Fejér Megyei Hírlap, 1991. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP -1991. JANUÁR 5. SZOMBAT i'Mtfeu ■ : ' ;• '■ ' .... , ’. ' . : ■ ' ’ ■ ‘ ' ■' '. . ' ' ' ' / . ' ' • ‘ ” ' ÉLMÉNYEIM A GAUCHUK ORSZÁGÁBAN CSALÁDI ÜNNEPEK Brazíliában a soknemzetiségű bevándorlók miatt a legkülönbözőbb keresztneveket használják. Az idegen neveket a helyi kiejtés szerint használják, így például az egyszerű Szilvia nevet Szláviának ejtik ki, ami a portugál nyelvtani szabályoknak megfelelő. Itt nem kötelező az öröklött név használata sem, sőt a keresztneveknél fantázianeveket is kaphatnak a nem japán, vagy kínai származású gyerekek is. Az igazi brazil gyerek 4-5 keresztnevet is kap. De családnévből sem elégszenek meg eggyel, mert általános, hogy a sok keresztnév (itt ún. előnév) után az első az anyai családnév és azt követi az apai családnév. Asszonyoknál még ezt úgy módosítják, hogy a Sza (aszszony) jelzés megelőzi keresztneveiket, majd azt követi a leánykori apai családnév, végül az utolsó a férj családneve. A családneveket annyira nem veszik komolyan, hogy az iskolai névsort, de még a fizetési jegyzéket is a keresztnév szerint állítják össze, legfeljebb azon belül a második név dönti el a sorrendet. A sok egyenrangú keresztnév miatt névnapi megemlékezést nem is tartanak. A megemlékezés a család, az ismerősök, de még a munkatársak körében is csak a születésnapról van. A gyermek első születésnapja a szülők, keresztszülők, rokonok és a közeli barátok ünnepe. Szomszédoknál a születésnapi nagy találkozót szűk körű hálaadó szentmise előzte meg, ahol a szülők és keresztszülők hálát adnak az Úrnak, hogy átsegítette a gyermeket élete első legnehezebb évén. Hasonlóan hálát mondtak közösen a tortagyertya meggyújtásakor, elsorolva, hogy milyen betegségeken, bajokon esett át - illetve ma már milyen védőoltásokat kapott - gyermekük. A gyermeknevelés sok-sok gondja „után” - inkább ma már csak a lányos házaknál - a legnagyobb ünnep a 15. születésnap. Bár a brazil jogszabályok szerint csak később válik felnőtté a lány, a szokásjog ezt az évfordulót tekinti a felnőtté válás időpontjának. Ennek megünneplésére még a legszegényebb családok is mindent megtesznek. A nevezetes napon csak a szülők fogadják az érkező hozzátartozókat, saját és gyermekük barátait. Az összes meghívott megérkezése után jön el az ünnepélyes pillanat. Az édesapa körbevezeti ünnepi, mindig fehér rövid szoknyás ruhájában lányát a vendégkoszorú előtt a többemeletes fehér tortáig. Ezután az édesanya és a keresztanya díszpárnán és tálcán behozzák a felnőtté avatás (fogadás?) jelképét, a tűsarkú cipőt és a selyemlegyezőt. Az édesapa lecseréli - nagy taps közepette - leánya lapos sarkú cipőjét magas sarkú körömcipőre, (a fotón) a keresztapa pedig átadja a míves selyemlegyezőt. Az ünnepélyes perc után kórusként felhangzik a jókívánságok dala a „Para beam” a közismert angol-amerikai dallamra. Ezután az édesapa újra bemutatja immár tűsarkon tipegő, legyezős leányát a meghívottaknak, akik jókívánságaik mellett átadják ajándékaikat. Nemzetiségi hovatartozás szerint, táncra elsőként az édesapa, őt követhette a keresztapa, majd a nagyapa és a fiútestvérek zárták egy-egy körrel a bemutatkozó táncot. Csak utána következhetett az udvarló. A bemutatkozást követően vágta fel az ünnepelt a tortát és osztotta szét a vendégeknek. Ezután mindjárt kötetlenné vált a születésnap, átvették a szerepet az újdonsült felnőtt barátai és megszólalt a roki és a discozene. A fiúknál nincs ünnepélyes cipőváltás, legfeljebb az apa megkínálja a fiát cigarettával és egy pohár borral - sőt itt inkább egy pikoló sörrel - koccintanak. Az avatás után a felnőtt leány udvarlójával hálózhat, házibulizhat, sőt „felnőttként” visszabeszélhet a szüleinek is. A leányok életében a következő nagy ünnep a házasságkötés. Itt Dél-Brazíliában csak az egyházi esküvőnek van ünnepélyessége, az azt megelőző polgári szerződéskötést követően. A menyasszony mindig hosszú fehér ruhában vonul be apai kísérettel a rózsaszín vagy halványkék ruhás koszorúslányok között, akik lába elé virágszirmokat szórnak. De a vőlegény az esküvőjén a fehértől a feketéig különböző színű öltönyökben pompázik. Itt, ahol annyi színes virág nyílik, szentségtörés lenne a színes virágból készített csokor, de természetes a fehér krizanténból összeállított menyasszonyi csokor. Számomra mindig ünneprontó volt, amikor az ifjú pár a gratulációs csókokat a templomban fogadta, de hát ez itt érthető, mert a kellemes perceket a templom hűvöse csak fokozta. Sajnáltam is szegényeket, hogy ettől a perctől az új köszöntést is meg kellett szokniuk és egy-egy csókkal szegényebbekké váltak. Itt az a szokás, hogy házasember házasembernek - vagy másként nős, vagy férjezett személy - csak kettő csókot adhat, míg a szólóembernek (legyen az vénlegény, vagy felnőtt nő, fiú vagy kisleány) három csók dukál. A rossznyelvek szerint az elmaradtakat a házastárson kell behajtani. A gratulációk után az ifjú pár távozásakor orgonakísérettel énekeltük el a jókívánságok dalát, mint egy születésnapon. Elmaradhatatlan az esküvőt követő - nem egy esetben több napos - lakodalom, a bőséges eszem-iszommal. Szokás a lakodalmas vendégek előtt a frissiben kapott ajándékokat kibontani és ott közszemlére kitenni. De egy nagyméretű fedeles kosarat is, mint egy perselyt odakészítenek a bejárathoz. Ebbe mindenki érkezésekor is beleteheti ajándékát anyagi ereje szerint. Ezekben a perselyekben az ékszertől a bizsuig, a nagy értékű kötvénytől a filléres aprópénzig minden van, ami azután közszemlére kerül. A közmondás szerint ahány ház, annyi szokás, de igaz az is, hogy ahány ország, ahány nép, annyi szokás. S ez így helyes. Ezek megismerése mind élmény, tanulság. Herke Zsolt dr. SZEMENSZEDETT IGAZSÁG „A szerénysége alapján grafománnak tartották. Feljelentő volt.” „Ne nevezd néven a dolgokat, ha a hozzájuk tartozók vezetéknevét nem ismered.” „Ördögök, mint tudjuk, bukott angyalokból lesznek. Továbbá azokból, akik fényes karriert csináltak.” „Ha ugrálsz örömödben, ügyelj arra, nehogy közben kihúzzák a földet a lábad alól.” „A pletyka is megöregszik. De akkor már mítosznak nevezik.” „Vannak országok, ahol a száműzetés a legsúlyosabb büntetések közé tartozik, másutt viszont ez az érdem egyik formája.” „Ha egy asszony csinos, sohase mondd ezt neki, mert ezt tudja magáról. Mondjad azt, hogy okos, mert ezt hiszi magáról.” „Sötét időkben rendkívül nehéz árnyékban meghúzódni.” Stanislaw Jerzy Lee (1903-1966) ' />/•, «í~v"- || ippigpii ■■■■ ", jg •■>^ y?£££■ K\ •>?<^"><#% *•&&$''•',&<¥ //••V i &>■%.' ■■-■>.--■- Nv>j§ VS*$ v'' í Í FEJÉR MEGYE MÚLTJÁBÓL A borértékesítés szervezése a XIX. században A régi adatok tanúsítása szerint Fejér megye is képviseltette magát azon a borkiállításon, amelyet 1905 augusztusában rendeztek Tátralomnicon. Ide is eljutottak mindazoknak a településeknek és birtokosoknak a neve, akik Fejér megyében az elsők között voltak szőlőművelés, bortermelés tekintetében. Az ekkor felsoroltak közt szerepelt Székesfehérvár, Mór, Csókakő, Csákberény, Bicske, Alcsút, Érd, Ercsi, Tárnok, Batta, Rácalmás, Szabadbattyán, Polgárdi, Úrhida, Csór, Iszkaszentgyörgy. A nevesebb szőlőbirtokosok között megemlítették gróf Batthyány Lajost Szabadbattyánból, Cseh Mihályt Velencéről, dr. Czyzewsky Gyulát Bicskéről, a Dreher uradalmat Válról, gróf Esterházy Miklós Móricot Csákvárról, Haidecker Józsefet Ercsiből, gróf Széchenyi Viktort Sárpenteléről, Trattenberg Frigyes bárót Mórról, gróf Zichy Aladárt Vajtáról stb. A felsorolás korántsem teljes, hiszen ide tartozott még a kapucinus zárda Mórról, gróf Nádasdy Ferenc Nádasdladányból és még sokan mások azok közül a birtokosok közül, akik olyan tételekben foglalkoztak szőlőműveléssel, hogy e célból számottevő területet hasítottak ki birtokukból. A tátralomnici kiállítás is megmutatta, hogy a megye birtokosai nagy utat tettek meg a XIX. század közepétől. Még a XIX. század hatvanas éveiben is komoly gondot jelentett a bor értékesítése, s annak megszervezése. Egyik fő problémát jelentette, hogy az 1865-ben megjelent országos statisztikában nem voltak az adatok pontosak és ez számos félreértésre adott alkalmat. Többek között a szőlőterület nagyságában jelentős eltérés mutatkozott a valóság és a statisztikai adatok között. Az adatok szerint egyes vidékekre már csak azért sem volt érdemes a kereskedőknek ellátogatni - és különösen a külföldi kereskedőknek - mert alig-alig rendelkeztek szőlőterülettel. Holott a valóságban nagyon sok esetben más volt a helyzet. Például a statisztikai adatok szerint Bicskén 322 hold szőlő volt. A kortársak szerint „ennyi már emberemlékezet, előtt volt, ennyit találunk a régi helyiratokban is, holott ennyi csak az úgynevezett: „Máléhegy”, több mint 100 év előtt, az úgynevezett: „babos - vagy felsőhegy” ültetése megkezdett, s vagy 50 éve be is végeztetett, mely szőlőhegy mintegy 400 hold, ezelőtt 10 évvel ismét egy új szőlőhegy-ültetés kezdetett meg, az úgynevezett „Galagonyás”, mely mintegy 500 holdat tesz, s e szerint vagy 1200 hold szőlő van Bicskén.” A Székesfehérvári Borász- Csarnok hasábjain 1865-ben Tóth István arra is felhívta a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy Fejér megyét a hivatalos vélemény nem sorolja a jó bortermő megyék közé, ebben a megyében nem terem rossz bor. „Ilyenné - ha van - csak úgy csinálják, sőt híres borok is vannak itt, úgymint: vááli, csókái, móóri stb. Hivatalos adatokban az ilyen elhallgatás nemcsak hiba, de káros is az illető hegyvidékre nézve.” A bor értékesítési nehézségei között másik fő gondot jelentette, hogy nem volt olyan helyi, vagy országos borpince, ahová az egyes vidékek beszállíthatták volna boraikat, hogy ott és abban egy helyütt tudott volna a kereskedő, akár hazai, akár külföldi válogatni és egyben különbséget tenni. A kereskedő kénytelen volt hosszú távokat bejárni, s végül elment a kedve az egésztől. Ugyanis az utak legtöbb esetben járhatatlanok voltak és egy cseppet sem volt biztonságos a közlekedés. Olvashatjuk is egy helyütt, ha még ingyen adnák a bort, akkor se igen jönnének, mert tartani kell a tolvajoktól, az útonállóktól. 1865-ben ismét felvetődött egy olyan borkereskedési társulat létrehozása, amely Budapesti Borkereskedési Társulat elnevezéssel működne és fő feladat volna, „hogy a magyar termelők, s a külföld közt mintegy közbenjárót képezne. Vagyis fő feladatául tűzné ki magának a magyar borokat külfölddel tisztán megismertetni és megkedveltetni, lerombolt hírünket ismét helyreállítva.” Óriási szükség volt tehát borkereskedési társulatok életrehívására, hiszen a borospincék telve voltak borral, eladhatatlanul és a bor ára eközben akkorát zuhant, hogy szinte nem volt érdemes termelésével foglalkozni. Fejér megyét is csak a legritkább esetben keresték fel külföldi borkereskedők, s ha mégis volt ilyen az csak csupán a nézelődésig jutott el. Így volt ez 1864-ben is, amikor az adatok szerint a város környékét bécsi borkereskedő kereste fel, járta a fehérvári és környéki szőlőhegyeket, de bort nem vett. 1863-ban Fehérvárról, Úrhidáról és Iszkáról történtek ugyan borfelvásárlások, de ezek egyáltalán nem voltak jelentősek. Az eddig feltárt adatok szerint az 1850-es években Havas József királyi tanácsos hozta létre az első borraktárt Pesten. Célja ugyanaz volt, mint ami egy évtized múltán Áldássy Antal volt budavári kapitány és Nádler János bécsi hitelintézeti igazgató, a későbbi pesti nagykereskedő célja, hogy emeljék a bortermelést, de biztosítsák annak minőségét, valamint a jó minőségű bor eladását és eladhatóságát külföld felé. Havas József nagy terve a „pesti borcsarnok” eszméjének megvalósulása az 1850-es években nem válhatott valóra, így más utat keresve jutott arra az elhatározásra, hogy „a saját neve alatt egy „borraktárt” nyitott a fővárosban, hol eddig saját kitűnő termésein kívül hazánk több rendbeli boraiból nagyobb készletet bocsátott kereskedésbe.” Havas József pesti borraktárában Fejér megyei borok közül a váli borok voltak kaphatók. Mégpedig kimérve „váli fehér izezénkint 12 krajcárért, ugyanaz pintes üvegben lepecsételve 30 krajcárért.” A kánkint a fehér borok közül a „váli minősége szerint 12 forinttól 20 forintért” került árusításra. Az adatok szerint az 1860-as évek második felében a bortermő vidékek óriási készlettel rendelkeztek. 1866-ban egyenest katasztrofális volt a helyzet, hiszen a túltermelést alacsony borárak követték. A helyzet gyors megoldást sürgetett, egy országos közpince mielőbbi létrehozását, ahol helyt kaptak volna a kisgazdák borai is, hiszen egy túltermeléssel „megvert” évben a kisgazdáknak egyszerűen nem volt hova tenni a bort. Sem megfelelő pincével, sem kellő mennyiségű hordóval nem rendelkeztek. Megoldás lett volna kisebb vállalkozások létrehozása, nevezetesen arra gondoltak, „ha csak húsz-harminc bortermelő összeállna, mindenik 15-20 akóval járulna egy tekintélyesebb bizományi rakpincze fölállításához, ez már kezdetéül s kísérletéül szolgálhatnak ama nagyobbnak.” Amint már a fentiekben is megemlítettük, a XIX. század során az értékesítési nehézségek közé tartozott, hogy a szétszórt apró borospincéket külföldi kereskedők csak a legritkább esetben keresték fel, így a megyében termelt borok nagy része áron alul kelt el, ha egyáltalán volt vevő. Egy kicsit igényesebb kereskedő nyomban észrevette, hogy ezekben a szétszórt, apró pincékben nem az előírásnak megfelelően kezelik a bort, s nem véletlen, hogy szinte láncszerűen futott kereskedőtől kereskedőig a hír: vannak és tekintélyes számmal olyan pincék a megyében, ahonnét nem szabad bort vásárolni, mert az a kereskedőn marad. Letenyey Lajos már 1859-ben felhívta a figyelmet arra, hogy Fejér megyében, de országos viszonylatban is a pincékre kevés gond fordíttatik. Külön kiemelte a tabajdi szüret körüli „furcsaságokat”, amelyek ártanak a szőlőművelés és a bor jóhírének. A megyében a „pinczéinkre kevés ügyelet van, azokat nem ritkán éléskamra, s holmi vegyes tárgyak lakhelyéül tekintjük, oda burgonyát, nyers káposztát, gyümölcsczefrét, zsiradékot, s Isten tudja mit mindenfélét nem rakosgatunk, pedig a bor olyan finom s érzékeny folyadék, a mely többféle idegen ízt s szagot elsajátít”. Letenyey Lajos szinte drámai képet festett arról, hogy a pincék elhanyagolt állapotán csak a természet segít. „Ha a természet maga segédkezet nem nyújtana legalább egyszer egy évben - borforráskor - pinczénk valóságos egér, patkány, béka, muslica, szúnyog stb. állat-rovar barlangjává válnék; ezek irtása nem vonja magára figyelmünket, pedig valamint a „rend a dolog lelke” - úgy a „tisztaság borászaink czímere.” Letenyey Lajos számos olyan hibára hívta fel kortársai figyelmét, amelyek nagyrészt hozzájárulnak ahhoz, hogy a borok eladhatatlanokká váltak. Tette ezt mindezt 1859-ben, akkor amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a kereskedelem a lelke a továbblépésnek, vagyis nem elég csak csupán megtermelni a javakat, azok értékesítését meg is kell szervezni. Mégpedig nem alkalmi értékesítésre van szükség, hanem állandó és rendszeres kiépített kapcsolatra. Az a szál, amelyen végigíródik történetük, lenn kezdődött a megyékben, a falvakban, jelen esetben a borospincékben. A felhalmozott, eladhatatlan, elhelyezhetetlen bornak vevőt kellett találni, s ezt csak olyan rendszerrel lehetett biztosítani, amikor a termelt áruféleség, jelen esetben a bor közelebb került a vásárlókhoz. Amint történetünkből is látható magánosok kezdeményezésére létrejött borpincékben is helyet kaptak a Fejér megyében termelt jó minőségű borok közül azok, amelyek minősége megfelelt az előírásoknak. A bekerülési lehetőség egyetlen követelménye a minőség volt. S amikor 1885-ben a földmívelés-, ipar- és kereskedelmi m.kir. miniszter 9611/1885. számú leiratával jóváhagyták a Magyar Királyi Országos Központi Mintapincze szervezeti szabályait egy új korszak kezdődött a bor értékesítésének történetében. Ettől kezdve a mintapince útján forgalomba hozott minden egyes palack „m.kir. országos központi mintapincze” felírással ellátott dugóval és címkupakkal, s a mintapince védjegyével lett ellátva. * Utat és rangot jelentett a megyei borok számára a mintapince útján való értékesítés, másrészt lehetőség nyílt arra, hogy magánosokat, vándortanítókat és pincemestereket képezzenek, akik a megszerzett tudás birtokában és a mintapincétől kapott jogosítvánnyal rendelkezve sokat tehettek többek között annak érdekében, hogy tanácsokat adjanak a kisgazdáknak a helyes borkezelés és pincekialakítás módjáról. S ha már a kisgazdák a pincéket messzebb helyezték a főutaktól, a kovácsműhelyektől, ha tisztán tartották a borospincét, már akkor is megtették az első lépéseket, hogy bekapcsolódhassanak abba a láncba, amely nélkül hiába a termés gazdagsága. Szilvágyi Irén 7. OLDAL