Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)
1881-03-26 / 25. szám
részt kiképzések oly hiányos módon eszközöltetik, hogy korántsem nyújtanak garanciát a felől, hogy kerül-e ki közülök elég értelmes iparűző. Kormányunk nemes igyekezete oda terjed ki ez idő szerint, hogy azon ifjak, akik az iparosi pályára készülnek elméleti, de egyszersmind gyakorlati kiképeztetést is nyerjenek polgári iskoláinkban. Ausztria és a Németbirodalom e tekintetben óriási erőfeszítéseket tesz. A városok által életbeléptetett és nagy áldozatokkal fentartott ipariskolákat és tanműhelyeket az állam is támogatja és az ott észlelt siker a legszebb reményekre jogosít fel! Nálunk fájdalom, semmi sem megy a fejlődés rendes törvényei szerint. Míg másutt a forgalom hozza létre a vasutakat, nálunk az államnak kell vasutakat létrehozni, hogy forgalmat teremtsen ; másutt a közönség pártolása teremti az irodalmat, nálunk áldozattal kell irodalmat létesítenünk, hogy közönséget teremtsünk. Végre másutt a városok nagy pénz-áldozatokkal gondoskodnak iparosaik kiműveltetéséről és az állam kénytelen a buzgalmat néha zabolázni, — nálunk az ipar-tanműhelyek felállítása elé az érdeklettek gördítenek akadályokat és ha azokat sem a kormánynak, sem az iparkamaráknak eltávolítani nem sikerül, deklamálhatunk mi akár az országgyűlésben, akár az iparügyi bizottságokban oly ékesen mint Demosthenes, de segíteni a bajon még sem fogunk! A harcz theoria és praxis között az emberi tudás számtalan terén, de különösen az iparoktatás ügyében heves volt. Az elmélet hívei elkeseredetten harczoltak a praxis követelő fellépése ellenében, de elvégre is győzött az igazság, a mindennapi élet kérlelhetlen igényeivel. Míg régente az iiaskodás és az ezzel járó legénnyé avatás volt azon intézkedés, mely ügyes, életrevaló iparost fejlesztett, most az ipar fejlődésével az iskola és az ezzel összekapcsolt tanműhely fogja az ország számára a szükséges iparűzőket felnevelni. Az iparosoknak ügyes legényekké, azaz közönséges munkásokká való képzése az, mit mi a polgári iskola mellé felállítandó tanműhelyektől várunk, tehát értelmes, de dolgozni tudó és akaró iparűzőket kell a polgári iskolának nevelni, mert hazai viszonyaink közt a mesterek műhelyében ez nem eszközölhető! Oka ennek az, hogy a polgári iskolai 6 osztályt végzett tanuló iparűzőinknél eddig dívó képzési módszer alá magát rendelni nem fogja, de másrészt a mester és tanuló intelligentiája között oly különbség van, mely számos esetben a ta— No, lelkem, akkor nem is tudod, hogy mit fecsegsz — jegyzé meg Felediné látható rossz kedvvel. — És mégis van fogalmam annak készítéséről állitá a kormos konyha műkedvelő. — Kell hozzá hagyma, kolompár, zeller, rizskása, paprika, só és — — A te tökfejed garnirungnak ! szakítá meg őt Felediné. — Itt, vedd ki a tengeri rák darukéból a húst s hagyj fel füllentéseiddel ! Látom, hogy jobban értesz a költészethez és újságíráshoz , mint a konyhatudományhoz. De minden jól van, ahogy van — folytatá szeretetteljes hangon — mert isten a megmondhatója, jelenlegi állapotomban nélküled aligha tudnék mit csinálni! A tengeri rák alig volt félig spékelve ; a tejfeles piskóta még a szakács kezére várt és Felediné asszony kontyra kötött 45 krajczáros piros kendővel fején javában izgett-mozgott a vendég szoba rendbehozatalával, a midőn a szoba-csengetyű megszólalt. Peledino teketória nélkül nyitá ki az ablakot s magas hangon imigyen kiáltá : — Ki az ? Itt lakik kérem Pelediné téniasszony ? kérdé egy női hang, s ugyanazon pillanatban a ház asszonya csinos kézitáskát, fekete ternó-ruhát és elegáns kázsmézsált látott maga előtt. — Hál istennek, ez már az uj cseléd ! — fohászkodék Felediné és hálával gondolt szerette Károlykájára a nem várt pontosság miatt. — Jöjjön csak be — folytatá az ajtót kinyitva, nagyon örvendek, hogy olyan pontos, nagyon örvendett. úgy hiszem, hogy a malom-utczai közvetítőtől jön van. Jaj, ne itt vetkeződjék ! A cseléd-szoba amott Jöjjön csak, oda vezetem és onnan rögtön a konyhába. És Pelediné előre ment, követve az uj leány által, kinek arcza furcsa metaphorákat tüntetett fel. — Hogy hívják ? — kérdé a ház asszonya barátságos hangon. *) Kacsa-gyártást mondott Felediné, de megkért, ne írjam oda. Szavamat csak meg kell tartani ? Philemon auló alá helyezi a főnököt; végre a 17 éves ifjú már nehezen szokja meg a folytonos kézimunkát ! Igaz, hogy a mester műhely helyébe léptetendő ipariskola felállítása nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Igazolja ez állításunkat az ipari oktatás jelene. Igaz, másutt az iparosok száma készteti a községeket oly iskolák megnyitására, amelyekben rendszeresen kiképeztessenek, nálunk iskolákat kell nyitni, hogy iparosokat neveljünk és általuk ipart teremtsünk. És bármennyire kívánjuk és óhajtjuk, hogy a műveltség a polgári osztály zöménél minél magasabb fokra emeltessék, a helyzettől el nem tekinthetünk. Hányszor szorult el szívünk, ha halottuk a polgárságnak e felett való ítéletét, ezen intézetekbe nem járnak azon Fájdalom, ép tanulók, akiknek járniok kellene. Ezen viszás helyzeten azonban segíteni mi egyhamarjában nem fogunk, nekünk arról kell gondoskodnunk, hogy azon ifjak, kik polgári iskoláink törzshallgatóságát képezik, biztos és hasznos jövőnek nézzenek eléje. A magas kormány a közelmúltban és a jelenben felsorolta azon életpályákat, amelyek a polgári iskolai tanuló előtt, ha a 6 osztályt elvégezte, megnyílnak. Csak ne kecsegtesse magát senki, hogy e pályák felsorolásával a szülők megnyugtatva lettek. A közéletben ismerik a kis beamterek sorsát. A társadalmi élet nyomorultjai — ez éhező, nélkülöző és gépi munkát végző emberek. Napjainkban, ahol a középoktatás és magasabb szakképzés túltermelése miatt a szellemi kereset alsóbb ágai is kapósak lettek, nem kecsegtetheti magát a polgári iskolai tanuló azzal, hogy könnyű szerrel fog hivatalhoz és így kenyérhez jutni. Az iparűzés parlagon heverő tere sok munkást igényel; erre tekint a szegényebb néposztály, és joggal ! Mi hisszük és valljuk, hogy a polgári iskola üdvös intézetté fog fejlődni, mihelyest ez irányban is ki fogja terjeszteni működését. A kezdet nehézségeivel azonban huzamosabban leend kénytelen küzdeni, de elvégre le fogja azokat győzni. Ha a polgári iskola 13 éves tanulóját munkára fogja szorítani, ha három éven át fegyelmezett munkássá fogja nevelni tanulói nagyobb részét, oly életrevaló intézetté fog fejlődni, melynek támasza maga az iparűző polgárság leend. Igaz, hogy legczélszerűbb volna, ha polgári iskolától az iparosok képzése elkülönítve, önálló szakintézekben eszközöltnék. Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy önálló ipariskolák még nagyobb tökélyre vihetnék tanonczainkat, mint ezt a polgári iskolának tanműhelye elérni képes leend. Ámde nyomott viszonyaink közepette az állam új iskolákat nem nyithat oly könnyen mint azelőtt, községeink pedig saját erejükből ezt tenni nem képesek. Polgári iskoláink nagyobb része mellé Az én nevem ? Oh, — az — az Mártha válaszoló az idegen zavarral. — Mártha ! — ismétlé Felediné. — Milyet furcsa név ! Én Borosának fogom nevezni. Hát bizonyítványai jók-e ? Azt hiszem — igen. — De nekem úgy tetszik — mondá Pelediné, miután a jövevényt asszonyi éleslátásának latba vetésével tetőtől-talpig kritikailag méltatta — hogy állásodhoz képest igen nagy puttot fejtesz ki. De talán csak egyszerűbb fajta ruháid is lesznek ? Az idegen sötétkék szemeivel a csinos termetű Palikára nézett, kinek ugyancsak meggyűlt a baja a tengeri rákkal. —• A tényasszony szakácsot tart ? — kérdé az idegen nyomatékkel. — Korántsem — viszonzó Pelediné leereszkedő mosollyal — ezen uz öcsém, Szarka Pál, ki csak jelenleg oly szives segíteni nekem. — De hisz ő nem csinálja jól ! Ilyen formán soha sem fogja e rákot megtisztítani. Mutassa csak, Szarka úr ! — és az uj cseléd oly ügyességgel végezte el a rák körüli műtétet, hogy Pali brávókiáltással adózott neki. — És most — mondá Pelediné — ügyelj reám Borcsa, itt van az éléskamra, ott egy szekrény, s mind a kettőben minden ami a háztartáshoz szükséges, s most itt hagylak, hogy öt óra ötven perezre olyan étkeket készíts, a minőt csak tudsz, mert akkorára Miskolczról férjem cousine-je érkezik meg, s azt akarnám, hogy minden rendben legyen. — A krumpli salátát már csak én fogom készíteni — mondását nem azon ok nélkül, hogy a csinos leánnyal egyedül maradjon. — Fél órával később Pali az étterembe lépett, hol Felediné a terítés művészetével bíbelődött. — Katám — mondá. — 0 arany. Azt hiszem hogy ő nemcsak a konyhában nőtt fel, mert valami dolognál Shakespeare-ből idéztem, s ő azonnal megértette. Szemei fénylettek, a vér arczába szőkéil, azonban kevés kiadással és az iskolafenntartók hozzájárulásával nem lesz nehéz tanműhelyeket szervezni. Vajjon azonban garantirázhatjuk-e azok sikeres működését ? Ha a tanulók félnaponként fognak munkálkodni a tanműhelyben, a nap másik részét pedig iskolai tanulmányaiknak fogják szentelhetni, kétséget sem szenved, mikép a három évi gyakorlati tanfolyam befejeztével a tanműhelyből mint önálló segédek a rendes iparűző műhelyébe át fognak léphetni ! A közeljövő eredménye valószínűleg legfényesebben fogja az aggódók kételyeit eloszlatni. Balassa Zsuzsanna, Piulikovics Lajos, veterán iró, ki 1878-ban adta volt ki „Balassa Bálint“ a korszak alkotó költőnek élet regényét, — mely munka, mint irodalomtörténeti regény eddigelé egyedül áll a magyar irodalomban, — tavai egy Balassa hölgy eseményeit dolgozta fel történeti regényben, melynek czime „Balassa Zsuzsanna“. Ezen regény 50 évvel későbben játszik, mint az előbbi, Pázmány Péter és Lorántfi Zsuzsanna idejében és csak személy hasonlítások és idézetek emlékeztetnek Bálint, a költő történetére. A szellemi rokonság a két rokon közt csak abban nyilvánul, hogy az egyik a magyar költészet zászlóját lobogtatja, a másik a magyar nevelés ügyéért lelkesül, s az egyik szellemének gyöngyeit, a másik roppant vagyonának kincseit áldozza fel a haza oltárán. Igaz, hogy Zsuzsanna sem menekülhetett a sors csapásai alól, de míg Bálint a keserűség egész tengerében fuldokol, Zsuzsanna csak kortyonként nyeli a mérges cseppeket, s mindig tisztább, nemesebb, magasztosabbá válik, mint a gyémánt, mely köszörülés által nyeri el ragyogó csillogását. Zsuzsanna is elveszti atyját, hű lovagját, ki értté áldozta fel mindenét ; bánatában a zárda magányába akar temetkezni, csak Pázmány lángoló ékesszólása emeli fel összetört lelkét. Végre a halálig hű imádó roppant küzdelmek után megnyeri jutalmát, Zsuzsanna kezét, — s a regény tulajdonkép itt végződik, de a szerző czélja, hogy megdicsőitse a nagy alapítónőt, ki megteremté a kassai convictust — és egy pompás ünnepéllyel, mint az első nagyság Apotheosisával zárja be sorait. Vannak e regénynek több vonzó részletei és sikerült tájleírásai, így Szádelő völgye, a pöstyéni fürdő, Kassa és környéke, s e város múltjának rajza maga egy kis történeti tanulmány. Igen költői a találkozás Balassa Bálint sírjánál, hol a XVII. század három nagysága : Pázmány Péter, Zrínyi a költő, és Apáczai Cseri János mutatja be hódolatát az elhunyt nagy szellemének, míg Zsuzsanna elragadtatva a fenséges pillanat hatásától, minden vagyonát, mellyel szabadon rendelkezhetik, a közjónak, a nevelés ügyének szenteli. Épen ez az összekötő kapocs Bálint regényével, s habár szorosan véve nem tartozik az események keretébe, mégis a regény legszebb részét képezi. Vannak a regénynek hibái is ; nyelvezete nem egyenletes, egyik lapján ragyogó, sima mint a bársony, másikon többé-kevésbé rögös, — itt bőbeszédű, ott szószegény, — némelyt helyt a szenvedélyeket rikító színekkel ecseteli, másutt elmossa. A jellemrajzoknál csak Zsuzsannát igyekezett tökéletes szobrászati remekké kidomborítani, ami a többiekre-Mit? Shakespeare-t idézni! — kiáltá Felediné. — Hogy jő az össze egy konyha-cseléddel ? — De ha mondom neked, hogy ő nem közönséges konyha-cseléd !. — Ugyan ne izetlenkedjél — mondá boszusan Felediné. A lucullusi harapnivaló pontban öt óra ötven perczkor az étterem asztalán várta vendégét. Azonban a várva-várt cousine nem jött. Pelediné is hiába hegyezte apró füleit. A fiáker-zörej nem hozta rezgésbe dobját. Hasztalan! — Minő kellemetlenség! — mondá. — Bizonyosan lekésett a vonatról! Mennyire fog aggódni Károly ! De már nem törődöm vele. Miattam akár jó látogatás, akár nem, én csak annak örvendek, hogy olyan pompás cselédre tettem szert. Az egyhangúságot Feledi úr izgatott megjelenése oszlata el. — Hol van ő? — kiáltá. Kicsoda ? — kérdó Pelediné. Kicsoda, kicsoda ? Hát consineom Hisz ő nem jött. Nem jött ? — Nem. Feledi úr az akna legeslegfenekéről eresztett meg egy hosszú lélekzetet. A csalódás és megkönnyebbülés lélekzetvétele volt az. — No istennek hála, akkor nincs olyan nagy baj! — mondá határozottsággal. Mi nem baj ? — kérdé Pelediné olyan hangon, mely arról tanuskodik, hogy a probléma előtte homályos. — Kedves Károlyijára, hisz te valóságos rejtélyekben beszélsz ! — Az a baj, hogy a lazachering, berlini pamut, ranccaroni miatt mindent elfeledtem. — Elfelejtettél ? Igen, elfelejtettem. Nem elég világosan beszélek ! De te nem felejtettél el semmit — bizonyitá Felediné. — A leány itt van. Hát mi kell több ?