Fényszóró, 1945 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1945-11-14 / 17. szám

BALÁZS BÉLA: A FÉLREÉRTETT OROSZ EMBEREK Először is a kritikusok értették félre a Nem­zeti Színház múlt csütörtöki bemutatóját. Sokan nem vették észre, hogy mi történt. Tanári szigorúsággal bírálták a dráma szerkezetét, mely valóban nem felel meg egészen a szép­tan törvényeinek. Ám e szakmai igazság széles kifejtése mellett elkallódott egy sokkal fontosabb igazság, sőt nagyjelentőségű ese­mény, mely azon az estén a Nemzeti Szín­házban lejátszódott. Mert mikor ott először ülhettük meg az októ­beri forradalom emlékünnepét, az történt, hogy magyar emberek orosz embereket ját­szó­ak. A felszabadítottak játszották fel­szabadítóikat. A megvertek a diadalmasokat. Alakították azt a rendületlen hitet, töretlen dacot, áldozó szenvedélyt, emberméltóságot... mindazt, aminek mi hijjával voltunk, mikor a mi hazánkról, a mi szabadságunkról és­­emberméltóságunkról volt szó. És jól ját­szottak, szenvedéllyel, hittel, forró átéléssel, áhitatos hódolattal, megrendült lelkiisme­­rettel. Az orosz költő közvetítette nagy érzések a mi tisztító élményeinkké váltak. Nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is. Különös lelki folyamat játszódott le ott a Nemzetiben. Egy inkubáció szertartása. Minden művészi élményben az történik, hogy egy másik lélek azonosul velünk. De ott, mint egy töm­egrituáléban, felszívtuk, beke­beleztük az erősebb lelket, hogy erősödjünk. Nem beszélek »már megint« politikát. A tiszta akadémikus művészet szempontjából sincsen Szimonov Konsztantin darabja avval elintézve, hogy nem jó dráma. »Orosz emberek« nem is dráma cím. Szimonov, a legnépszerűbb orosz lírikus, jellemképeket akart megmutatni és valamennyiben egyet: az orosz emberét. Azt az embert, aki megnyerte ezt a számára eleve megnyerhetetlen háborút. A német vezérkar kitűnően ismerte az oroszok számbeli és technikai erejét. Csak a lelkit nem. Csak az orosz embert nem ismerték, íme, itt látható a Nemzeti Színházban. Tessék besétálni. Az­ arckép hiteles, mert az oroszok ráismertek. Három éven keresztül játszotta minden orosz színház. Ideje, hogy mi is — ha már, sajnos, nem ismertük ellenfeleinket, ismerjük meg végre barátainkat az orosz embereket. Nyil­vánvaló, hogy: ami ezekben az emberekben a legközösebb, az a legoroszabb sajátosság. Főképpen egy jellemvonás színük ki minden figu­rából és minden helyzetből : a szemérmesség. Nem bírják a nagy szavakat se hallgatni, se kimondani. Minél mélyebb, minél megren­­dültebb az érzésük, annál inkább hallgatnak, vagy beszélnek másról. Gyakran megható, de olykor kegyetlen, sőt groteszk az ilyen takarása a szívnek, meg az orosz ember legsebhetőbb helye. Szafonov, a szenvedélyes és sziláján szókimondó katona kínlódik és kínozza Válját, a partizán lányt is avval, hogy sehogy se tudja kimondani a szót: szeretlek. És bár Válla is tudja amit az egész csapat is tud már régen, nem segít a kapi­tánynak : szeméremből. És az a jelenet, melyben vad és félénk hősét álomba dúdolja, mint egy gyereket, azért olyan megindító, mert ez a lélekillatú, szemérmes finomság és szelíd gyöngédség két olyan ember megnyi­latkozása, akik a legborzalmasabb, embertele­nebb vadsággal viaskodnak vadul,kérlelhetet­lenül. (A bárány szelídségénél meghatóbb az oroszlánok gyöngédsége.) Ez a mély lelki paradoxia az alapvonása Szimonov embereinek. Ez adja meg harmadik dimenziójukat. Ez vet árnyékot, az ő mély lelki szemérmességükre. Mert szemérem az, hogy sohasem szavalnak hazáról, hősiességről. Egy­szerű, mindennapi dolog az, mint a kenyér. Sztálin se használ soha kürtös szavakat. Szem­érem az, mikor a doktor tréfás nótával megy a halálba és szemérem, mikor barátja, Szafo­nov egy pohár votkával búcsúztatja és egy kézfogással. A többi torkában és szívében akad. Meghatóan finom és szemérmes sza­vakat mondanak a vörös katonák, mikor a halál árnyékában ülve, kedveseik fényképeit mutatják egymásnak. De a legszemérmesebb, legfinomabb, holott egyúttal leghatalmasabb megnyilatkozása az orosz léleknek az a jele­net, melyben a németeket gyáván kiszolgáló orvos felesége azt vallja, hogy férjével együtt ketten mérgezték meg a német tisztet. Szelíd és alázatos asszony volt, aki férjével, a gyá­ván bealjasodottal beszélni nem tud,­­sze­gyet­i magát. De mikor rákerül a sor egy becsületes halálba akarja magával vinni. Tisz­tára akarja mosni erőszakkal is. Megöli azért, hogy utolsó alkalmat adjon neki becsülete megmentésére. Mert mégis szereti. Kérlel­hetetlen, szemérmes szerelemmel, de vallomás és magyarázgatás nélkül. Péchy Blanka, aki különben finom és eleven embert formált, ezt, úgy látszik, nem vette észre. Általában ez az orosz, belső kettősség az, amit kitűnő színészeink kissé félreértettek Gobbi Hilda kegyetlen naturalizmussal meg­mintázott öregasszonyának féktelen kitörése második jelenetében megkapóbb lett volna, ha az elsőben megjátssza, hogy milyen jóságos és kedves az az öregasszony, aki a polgármes­ternét is nagyon megsajnálja, miután meg­rnkatta. (Nem az oroszlán, hanem a bárány dühöngése megdöbbentő.) Mészáros Ági szelim­ bája is más hátteret kapna, mélyebb árnyékot vetne, ha abban a jelenetben, melyben fél holtan ököllel megy neki a vélt árulónak nem maradna bárányka, hanem kiderülne hogy ő is az oroszlánok családjához tartozik A legkedvesebb félreértés Görbével esett meg. Nagyszerűen eleven figurát állított két, kissé tántorgó lábára. Igazi oroszt. Csak — hogy is mondjam — túlságosan oroszt. Én Moszkva legjobb színészeit láttam ebben a szerepben, de­ ilyen népiesen orosz, ilyen folklorisztikusan hű kozákparaszt egyik sem volt. Csupa sziv és szenvedély, lobbanó és őszinte. Görbe minden szava, mozdulata igaz. Csak nem egy modern moszkvai katonaiskolát végzett kapi­tányt, hanem egy betyáros, falusi legényből lett partizánt játszik. Elhiszek Görbének mindent : szemérmes szerelmét, indulatát, vitézségét, gyűlöletét, fájdalmát, mindent. Csak azt nem, hogy egy bonyodalmas stratégiai tervet tud kidolgozni és rendet tartani egy vezérkari irodában. Egyébként pompás figura És ha nem valami nálunk sétáló orosz káp­tárról mintázta, hát fogadok, hogy egy szov­jet film komikus alakját leste el. Ám Szafonov kapitány belső, nehéz konfliktusa mást jelent, ha egy európai műveltségű, képzett katona tesztről van szó. Mégis szép és megható volt Görbe kapi­tánya és bár Szimonov darabja nem jó dráma, Nagy Adorján k­itűnő rendezésének jóvoltából mégis szép és megkapó volt az őszintén át­érzett előadás. Péchy Blanka és Gobbi Hild* Kállai Márton, Péchy Blanka és Major Tamás Görbe János és Mészáros Ági (Malina Matia» felvázolsk !

Next