Fejér Megyei Hírlap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
8 A TAVASZON AZON A kor hozta magával, hogy a Tanár úr megszólítást Gyula bácsi váltotta fel. Ma is ízig-vérig pedagógusnak tartom egykori polgári iskolai tanáromat, aki a dunaújvárosi járás szakfelügyelőjeként ment nyugdíjba. Ercsiben él Paczolay Gyula, nyugdíjas pedagógus, a község múltjának nagy ismerője, aki a krónikás megszállottságával kutatta a múltat. Különösen értékes feljegyzésekben örökítette meg a község felszabadítását és az azt követő eseményeket, mindazt, ami akkor történt, azon a tavaszon. Előzmények. A Népszava 1905. július 13-i számában arról adott hírt, hogy Gróf Wimpffen Szigfrid ercsi uradalmának nyolc pusztáján aratósztrájk tört ki. Az aratók követelték a robotmunka teljes eltörlését, azt, hogy a már ledolgozott robotmunkáért napi 2 koronát fizessen az uraság, és hogy az előlegként kiadott búzát ne kelljen visszafizetni. További követeléseik voltak : bizalmi férfi elismerése, tisztességes bánásmód, rendes alvósátrak a tarlón, és elsősegélyhez kötszerek biztosítása. A szolgabíró az egyik pusztán megpróbált alkudozni az aratókkal. Miután nem tudott velük megegyezni, felszólította őket, hogy aki szocialista, az álljon balra, aki nem, az maradjon a helyén. Ugyancsak meglepődött, amikor az összes aratómunkás balra sorakozott, és közülük többen, akik ismerték, elkezdték énekelni a Marseillaise-t. A szolgabíró 20 csendőrt hívatott Fehérvárról, és a sztrájk szervezőit börtönbe záratta. 1937. február 22. A Faluszövetség vezetője levelet írt a Kormányhoz: „a nyomor ijesztő. A cukorgyár alig termel. Négy-öt heti munkalehetőség az üzemben alig oldott meg valamit Ercsi és Ráckeresztúr lakosainak munkanélküliségéből és nyomorából. Az inségmunka és népkonyha pedig nem pozitív megoldás, csak csillapítószer, koldus tenyésztés”. A történelmi változást a fasizmus erői felett aratott győzelem hozta meg, 1945 tavaszán. A szabadság vérben és harcban született, Budapest után a leghevesebb harcok Fejér megyében zajlottak le, és Ercsi is azok közé a községek közé tartozott, amely többször cserélt gazdát. Az eseményeket a tanár úr naplószerű feljegyzésekben örökítette meg 1944. november 17-től 1945. április 8-ig. A novemberi dátum pénteki napján bombázták először a községet. November 24. Egy őrnagy több fegyveres katonával megjelent a községházán. Felelősségre vonták Bilics István bírót, mert nem ürítették ki a községet. — A lakosság nem volt hajlandó elmenni. Kocsik sem álltak rendelkezésre, — válaszolt a községi bíró. — Miért van még maga is itt? Én csak utoljára hagyhatom el a községet. — Letartóztatom! Az őrnagy két fegyverest állított a bíró ajtaja elé. Később azok is elmentek, látva, hogy már semmit sem tehetnek. December 4. Körülöttünk találatot kapott Király József, Haidekker József, Tóth alezredes és Félix István orvos háza. December 5. Erős aknatűz. Az orosz csapatok átkeltek a Dunán. Éjjel utcai harcok. A házunk teteje aknatalálatot kapott. Reggelre a Pénztár utcától északra lévő rész szovjet kézen volt. Az utcán német lángszórós raj tüzelőállásban a Duna felé. Sok halott és sebesült. December 6. Reggel az utcaajtón kinéztem. Egy orosz katonát pillantottam meg a szemben lévő közben, egy akácfa mögé rejtőzve. Ő, is észrevett. Bejött, és vizet kért. Mondtuk, hogy van tea is. Adtunk neki. Bemutatkoztam: Jancsitól. Megértette, hogy tanár vagyok. Megveregette a vállam: Haraso, — mondta. Felszabadult a község. És tovább az események, napról-napra. December 25. Karácsony. Kilenc repülőbomba találat érte a községet. 1945. január 20. A német ellentámadás éke elérte Felsőbesnyőt. Egy harckocsi betört a cukorgyárba. Délután német repülők bombáztak. Alig tudtunk lemenekülni a pincébe. Tóthék szobájába bomba esett, de nem robbant fel. Hat Duna felé eső ablakunkat betörte a légnyomás. Január 21. A németeket visszaszorították. Háromezer szovjet katonát kellett a községben elszállásolni. Február 16. Délelőtt kidobolták, hogy holnap fejenként egy kg lisztet mérnek, és a cukorgyárban répa kapható. Cukor főzhető belőle. Február 20. Házunkban volt a stáb. A parancsnokságon az egyik katonát Szabó Miklósnak hívták. Jól beszélt magyarul. Novoszibirszkben lakott, apja hadifogolyként maradt kinn. Rokonai Szegeden élnek. Miklós 20 éves, három éve katona. Négy testvére esett el Sztálingrádnál. Február 19. Három kiló lóhúst hoztunk. Február 21. Tanácskozás az iskolai oktatás beindításáról. Február 28. Pontonhidat építettek az oroszok. Tömegesen kelnek át a Dunán, és vonulnak nyugat felé. Március 15. Rendkívüli ülést tartott a községi tanács. Az ünnepi megemlékezésen a nemzet, a nép, a gondolat szabadságának és az összefogásnak a fontosságát fejtegettem. Közben és egész nap az ágyúdörgés adta az ünnepi zenét. Március 25. Virágvasárnap. Ercsi megszűnt hadműveleti terület lenni. Április 1. A hidat az oroszok szétszedték. Április 4. Cziráki szobafestő festi az emeleti sarokszobát. Április 8. A polgári iskola tornatermében a földreformot ismertető népgyűlést tartottak. Az előadó Veres Péter volt... így történt, akkor, azon a tavaszon, amikor végül is egy napba sűrűsödött a nagy sorsforduló. Az emberek a háború csillapuló vihara után, akkor még nem tudták, hogy április 4. jelenti majd népünk számára a szabadságot, a békét, minden dolgoknak a kezdetét. Egykori tanárom háborús feljegyzéseit ezért őrzi meg emlékeztetőül és értékes kortörténeti dokumentumként Dunaújvárosban a Járási és Városi Levéltár. DR. HETÉNYI ISTVÁN Önéletrajz Anyámék nem tudták amikor születtem, hogy életem első négy évét a háborúnak adják. Apám, amikor anyám alma-kívánó álmát teljesítve egy zsák nyírségi almát küldött bolondos boldogságában, hogy pár év múlva anyám, nekem óvott egy szem almájáért nem alszik a pince sötét és zsúfolt tömegében. Apám tüdőbajban halt meg. S mert később háború jött, utána mindenki úgy beszélt apámról: természetes ,halállal halt meg. Emlékszem még a légiriadókra. Emlékszem repülőrajok zúgására. A zúgásra, amitől párnába fúrták fejüket az asszonyok, s a férfiak a bérház négy emeletének még ép falain keresztül lesték reszkető szájjal, és nyáltalanul nyelve, a zúgás adta feszültség oldódását. Az oldódást, amikor a becsapódás előtt hallani a sivítást, s aztán a robbanásokat. Más halálát jelentő robbanásokat. Emlékszem anyám sebére , mikor vízért ment nekem, s egy aknaszilánk stigmaszerűen felvérezte lábfejét. Emlékszem a nekem akkor tűzijátéknak tűnő rakétákra. Pirosra, fehérre, zöldre. A mindenkit igazoltató pufajkásokra. A tömegre, elhullott lovak körül, s a kifosztott Janicsáry-féle patikára. Fekete kenyér, marmaládé. Fekete kenyér, só, fekete kenyér, főtt krumplival. Jegyek. Tejjegy, kenyérjegy, cukorjegy, lisztjegy. Egyszer elvesztettem a jegyeket. Anyám ennivalóra cserélte jegygyűrűjét. Nyakamban madzagon kulcs. Reggel ágyam mellett a reggeli. Levél: ,Az ebéded a gázon, melegítsd meg. Nehogy hidegen edd! Tanulj. Utána kimehetsz játszani. Későn jövök haza, feküdj le. Fürdés!” Levél: „Az intőt irdd alá légyszíves. Nem is úgy volt. Majd elmesélem. Egész délután tanultam. Elmehetek moziba?" Emlékszem játékainkra: a téglák romjaiból épített kisházakra, a lefejezett töltények puskaporára, a kukoricagránátokra. Kleisz Pityunak az egyik lábát, Németh Tibinek a szemét. Szégyentábla. Úttörővasút. Kisérettségi. Emlékszem egyszer a szép tavaszban Újpest felé menet az első lakótelepi házak sora a Rákos-patak partján megkönnyestetett. Felvonulás. Kötelező? Nem. Aki akár eljön. Nincsenek névsor után elszököttek. Nincsenek félredobott zászlók. Mi leszel érettségi után? Hova mész? És naponta edzés. És edzés után a nyári esték szép szerelmei. Csukott szájú csókok, reszkető kezű simogatások. Munkahelyek felsorolása: ... Külföldi utak felsorolása. . .. Családi állapot. Gyermekek száma. Kimegyünk a meccsre? Utána egy sör? Kislányom mi az, hogy nem kell a vajas kenyér?! Tudod hogy apád amikor akkora volt mint te . 1911 decemberében születtem Budapesten ... S. BODA ANDRÁS HÍRLAP ▼a sä map, 1977. április 3k GRIGORIJ CSUHRAJ: A győzelem ára a Pápától nem messze, a magyar—oszt■rák határ közelében sebesültem meg — egyáltalán nem hősies körülmények között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosztállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségeket szenvedtünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulatban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli, harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, értettük a helyzetét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindanynyiunk számára világos volt, hogy az ellenség feladta a küzdelmet — mégpedig véglegesen. A tizenegy német hadosztály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt: kisfiúk még, elveszettek és rémültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagy nehezen tudták összeszedni őket egész Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást csapatainkkal szemben. Amikor fogságba estek, biztosak voltak benne, hogy megkínozzuk és megöljük őket. Katonáink azonban jólelkűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — sajnálták is őket. A szétvert és visszavonuló ellenség mögött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számítanunk. Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egymásnak. Egyszerre csak tüzérségi tüzet kaptunk. Körös-körül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős századomnak: „Széttagozódni!” Láttam, ahogy a katonák az árkokon átugrálva lehasalnak az út két oldalán és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb volt... Hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán merevedni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vagdosta öszsze. Lövöldözés kezdődött A földön fekve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalamba vágódott egy golyó. Erre már nagyon cudarul lettem, és odakiáltottam küldöncömnek, Szavelij Davidovnak (valami oknál fogva Szásának hívtuk, egyébként ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik, hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Felnyalábolt, a karomat átvetette a vállán és elvonszolt az arcvonal mögé ... Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesültem, s Perelomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Száját elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: — elvérzik a parancsnok ... Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek fel a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy földbirtokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenes hadikórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pedig, az igazat megvallva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte, és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus, (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület,) meg két-három ápolónő maradt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg. Mindnyájan arra vártunk, hogy átszállítsanak egy rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Hja Makovoz kapitány. A lábát szétzúzta egy rob• Részlet ■ vteghitt szovjet filmrendező visszaemlékezéséből: bánó golyó, de mindig tréfálkozott. Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a venerológuson. Ő sem vesztette el humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dugig volt emberekkel, akiknek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy ... Nővér, streptocidot és bort!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyeket itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok. De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kórházban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisztította a sebet és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig megindult«- emlékezem rá. És nemcsak én ... Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Zaporozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ilja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre, és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként kivittek minket az utcára, és felraktak a kocsikra. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt. Ő szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított bennünket. Útközben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De hamarosan visszatértek , ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet korsóban vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy volt lánygimnáziumban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk, és amelyet annyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat kiözönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsiketítőt füttyentett, egy másik táncra perdült, én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk. Eközben a kórtermünkben két tiszt haladoklott. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem. BERKES ILDIKÓ FORDÍTÁSA ___________________/