Fejér Megyei Hírlap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
Minden gondunk visszavezet a családba Fontosságának mai ismételgetésében alighanem lelkiismeretfurdalás is munkál, minthogy a család évtizedeken át az illendőnél kevesebb tiszteletet kapott, és mert sok előremutató társadalmi folyamat olykor éppen a család hagyományos működése ellen hatott. (Ez utóbbi szerint gondoljunk a kétkeresős modellre, az örökösnek hitt funkciók elsorvadására, a nevelés az értékközvetítés mai sokoldalúságára, a nagy családokat romboló városiasodásra, a földrajzi és társadalmi mobilitásra stb.) Miután a sűrűn tapasztalt működési zavarok fájdalmasan kikezdték társadalmi rangját, most újra felfedezzük a családot. Nyilatkozatok, újabban már intézkedések is bizonyítják, hogy a társadalom egyetlen és nélkülözhetetlen alapját nem tudjuk és nem is akarjuk nélkülözni a társadalomépítésben közelebbről a gyermeknevelésben, az értékteremtésben és -átadásban. Talán csak a jövő fontossága miatt, fordult eddig kevesebb figyelem a család és az öregek viszonyára. Arra, hogy a család nem csupán az új nemzedék szocializálásának, hanem a társadalomból való tisztes kivonulásnak is természetes katalizátora és szintere. Lenne — tehetnénk hozzá némi maliciával. A család felől közelíteni az öregséghez, vagy az öregség felől a családhoz, tulajdonképpen a gondok négyzetre emelését jelenti. A társadalom elöregedése és a mai család (sokszor) diszfunkcionális működése két egyenrangú nemzeti és nemzetközi gond. Vitathatatlan tény hogy az öregek életében, a sorvadó társadalmi kapcsolatok és elvesző kötődések miatt, mind nagyobb, legvégül pedig nélkülözhetetlen szerep jut a leghagyományosabb közösségnek, a családnak. Más kérdés azonban, hogy — Cseh-Szombathy Lászlót idézve — „a családok... olyan átalakuláson mentek át, hogy mai összetételük, tagjaiknak a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepe mellett, csak korlátozott mértékben állhatnak az idős emberek rendelkezésére”. Az időskorúak népességszerkezete viszont ,,olyan átalakuláson ment át”, amely éppen a családi kapcsolatok és szolgáltatások erősödését igényelné. A konfliktus tehát adott. Van egy működési zavaroktól ingadozó intézmény, másfelől egyre többen vannak, akik már csak ennek az intézménynek a stabilitásában bízhatnak. Nemzedékek egymás közt Mióta az öregség nem rövid végjátszma, hanem hoszszú, önálló életszakasz, érthetően nagyobb érdeklődés kíséri a generációk között szerveződő családi kapcsolatokat. Manapság az utódok nem egyszerűen a temetéssel adják meg a végtisztességet, hanem — ami nyilván nehezebb — hosszú éveken át kell bizonyítaniuk gyermeki hálájukat. Az ötven-nyolcvan év előtti gyermeki kötelezettséghez és magatartáshoz képest ez akkor is minőségi különbség lenne, ha csak az intervallum — ti. az életkor — meghosszabbodására figyelnénk. Ennél azonban sokkal több történt. Megváltozott a társadalmi környezet, változtak az értékek, a normák, és ami döntő: ma nem olyan családokban kell tisztelni az öreget Részlet a szerző rövidesenmegjelenő Harangoznak c. könyvéből. két. kialakítani a nemzedékek együttélését, mint akárcsak fél évszázaddal, ezelőtt. Az átlagéletkor növekedése azzal a ritkán emlegetett következménnyel is járt, hogy az elöregedő nemzedék mögött egyre korosabbak lettek az utódok A római birodalomban a gyerekek 10—14 éves korukra majdnem biztosan elveszítették az apjukat. A múlt század elején száz közül csak tizennégy embernek volt esélye arra, hogy megérje a hatvanadik életévet. Következésképpen, anno nem, vagy alig volt családon belüli alkalom a nemzedékek tartós együttélésére. Századunk végén a lakosság 63—79 százaléka születésekor remélheti, hogy majd átlépi az öregkor (60 év) küszöbét, és aki átlépte, még további 15—19 évre számíthat Vagyis a szülőket elnyelő sírok közül ma átlagosan 45—55 éves gyerekek állnak. És ha az átlagéletkort sikerül tovább emelni — ami kormányprogramban is megfogalmazott cél — eljön az idő, hogy hatvanéves öreg gyerekek siratják elhunyt szüleiket E viszonylag új demográfiai jelenség alaposan összekavarta a hagyományos családi státuszokat. Ahol négy nemzedék él együtt, könnyen megesik, hogy a hatvanéves nagymamának még gyermeki szerep is jut, hogy a szigorú papának nemcsak gyermeki, de unokái feladatokat is ad a sors. Nem könnyű szereposztás. A nemzedékek tradicionális családi kapcsolatát, egyszerűbben szólva az apa-fiú viszonyt először és alapjaiban családi gazdálkodás megszűnése tépázta meg. Ugyanaz a fejlődési folyamat amely a családok működésére is kedvezőtlenül hatott. A család termelői egység funkciójának megszűnése a munkában példa apa képét elhalványította és ezzel rangját is kikezdte. Napjainkig előre szaladva: sok gyereknek ma fogalma sincs arról, hogy mit és hol, mennyit és milyen körülmények között dolgozik az apja. A társadalmi munkamegosztás az utóbbi harmincnegyven évben mintegy felszippantotta az otthonról reggelenként elsiető apákat és velük az atyák régen volt tekintélyét is. Nem lehet túlértékelni az intragenerációs (nemzedékek közötti) társadalmi átrétegződés évtizedes pozitív hatásait sem. Melléktermékéről viszont ritkán esik szó. A tartalmas, progresszív politikai program, miszerint a fiúk feltétlenül haladják meg az apjukat, a szó szoros értelmében felrobbantotta a családi szakmai dinasztiákat. Az lett a cikk, hogy a hentes fiából ne legyen hentes a szabóéból ne legyen szabó, a kohászéból kohász, a lakatoséból lakatos. Amennyire ez a mobilitás a társadalmi igazságosságot szolgálta, annyira el is távolította egymástól az egy családhoz tartozó nemzedékeket. Végzetességről nincs szó. Csak tényekről. Arról, hogy a nemzedékek közömbösek lettek egymás iránt. A mai közöny talán azzal kezdődött hogy a fiúk szemétre vetették az apák (nagyapák, sőt dédapák) szerszámait: árat, ollót, rőföt, kalapácsot, stb. És most már hiába fúj ellenszél, hiába lett divat a régi kályha rokolya, cséphadaró, címer és családfa. Legfeljebb egy-egy fejkendős dédi képe kerül elő valahonnan, vagy ha az sem, akkor a használtcikk piacról valami öregasszony fotográfiája. A falra akasztott, előkapart szerszámok és elődök nem valós kapcsolatot csak divatot jelentenek. A földrajzi és társadalmi mobilitás következtében kialakult nukleáris családok (két generáció él együtt: szülök és kiskorú gyerekek) elszoktak az elődök napi közelségétől. Nemcsak más lakásban, de sokszor más településen is laknak. Az elődök is legtöbbször csak vendégként fogadják a másutt élő, külön élő utódokat. Mindez alighanem bizonyítja, hogy a rokoni, szülői, gyermeki kapcsolatok — az élet alkonyán már szükségszerű visszakeresése ma egészen más alapokról indul és másként valósul meg, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt. Az idős szülők — felnőtt gyerekek elemzésre váró, mai kapcsolata nem starthelyzet, hanem végeredmény, amely a fogamzás, egészen pontosan a családtervezés pillanatában, tehát 30—50 évvel ezelőtt kezdődött. Minőségének egyik sarkallatos kérdése, hogy hány gyerek tartozik egy szülőpárhoz, vagyis ma hány gyerekre hárul az öreg szülők gondja. A század utolsó évtizedének küszöbéről visszatekintve a most nyugdíjas nemzedéknek nincs szégyenkezni valója. Más lehet(ne) azonban a véleményünk, ha a század elejéről tekintenénk előre Meg is tesszük. 1900 és 1980 között 5,32-ről 1,92-re csökkent a nők termékenységi mutatója, amit a társadalom némi borongással, néhány író és szociográfus vészharangok kongatásával vesz tudomásul. Kevesen tudják és még kevesebben emlegetik azonban, hogy az ijesztő csökkenés nagyobbik hányada az évszázad első felére esik. A századfordulói 5,32-ről az 1940-es években (1950-ig), amikor a mai öregek voltak nemző és szülőképesek, 2,5—2,6-ra csökkent az egy nőre jutó szülések száma. A további apadás, a mai 1,92-re, harminc-negyven év alatt már igazán nem számottevő. Feltehetően csak azért lett ijesztő, mert ez időben, 1970 táján esett kettő alá és ez már egyértelműen népességfogyást jelent. Elődeikhez képest tehát a mai nagymamák sokkal radikálisabban csökkentették a reprodukciós rátát, mint ahogy azt a mai szülőképes asszonyok teszik. A több gyerek — számtanilag legalábbis — nyugodtabb, boldogabb öregkort biztosíthat a szülőknek. Sajnos, vitathatatlan, hogy a 4—5—6 gyerekes családmodellt a mai öregasszonyok tették múzeumba. Tizenöt éve a nyugdíjasok 78 százalékának volt élő gyereke. Ma már csak 74 százalékának van. Tehát 26 százalékának nincs 25 százalékuknak csak egy. 31 százalékuknak két gyereke van. Nehéz lenne ítélkezni. Nem is szabad. Egy azonban bizonyos: akinek nincs gyereke (26 százalék nehezebben éli meg saját öregségét. (Érdekes adat 1972-ből, hogy 100 magyar nyugdíjas közül 6- nak külföldön is élt fia-lánya és 100 közül 1-nek csak külföldön volt gyereke). A századfordulóihoz képest lényegesen kevesebb gyerek már a negyvenes-ötvenes években megváltoztatta a családban élés gyakorlatát, a házassági életciklusok alakulását. Ma a gyors egymás utánban születő két gyerek, vagy az egy, radikálisan csökkentette a gyereknevelésre szánt éveket és megnövelte a családok úgynevezett gyermek utáni életszakaszát. A két helyzet nem ugyanaz Amit a mai nagymamák nagymamái egy egész életen át folytattak, tudniillik a sorra születő gyerekek felnevelését, szocializálását, azt a század második felében legfeljebb 48—50 éves korukra befejezik a szülők. Elszakadnak a gyerekeiktől. És ekkor hátra van még az életből — átlagosan 20—30 esztendő. A mai ,,divat” megszüntette az évszázados családi gyakorlatot, miszerint az utolsóként (nem ritkán húsz évvel az első után) született és ezért utolsóként önállósodó gyerek automatikusan magára vállalja az elaggott szülőkgondozását, hiszen úgyis velük él. (A legkisebb áldozatát a testvérek rendszerint az örökség elosztásakor honorálták.) Ma a felnőtt gyerekeknek 15—25 év elmúltán kell(ene) találkozniuk az elaggott, ápolásra szoruló szülőkkel. Két évtizedes, negyedszázados különélés után kell öszszeilleszteni két önállósághoz szokott családot, avagy egy önálló (nukleáris) családba kellene beilleszteni egy bár szeretett, de mégiscsak elidegenedett szülőt. A két helyzet nem ugyanaz. Mondhatnám, óriási a különbség. A termékenységi arány csökeknése időben kicsit megelőzte de lényegében egybeesik a nők (anyák) szervezett munkába állításának programjával. Otthagyni a konyhát, az otthont munkába járni, nadrágot húzni, traktorra ülni — ez a mai öregasszonyok hajdan forradalminak tűnő tette volt, egyszersmind politikai cél, zengzetes eredmény, az emancipáció sarkallatos kérdése, az extenzív gazdaságfejlesztés nélkülözhetetlen alapja, hogy az imperializmus fejére mért csapásról ne is szóljunk, örültünk, tapsoltunk neki Ma együtt viseljük a következményeit. Semmi hátsó gondolatom nincs, amikor felemlegetem, hogy már nyugdíjban vannak (vagy oda készülnek) azok a korosztályok, amelyek vívmányként ünnepelték a tömegesen épülő gyermekintézményeket, bölcsődéket, napközis és hetes óvodákat. Állam bácsi a dolgozó nők segítségére sietett. Magunk között szólva, mi mást tehetett volna ha igényt tart a nők munkájára Jó szándékkal létrehozott intézmények ezek, fogadtatásuk is igaz örömmel járt. Talán a következmények sem sorsszerűest , de már látszanak A szülőktől korán elszakított bölcsődések nemzedéke kezdi benyújtani a lelki számlát. Amíg korábban a felnőtt gyerekek túlzott „anyássága”, az anyához való kóros kötődés volt általánosan ismert pszichiátriai képlet addig manapság a korai elszakítás lelki sérültjeit kezelik az ideggondozó intézetek. Aligha kétséges, hogy ez a változás rávetül a szülők-felnőtt gyerekek családi kapcsolataira is. Csakúgy, mint a házasságbontások következménye. Jelenleg a gyerekek 15 százaléka él csonka családban. Az aktívkortól most búcsúzó nemzedék valamivel izgalmasabb volt saját gyerekeihez, de azért a válás-válogatás divatjában sem vétlenek. 1950-ben, az 1900. évinek hatszorosa volt a válások száma. Ehhez képest azóta csak megduplázódott pontosabban két és félszeresére nőtt. A nagy ugrást ez ügyben is a mai öregek hajtották végre. Ma százezres nagyságrendben mérhető azon felnőttek száma, akik gyerekként megélték és valahogy feldolgozták magukban szüleik válását. És ki mondaná meg, ki írhatná elő, hogy ők, akik 8—10—15 éven át apjuktól (anyjuktól) csak a megítélt gyerektartást vagy néhány szép vasárnapot, kirándulást láttak, esetleg még azt sem, mekkora felelősséggel tartoznak, miben és mennyit segítsenek elaggot szüleiknek? És melyiknek mennyit? Vajon milyen viharok dúlnak annak az idős szülőnek lelkében aki egyszer kimasírozott gyermeke életéből, vagy akit a szülőtárs erőszakkal kiebrudalt onnan? És milyen erkölcsi kódex alapján várhat (na) támogatást valaki az új feleség régi gyerekétől, az élettárs gyerekétől, az élettársától, a barátjától, a barátnőjétől, az elvált menynél maradt unokától, hogy több variációval ne is kísértsem a rettenetesen bonyolult valóságot Nincs aki választ adjon ezekre a kérdésekre. A válások öregkori keserű poharát még nem ittuk ki. A munkából kiszorulók előtt összeszűkül a társadalom. Az öregember életének nemcsak elsődleges színtere, de tartalma és eszköze is a család lesz. Amelynek jelentősége az élet harmadik harmadában mérhetetlenül megnő, de amely mégis más, mint régen volt. A támogatásra (ápolásra, gondozásra) szoruló idős családtagok új érdekei és régi értékei tovább bonyolítják az egyébként is kuszált családi érték- és érdekviszonyokat Ha másért nem, ezért mindenképpen igaz, hogy az öregség mai problémáinak megoldását (is!) a családban kell keresnünk. MISKOLCZI MIKLÓS MÉG EGY KULCS A CSALÁDBAN* KMmm (Fotó Kabárzy Szilárd) Több szülőnek van kevesebb gyereke A nemzedékek családon belüli együttélésének minőségét természetesen a szülőgyermek viszony határozza meg. Az utóbbi 30—40 év vitathatatlanul a nagycsaládok, a kiterjedt, rokonságok széthullását hozta.