más formában érvényre juttatni. Ha a módszert ügyesen alkalmazzuk, a felszínesség lekopna róla, s csak az átforrósodott műveltség melegítené. Szeretném hinni, hogy az olvasás csendje, a művé■zet szépsége, az önművelés tömegméretekben igénnyé válik, ezáltal társadalmi életünk „közérzete” javul, és ezzel együtt technikai kultúránk is szárnyakat kap. Letsch Béla