Fejlesztő Pedagógia, 2016 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2016 / 1. szám
Fejlesztő Pedagógia 2016/1. szám végének érzetét is elhessegetjük, ha megértik, hogy önmagukról van szó. És a tükörbe belenézni mindig hasznos és érdekes. Nem kizárólag magát a történelmet tartják érdekesnek, hanem a módszert, az intuíció fejlesztésének technikáját példákon, történeteken keresztül. A megismerő történelem nem áldozza fel a tartalmat a forma oltárán - sőt: az árnyalás minden bölcselet alapja. De mivel a forma, a módszer innovatívnak hat, az újdonság erejével hat - kíváncsiak lesznek. Amennyire mély a megismerés természete, sok esetben olyan intenzív tempóban ismertet meg tárgyával. Gyorsabb - nem felületesebb! -, mint a megértés félig biflázó, félig fejlesztő metódusa. Rövidebb feladatokkal, intenzívebb energialekötésben, újszerűen hat. A mai gyerekek türelmetlenebbségéhez is kompatibilisabbak a beleélő érzelmi fejlesztő történelmi példák. Az információdömping, a reflektálatlanság növekedésével a türelmetlenség túllép az örök „luxus és teher” kamasz kiváltságán. A 21. század elején már nem egy életkori sajátosság, hanem egy generáció veleszületett adottsága. A „szélsőségektől a türelemig” eljutásának a folyamata - melyet a középiskolában kell segíteni - még inkább felértékelődik. A türelmetlenség ugyanis radikális gondolati mintákkal jár. Olyanokkal, amely több, mint szenvedély, mert egy öntudatos kisebbségi létet alakít ki, elsöprő hevülettel, állandó különvéleménnyel. A kompromisszumkötés és a konszenzuskeresés tulajdonsága így csökken. Majd nőnek a toposzok, az „igazságok” és mindezek vágya. A megértő szellem így szabadul ki a palackból. És ha a tükörbe nézünk (az időtlen történetekbe), akkor megismerjük, hogy így szabadul ki újra. A pedagógus őszinte optimizmusa abban az idealista momentumban ragadható meg, hogy az ember mindig „kiverekedi” magának az emberit. A beleélő történelem ennek a szolgálatába áll, „kiverekedi” az emlékezetből az egyszerűt és megismételhetetlent. Ahogy bővülnek a lehetőségek és homályosodnak a megértés határai, ahogy nő a kommunikáció, úgy nő a fogságba esés veszélye is. Évek óta „digitális bennszülöttekről” beszélünk. Márpedig a kommunikáció mennyisége nő, a hatékonyabb, gyorsabb, nagyobb tárhelyű és kapacitású, sokoldalúbb eszközök fejlesztése és gyártása nő, az applikációké szintúgy. Egy évtized leforgása alatt is óriásit változott a kedvelt információhordozók rangsora. A televízió szinte már egy magától értetődő, történelmi rutinszerűséggel fogyasztott információforrás. A különböző adatbázisokban, az iskolai felkészülést segítő, a tanulás folyamatát segítő, kiegészítő, gyakoroltató elektronikus oldalak tömkelegével találkoznak a diákok. A kérdésem az, hogy: mennyiben tudom én a gyereknek a személyiségalakulását segíteni? Egyáltalán, kell-e neki segítség? Az irdatlan tömegű kommunikáció, a szocializáció metamorfózisa, a megnövekedett türelmetlensége okán valóban segítség az, amit én segítségnek gondolok? Abból indulunk ki, hogy életünk minden eseményét - mindent, amivel kölcsönhatásba, interakcióba kerülünk - kommunikáljuk. „Különböző diskurzusok árasztanak el bennünket, s mindegyik el akarja magyarázni az események jelentését, vagy meggyőzni arról, hogy nincs jelentésük. ”1. Az egyén leértékelődik, margóra szorul. Nincs meg a bizalom a helyzetértékelés képességében - azért, mert a média világa erre (is) épül. A manipulációra, a misztifikációra. Túlfeszült lényeglátót kíván nevelni, és mi hagyjuk. Még a média ilyen méretű eluralkodása előtt is ismerős volt ez a nagyon is emberi jellemepizód - lásd az 1849-et és az 1918-at követő szellemi és ideológiai vitákat. Nehéz munka önmagunk hitének érvényre juttatása. Ez a média nem tömegben gondolkodik, hanem egyénben: önmagát kreatívnak gondoló, innovációra hajló, de zanzásított egyénben. És nem kizárólag a gyerekekben lehet kialakítani azt az igényt, hogy nem kell sem szellemi, sem fizikai teljesítmény - egyszerűen nem kell önmagunkba munkát fektetni, a középszerűség is elég. A középszerű nem szabad ember, mert nem szabadon értelmez. Nem tud értelmezni és/vagy nem is akar - nem kész személyiség. Az értelmezés szabadsága határozza meg választásainkat. Az intuitív történetszemlélet nem manipulál, nem mondja, hogy ez vagy az az egyetlen igazság. Nem misztifikál. Az önmaga megismerésének fáradságos munkájával kivajúdott szabad embert kíván. Azt, aki vállalja a fáradozást, ugyanis a megismeréshez nagyobb önfegyelem szükségeltetik, mint a megértéshez. „A diskurzus (a történelmi reprezentáció - SzL) misztifikálhat és demisztifikálhat is. Szerintem meg kell tanítanunk a diákjainknak, hogy a narrativitás és a diszkurzivitás ezen fontos eszközei segítségével demisztfikálják azt a világot, mely alapvetően misztifikált formában kerül eléjük - ebből ugyanis mindenképpen káruk származik. ”'9 A folyamatos józanítás és a misztifikáció az inintuitív ember osztályrésze. A demisztifikálást a kritika egy olyan területének gondolom, amely nem egyszerűen kételkedik a megértés vágya miatt inkább az emberihez, a megismeréshez közelít. A konfliktuskezelés alapját ebben látom. Figuratívan reprezentálni a történelmet történetekkel. 18 19 18 Hayden White mondja mindezt, egy vele készített interjúban 2004- ben. Közli Gyurgyák János - Kisantal Tamás: Történetelmélet II. Osiris kiadó Bp. 2006. 1008. 19 Uo. 1009.