Fejér Megyei Hírlap, 2010. december (55. évfolyam, 279-304. szám)
2010-12-31 / 304. szám
14 • FEJÉR MEGYEI HÍRLAP Hirdetés MIT OLVAS HOLNAP? Keresse a vasárnap nyitva tartó árushelyeken. A Fejér Megyei Hírlap és a Dunaújvárosi Hírlap előfizetői kézbesítőjüknél is megrendelhetik! Tolvai Renáta: szerelmes vagyok! 2010 megasztárját, a 19 éves nagyváradi Tolvai Renátát sokáig csak piruló arca árulta el, amikor arról kérdezték, milyen szálak fűzik Kállay-Saunders Andráshoz. A két fiatal a Megaházba költözés után egyre többet beszélgetett egymással, a versenyen és a rendezvényeken is sokat nevettek együtt. Reni egyik alkalommal elárulta, hogy kavarognak benne az érzelmek, de még túl korai bármit is mondani. A borok is emlékezetessé teszik az uniós elnökséget Magyarország eddig az egyetlen EU-tagállam, ahol külön sommelier foglalkozik az uniós elnökség boros kínálatával. Gál Helga szerint ez hatalmas lehetőség a magyar bor számára. Mindenki, minden cselekedetével politizál Schmidt Mária, a Terror Háza múzeum főigazgatója új könyvében „politikailag inkorrekt”, ami szerinte a kívánatos hozzáállás. Úgy gondolja, a médiatörvény adhat okot az aggodalomra, de bízik abban, hogy a törvényhozás korrigál. Politikai ambícióiról szólva pedig csak annyit mondott: „a helyemen vagyok”. Rovásbetűk a megalitokon Pár évvel ezelőtt nagy port vert fel, amikor az Amerikában élő üzletemberből kutatóvá vált bosnyák Semir Osmanagic felfedezte, hogy piramisokat rejtenek a szabályos gúla alakú hegyek a boszniahercegovinai Viszoko mellett. Azóta tüzetes régészeti feltárások zajlanak a vezetésével. Szakács Gábor és felesége, Friedrich Klára, a Forrai Sándor rovásíró kör alapítói többször is jártak és kutattak a különös helyszínen. Szakács Gábor, a viszokói piramisok írásjeleit azonosító újságíró nemrégiben a Fejér Szövetség Hétvezér Estek előadás-sorozatának vendége volt. GY vége 2010.12.31. – PÉNTEK Múltunk elfeledett darabkái J. Merő Éva belpol@fmh.pl.hu Márciusban lesz 85 éves Kallós Zoltán, de a Válaszúton élő néprajzkutató ma is fáradhatatlan. Nemrég Székesfehérváron barátait látogatta meg, az ünnepek kapcsán elfeledett népszokásokat, rigmusokat idézett fel nekik. Karácsonykor Erdélyben ma is általános a családok megéneklése, vagy ahogy ismerjük, a kántálás. Kallós Zoltán a '60-as évek végétől magnóval gyűjtötte a különböző csoportok, korosztályok kántálási rigmusait. - Külön voltak a gyerekeknek, külön a legényeknek való kánták - mesélte. - A gyerekek karácsony napján délután háromkor indultak nyolc-tíz fős csoportba verődve. Megálltak az ablak alatt, és megkérdezték: - Szabad-e kántálni? Elénekelték az éneket, mondtak egy beköszönő verset, rigmust, és bekiabálták azt is, hányan vannak, hogy annyi ajándékot vigyen nekik a gazda. Több, gyerekeknek való karácsonyi ének is fennmaradt, közülük az egyik legszebb: „Paradicsom tű kertjibe, / aranyszőnyeg leterítve. / Azon van egy zengő bölcső, / abban fekszik az Úrjézus. / Jobb kezibe aranyalma, / bal kezibe arany veszsző, / azt az almát fel-fel dobja, / fel-fel dobja, ki-ki fogja. / Az angyalok összegyűlnek, összegyűlnek, énekelnek / a madarak ciripelnek, az emberek ünnepelnek. / Nem láttam én szebb termőfát, mint a Jézus keresztfáját, / mert az vérrel virágozik, Szentlélekkel gyümölcsözik.” Emellett tréfás mondókákat is mondtak a legkisebbek: „Megjött a karácsony borzas szakállával, ne fenyegessenek kétágú korbáccsal, hanem hajigáljanak meg egy nagy kaláccsal. Ha nincs benn az ágy alatt, künn a kamarába, hozzanak egy darabot rongyos tarisznyámba.” Ezek a szokások most is élnek Erdélyben, főleg a gyerekek körében. Van olyan falu, ahol a leányok is összegyűltek, leghamarabb a papot kántálták meg, azután meg egymást, akik egy csoportban jártak a fonóba. Ott maradtak éjfélig, akkor hazamentek, mert indultak a legények a leányos házakhoz. A legények két csoportban kántálták: külön a katonaviseltek és a katonaság előttiek, a csángók ezt úgy mondják, a növendék legények. A legényeket kántálás után behívták a lányos házakhoz, megkínálták őket borral és kaláccsal. Magyarlistán a kántálók a karácsony előtti napon a rokonokhoz, barátokhoz jártak, karácsony első napján pedig mindenki a maga utcájában élő családokhoz kopogtatott be. Moldvában volt szokás, hogy karácsony és újév éjjelén zárva hagyták a kisajtót, hogy bárki bemehessen. Feketelakon úgy tartották, hogy karácsony éjjelén nem szabad a petróleumlámpának elaludnia. Karácsonyfája sokáig nem volt a falusiaknak, csak az úriosztálynak. A falvakban karácsonykor és újévkor is kitették a csizmát az ablakba, abba került dió, alma, édesség. Karácsonyi énekeket csak karácsony napján volt szabad énekelni, ugyanis úgy tartották, ha máskor énekeli valaki, akkor „pilis nő a seggire”, vagyis kellés. A mezőségi és a gyimesi falvakban szokás volt a betlehemezés is. Ezt már halottak napjának estéjén elkezdték tanulni. A fiataloknak más szórakozási lehetőség nem is volt - beállott a tánc karácsony első napján este, és tartott reggelig. A leányok csak úgy mentek el a táncba, ha elvitték őket a legények, úgyhogy akik rendezték a táncot, gondoskodtak arról, hogy azoknak a leányoknak is legyen kísérőjük, akiknek nincs udvarlójuk. A legények elkérték otthonról a leányt, a szülők pedig azt mondták erre: - Elengedjük, csak rossz hírét ne halljuk! Karácsonykor az asztalon kürtös kalács, diós-mákos kalács, csöröge vagy pánkó (fánk) mindig volt, és sütöttek perecet is a kántáló gyerekeknek. Ezt a perecet hosszú botra fűzték, úgy adták nekik. Jellegzetes karácsonyi étel volt a töltött káposzta is. Gyakran előfordult, hogy a káposzta a kántálás áldozata lett. Régen a töltött káposztát cserépfazékban főzték a sütőkemencében, kinn a pitarban, majd kitették a tornácra a hidegre. A legények meg sok helyen, amikor távoztak, ellopták a töltött káposztát fazekastul, és megették. Az újév a vidámságé volt. Csattogtattak ostort a gonosz elűzésére, Moldvában pedig regölést vagy hejgetést tartottak. A leányok jósoltak. Minden gombócba beletették egy legény nevét, és amelyiket leghamarabb feldobta a főzővíz, az lett a szeretője. Raktak tepertyűket is le a földre, mindegyiknek nevet adtak, és amelyiket először elkapta a macska, az lett a leány férje. A leányok kimentek a disznópajtához is. Megveregették az oldalát, és ahányat röffent a disznó, annyi év múlva mentek férjhez. Új esztendő éjszakáján a falvakban kimentek a faluközpontba. Elénekelték azt az éneket, hogy: „Ez esztendőt megálljad örömmel, békességgel”. Az egyik tudálékos falusi pedig megírta az év történetét tréfásan. Azt meghallgatták, utána hazamentek vacsorázni. Az újév a vidámságé volt - mesélte a 85 éves néprajzkutató. Kallós ZoltánFotó: Pati-Nagy Bence Vidáman a pult mögött Kővári Gabriella kultura@fmh.pl.hu Nacsa Olivér, a Friderikusz Sándorként, Korda Györgyként, Gyurcsány Ferencként is ismert nevettető, egy telefontársaság üzletében látta vendégül a sorban állókat egy kávéra. Én itt most „rendelek”. Az emberek, akárcsak Joshi Bharatot, megszólíthatnak, és beszélgethetnek velem bármiről. Egy kis jókedvet szeretnék az életükbe csempészni, mert lehet, hogy valaki éppen ettől a két perctől érzi majd jobban magát. - Van ma okunk nevetni? - Tudom, hogy nehéz a helyzet, de muszáj pozitívan hozzáállni. Vannak nálunk szegényebb országok - gondoljunk csak Dél-Amerikára -, ahol mégis tudnak mosolyogni, örülni. Ez az ország is előbbre tartana, ha mindenhez humorosan közelítenénk. - Miért fontos a jókedv? - Vallom, hogy a humornak gyógyhatása van. Ha beteg vagyok, nagyon szeretek röhögni, mert akkor nem a betegségre figyelek, és előbb is gyógyulok meg. Másrészt annyira felgyorsult a világ, a mindennapok, hogy egyszerűen kell a vidámság. Ki kell fújni, ki kell röhögni magunkból a feszültséget, különben megzakkanunk. - Kin tud nevetni? - Talán százötven évben egyszer születik egy olyan zseni, mint Hofi Géza, és őt követi a szakma többi tagja. Fábryt is nagyon szeretem, vele kissé elfogult is vagyok. Az abszurd humort, a régi Laár pour Laár-t is kedvelem, és hát ugye Gálvölgyi paródiáin nőttünk föl. A stand-up comedy-ben is van, ami tetszik. Manapság sokan azt hiszik, hogy ez könnyű műfaj, és mindenki vagy énekes akar lenni, vagy humorista. És nem találok egy jó vízvezetékszerelőt, mert mindegyik fellép. - Sok ember bőrébe bújt már. Tudja még, hogy ön kicsoda? - Persze. Az a halálom, amikor figurák nevén szólítgatnak. Megformáltam vagy háromszáz karaktert. Voltam már Csernus Imre, Terry Black, Fekete Pákó, mindenki, de azt nagyon nem szeretem, ha nem tudnak elválasztani a szerepeimtől. Én egy hétköznapi pali maradtam. Engem meg lehet szólítani, bár ezzel sokan vissza is élnek már bizonyos helyzetekben. „Nagyon bírom”, amikor odajönnek hozzám az utcán, hogy te, mondjál már valami vicceset, nyomjál már egy kis Friderikuszt, egy kis Kordát, egy kis Gyurcsány-Orbánt! Ez nekem a szakmám. A civil életben ezeket a megnyilvánulásokat nem kedvelem. - Hogyan lehet meglátni az élet vidám oldalát? - Néha meg kell állni, meg kell nézni egy vicces filmet. Lazítsunk, igyunk meg egy pohár bort, gondoljuk át nyugodtan az elmúlt huszonnégy órát. Aztán úgyis jön egy új nap, és majd csak lesz valami. Közhely, de rendszerint beigazolódik, hogy mindig egygyel több megoldás van, mint probléma. Sokszor a legváratlanabb helyekről jön a megoldás, amire az ember nem is gondol, amire nem is számít. Amíg egészséges valaki, olyan gond nemigen van, amiből ne lenne kiút. Valahonnan erőt kell tudni meríteni: igen, erős vagyok, nem omolhatok össze. Megoldás mindig lesz, ha hiszünk magunkban, és teszünk is érte. És persze ne vegyünk semmit se túlságosan komolyan. - Hogy telt a karácsonya? - Őrület, hogy ilyenkor elszabadul a pokol, és az emberek minden porfogót összevásárolnak. Pár éve úgy döntöttünk, hogy nekünk erre nincs szükségünk. A menyasszonyommal, aki nagyon otthonosan mozog a konyhában, lógatni való díszeket készítettünk, és süteményeket sütögettünk. Nálunk nincs ajándékozás, maga az együttlét az ajándék. Vacsoráztunk egy jót, felbontottunk egy palack bort, beszélgettünk, örültünk, és boldogok voltunk. Ez megható volt, ugye? Papírzsebkendőt adjak? - Mit tervez az év utolsó napjára? - Tizenöt év óta ez lesz az első szabad szilveszterem. A barátaimmal leszek, de a kötelező jó bulit nem szeretem. A legjobb, ha mindenhez humorral közelítünk, vallja Nacsa Olivér