Figyelő, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1961-07-05 / 27. szám

A DÖNTŐBIZOTTSÁGOK A SZERZŐDÉSI FEGYELEM MEGERŐSÍTÉSÉÉRT A Minisztertanács és a Gazdasági Bi­zottság a közelmúltban tárgyalta a Köz­ponti Döntőbizottság elnökének beszá­moló jelentését a döntőbizottságok mun­kájáról. A jelentés többek között rámutatott arra, hogy az utóbbi években nálunk alkalmazott új gazdaságpolitikai intéz­kedések, különösen az anyagi érdekelt­ség fokozott érvényesülése nyomán vál­lalataink mind nagyobb gondosságot ta­núsítanak szerződéseik megkötésénél és erőteljesebben — bár még korántsem ki­elégítő mértékben — érvényesítik a szer­ződéseik megszegéséből származó anyagi igényeiket. Ezt bizonyítja például, hogy 1960-ban a döntőbizottságokhoz több mint 88 000 vitás ügy érkezett, azaz 10 száza­lékkal több, mint 1955-ben és 51 száza­lékkal több, mint 1957-ben. Egyoldalú vállalati érdekek A döntőbizottságok funkciója általá­ban gazdasági szervező, fegyelmező és nevelő, illetve ellenőrző tevékenység formájában jelentkezik. Ezenkívül a gazdasági igazgatás terü­letén külön meg kell említeni a Közpon­ti Döntőbizottság közreműködését a terv­­szerződések kiegészítő részét jelentő szállítási alapfeltételek megalkotásánál. A döntőbizottságok gazdasági szerve­ző funkciója leggyakrabban akkor je­lentkezik, amikor a vállalatok között a tervszerződések mennyiségi, minőségi és más feltételeire vonatkozó vitákat döntik el. A csupán mennyiségben vagy értékben megadott tervszámokat a vál­lalatoknak megnövekedett önállóságuk folytán fokozottan maguknak kell kitöl­­teniök a tervszerződésekkel, s ha meg­állapodni nem tudnak, a döntőbizott­ságnak kell — gyakran igen jelentős kérdésekben — a feltételeket megálla­pítania. A döntőbizottságok ezáltal egy­re fontosabb szerepet töltenek be a vál­lalatok egymás közötti kapcsolatainak szervezésében, e kapcsolatok és a nép­­gazdasági terv összhangjának biztosításá­ban. Műszeriparunk például 1960-ra és a következő évekre jelentős megrendelést kapott a külkereskedelemtől orvosi mű­szerek és készülékek szállítására, de a gyárak húzódoztak az új típusok előál­lításától és nem akarták az exportszer­ződést a kívánt feltételek szerint meg­kötni. A döntőbizottság kötelezte a gyá­rakat a szerződések megkötésére. Azóta beigazolódott, hogy e termékek gyártása a műszeriparra kedvező és tervteljesíté­süket jelentősen előmozdítja. Másik pél­da: a döntőbizottság igen szigorú köt­bérrel biztosította a villamos motorko­csik járműszerkezeti alkatrészeinek él­­ölmaradozó szállítását a Fővárosi Villa­mosvasút részére. Azóta az alkatrész­­ellátás jelentősen megjavult: a naponta üzemeltethető villamoskocsik számará­nya — a teljes kocsiparkhoz viszo­nyítva — 60—65 százalékról 90 száza­lékra emelkedett. Kedvező jelenség, hogy a vállalatok megnövekedett anyagi érdekeltségének hatására a döntőbizottságok ügyforgal­mában az ilyen szerződéskötési viták aránya állandóan emelkedik: míg 1957- ben ezek a viták az összes ügyeknek még csak 6,8 százalékát tették ki, 1960- ban ez az arány a KDB-nél 17 százalék­ra, a Fővárosi Döntőbizottságnál 13,5 százalékra emelkedett. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a vállalatok anyagi érdekeltsége folytán erősen emelkedik a kártérítési ügyek számaránya is, ugyanakkor a pénzügyi fegyelem meg­szilárdulására mutat a behajtási ügyek arányának jelentős csökkenése (1957-ben 13 százalék, 1960-ban 4 százalék). A döntőbizottságoknak azonban küz­­deniök kell a helytelenül értelmezett anyagi érdekeltségből folyó olyan jelen­ségek ellen is, amikor egyes vállalatok figyelmen kívül hagyva a népgazdaság érdekeit — gazdaságossági okokra hi­vatkozva — megtagadják a szerződés­­kötést. Előfordult például, hogy egy vál­lalatunk exportrádiók garanciális alkat­részeinek pótlása során nem tartotta be­ a megállapított határidőt, mivel a rá­diókészülékek „kifutott” típusok voltak, az alkatrészek gyártásához pedig egy aránylag elég drága új szerszámra lett volna szükség. A gyár nem törődött az­zal, hogy eljárása fontos külföldi pia­cunkat veszélyezteti. A döntőbizottság a garanciális pótlás teljesítését három­szorosára emelt kötbérrel biztosította. Előfordul olyan eset is, hogy valamely vállalat túlzott importigénnyel lép fel,­­azzal a meggondolással, hogy tervének teljesítését így „túlbiztosítsa”. Az ilyen alaptalan igényt a döntőbizottság eluta­sítja. A döntőbizottságok munkájának zö­mét a fegyelmezés és nevelés, elsősor­ban a szerződésszegések vagyoni követ­kezményeinek alkalmazása teszi ki. En­nek leggyakoribb formája a kötbér. A tervek és a szerződések pontos teljesí­tése érdekében a döntőbizottságok álta­lában szigorú gyakorlatot folytatnak. Ez előmozdítja a minőség megjavítá­sát is. A döntőbizottságok például 1959. vé­gétől kezdve kü­lönösen megszigorították a beruházási építkezéseknél az ún. hiánypótlási határidők elmulasztása miatt a kötbéres gyakorlatukat. Kétség­telenül ennek eredménye lett az, hogy négy nagy állami építőipari vállalatunk ellen — ahol e gyakorlat hatását felül­vizsgálták — ilyen kötelességszegések miatt 1960-ban csak feleannyi ügyben kellett eljárást indítani, mint az előző esztendőkben. Fontos feladatuk a döntőbizottságoknak az is, hogy a rendelkezésre álló eszkö­zökkel rászorítsák a vállalatokat a ter­veknek részleteiben való teljesítésére is. Ma még ugyanis gyakran fordul elő, hogy egyes vállalatok, ha valamely szer­ződésükkel kapcsolatban lemaradás ve­szélye áll fenn, vagy ha számukra elő­nyösebbnek látszik, más irányú kötele­zettségük elmulasztásával egyéb , ked­vezőbb feltételek mellett gyártható — termékeknek az előirányzottnál nagyobb mennyiségű termelésével érik el tervük teljesítését. Egyik nagy fémfeldolgozó vállalatunk például 1960. III. negyedében több mil­lió forint értékű áru szállításával ké­sett el, mégis ezt a negyedévi tervét 104 százalékra teljesítette. Ilyen esetben a formális tervteljesítés tartalmát tekint­ve nem azonos a szerződésekben rögzí­tett konkrét kötelezettségekkel. Az ilyen tervszerűtlenség természetesen más vál­lalatoknál nehézségeket okoz, akadályoz­za tervteljesítésüket. Érdemi intézkedést a jelzésekre A döntőbizottságok ellenőrző funkció­ja abban áll, hogy az eljárásaik során tapasztalt ter­vezési, gazdálkodási, terme­lési és egyéb hiányosságokra felhívják az illetékes szervek, rendszerint a vál­lalat felügyeleti szervének figyelmét és esetleg konkrét javaslat kapcsán a hi­bák kiküszöbölését indítványozzák. Ez­által a döntőbizottságok sok, gyakran nagy jelentőségű gazdasági probléma megoldását segítik elő. Sajnálatos, hogy a hatóságok gyakran nem válaszolnak a jogszabályban megállapított 30 nap alatt ezekre a jelzésekre, sőt, az is elő­fordul, hogy egyes válaszok csak for­mális jellegűek, érdemi intézkedésről nem számolnak be. Mindez nemcsak nehezíti, lassítja a döntőbizottságok ügyintézését, hanem árt a népgazdaság érdekeinek is.­­ A döntőbizottságok az ügyek helyes eldöntése érdekében állandó kapcsola­tot tartanak fenn más hatóságokkal, kü­lönösen a gazdasági minisztériumok­kal és az Országos Tervhivatallal, a me­gyei döntőbizottságok a tanácsi végre­hajtó bizottságokkal. Ez utóbbi kapcso­lat azonban egyes megyékben nem ki­elégítő; a végrehajtó bizottságok jelen­tős része még nem veszi igénybe kellő mértékben a döntőbizottságok munká­ját és tapasztalatait a helyi gazdasági feladatok megoldásában. A Gazdasági Bizottság a döntőbizott­ságok munkájáról szóló beszámoló je­lentést megvitatta és elfogadta. Határo­zatában — több konkrét intézkedés el­rendelése mellett — újból megállapítot­ta, hogy a tervszerződés a vállalatok tervteljesítésének, az önálló elszámolás, a vállalati kooperáció és az állami fe­gyelem erősítésének egyik fontos esz­köze. A szerződési rendszert ezért követ­kezetesen meg kell szilárdítani és tö­rekedni kell a termelés és az értékesí­tés minél szélesebb területeire való ki­­terjesztésére. A Gazdasági Bizottság fel­hívta a minisztereket, hogy a szerződé­sek megkötését rendszeresen ellenőriz­zék. A határozat helyesli a döntőbizottsá­goknak az állami fegyelem megszilár­dulása érdekében folytatott szigorú gya­korlatát. Azt is kimondta, hogy fokozni kell a tervek és a szerződések maradék­talan teljesítése érdekében elvárható kö­­vetelményeket, s ezért a szerződéssze­gés esetére meghatározott szankciókat csak egészen kivételes esetekben szabad mérsékelni. A döntőbizottságok minőség­­rontási ügyekben különös szigorúsággal kötelesek eljárni és gyakrabban alkal­mazzanak felemelt kötbért. Előírta a Gazdasági Bizottság azt is, hogy a döntőbizottságok megkeresésére lefolytatott vizsgálat alapján az eddigi­nél fokozottabban kell érvényesíteni az egyéni felelősséget. Az­ elmondottak azt bizonyítják, hogy a kormány nagy súlyt helyez a terv­szerződésekre, mint a gazdasági élet szervezésének egyik jelentős eszközére és kellően értékeli azt a szerepet is, amelyet a döntőbizottságok ezen a té­ren betöltenek. A Gazdasági Bizottsá­gok határozata és az ennek nyomán ki­adásra kerülő újabb intézkedések to­vább fogják szilárdítani az állami és szerződési fegyelmet. Dr. Paris László, a Központi Döntőbizottság elnöke Több figyelmet a „vegyeskeretre“ A termelésben felhasznált anyagok egy része — anyaggazdálkodási szem­pontból — az ún. vegyeskeretbe tarto­zik, amely az anyagfajták tekintélyes részét, a központi gazdálkodásba tarto­zó kb. 2000 termék többszörösét öleli fel. Ezek nagy része importanyag. Az import vegyeskeret összbehozata­­lunknak­ mintegy 12—15 százalékát teszi ki, anyagimportunknak pedig több mint 25 százaléka tartozik ide. (Pl. TV-ballon, plexi-üveg, présporok, ipari gyémánt, festékféleségek, viridur-le­­mez, finomvegyszerek, anódmassza, kon­denzátorok, tranzisztorok, hegesztő elektróda, poliészter lakk stb.). Minthogy e keretbe többségükben igen értékes anyagok tartoznak, amelyek be­hozatalára jelentős devizaösszeget köl­tünk, elsőrendű érdek, hogy az illeté­kesek fokozott gonddal és körültekin­téssel járjanak el a behozatal szüksé­gességének és mennyiségének megítélé­sében. Gyártjuk , mégis importáljuk Ismeretes, hogy az ipar évente több mint 170 ezer televíziós készüléket gyárt belföldi fogyasztásra és exportra, s bár a TV-gyártás már több éve folyik, a képcsövekhez szükséges ballonokat tő­kés országokból importáljuk, több mil­lió deviza forintért. A gyártásra kije­lölt Nagykanizsai Üveggyár már évek óta kísérletezik, s bár eddig mintegy 8 —10 milliót költöttek kísérletekre, még­sem készült a képcsőhöz felhasználha­tó ballon. Hasonló a helyzet a tranzisztorokkal is. Széleskörű és nagytömegű felhaszná­lása ellenére a hazai gyártás lényegé­ben kísérleti stádiumban van és az ott­hon gyártott mennyiség eltörpül a be­hozatal mellett. Nem egy esetben az ilyen kísérletekre fordított milliók nem állnak arányban az elért eredményekkel. Adott esetben a kidolgozott gyártási technológia devi­záért történő megvétele is gazdaságo­sabb, mint a hazai, hosszú időre elnyúló kísérletezés. A devizával történő takarékosság el­len hat, hogy a felhasználó vállalatok nem mindig ismerik a hazai gyártási eredményeket. Egy alkalommal pl. spe­ciális vastagságú plexi-üveg import­igény merült fel. A vizsgálat során ki­derült, hogy itthon is gyártják a kért cikket, csak az igénylő nem tudott róla. Más alkalommal kiderült, hogy a kül­kereskedelmi vállalat olyan présporból készült szerelési anyagokra vállalt szál­lítási kötelezettséget, melyet külföldről kellett volna behozni, holott itthon is gyártanak a külföldivel egyenértékű présport. Hasonló esetek elkerülése érdekében intézményesen gondoskodni kellene ar­ról, hogy a minisztériumok, illetve vál­lalatok katalógusokat adjanak ki az ál­taluk gyártott termékekről. Hulladékhasznosítás de­viza megta­karí­tássa­l Minthogy a vegyeskeretbe tartozó cik­kekkel központilag nem gazdálkodnak, általános jelenség, hogy csak hosszabb vizsgálatok után sikerül megállapítani, hogy egyes helyeken már nem hasz­nosítható anyagfajták más helyeken jól felhasználhatók és az import elkerülhe­tő. Az import-takarékosságot gátolja a helyettesítő anyagokkal szembeni ide­genkedés is. Egyik vállalatunknál pl. az ország egy évi szükségletét kielégítő bizonyos méretű elhasznált ipari gyé­mánt húzókövet tárolnak. Ezeket újra felfúrják más szükséges méretre, s így ismét használhatóvá válnak. Az újból felfúrt gyémánt több helyen már jól bevált, mégis húzódoznak tőle és az is­mételt felhasználás csak szűk körben valósítható meg. Mint ismeretes, a gyémánt üvegvágók nagy részét importáljuk, pedig ezeket itthon is elő tudnánk állítani, ha az el­használt húzókövek egy részét összetör­nék és keretbe foglalnák. Szervezési hiányosságokból azonban eddig ez sem valósult meg. Felesleges tartalékolás A nem kellő előrelátás is nem egy esetben többletimportot igényel, a vas­úti személykocsik belső falát műanyag­lemezzel borítják. Vásároltunk is egy gé­pet, mely ezt a lemezt előállítja — a gép működik is. Csak később derült ki, hogy a préselt lemezekből egy-egy da­rab a vasúti kocsinak csak részfelületét borítja be. A nagyobb méretű lemezt tehát, bár erre a célra hoztunk be cél­gépet, továbbra is importálni kell. Az említett esetek a felhasználás te­rületén jelentkeznek, de a tervezést is jelentősen befolyásolják. Ezeken túl azonban van néhány olyan körülmény, amely kifejezetten a tervezésben je­lentkezik, és szintén gátolja a takarékos gazdálkodást. A központi gazdálkodás keretébe tar­tozó termékeknél a szükségletek megál­lapítása általában és megközelítően meghatározott, műszakilag megalapozott normatívák alapján történik. A vegyes­keretbe tartozó termékek iránti szük­ségletet már sokkal lazább módon álla­pítják meg. Az esetek többségében a felhasználók abból indulnak ki, hogy „tartalékolni” tudjanak. Ha egy-egy ter­mékből csak 6—8 nagyobb felhasználó is van (az esetek többségében ennek többszöröse), s mindegyik az igénybe­jelentéskor egy kis „tartalékkal” meg­növelt szükségletet jelent be, könnyen előfordul — amint azt egy vizsgálat is bizonyította — hogy az igénylés a valódi szükségletet kétszeresen meghaladta. A tervezés hibája, hogy e szükségle­tek meghatározására nincsenek előírt fajlagos mutatók és így a tervezhető készlet lényegében a tervezőtől függ. Ugyancsak nincs előírva, hogy az egyes termékekből mennyi a készlet­norma. Tervezési hiba, hogy sok olyan ter­mék tartozik a vegyeskeretbe, amelye­ket — népgazdasági fontosságuknál fog­va — központi gazdálkodás alá kellene sorolni. (Pl. több tízmillió devizaforint értékű anilinfesték, az alumínium és timföldgyártás segédanyagai stb.) A vegyeskereti import növekedésé­nek természetesen vannak elfogadható indokai. Ilyen pl. a termelés bővülésé­vel párhuzamos anyagigény, valamint a technikai haladás elősegítését célzó átmeneti importszükségletek (pl. a do­­liészterlakk stb.). Tehát nem minden­áron történő importcsökkentésről van szó, hanem arról, hogy gondos és kö­rültekintő munkával a felesleges beho­zatalt szüntessük meg. Az Országos Tervhivatalban a vegyes­keretbe tartozó termékekkel történő ta­karékos gazdálkodás megjavítása érde­kében széleskörű munka folyik. Ennek lényege, hogy megalapozottab­bá tegyük a felhasználók által benyúj­tott igényeket; könnyebben és világosab­ban megítélhetők legyenek az import­szükségletek; rendezzék a vegyeskereti nomenklatúrát, s ennek során több ter­mék átkerül a központi gazdálkodás körébe; újból szabályozzák az igénybe­jelentés módját stb. A takarékosabb gazdálkodás azonban csupán rendeletekkel és tervezési utasí­tásokkal nem valósítható meg. Igen fon­tos, hogy az irányító hatóságokkal el­sősorban maguk az érdekeltek, a fel-­ használók működjenek együtt az import vegyeskeret gazdálkodás megjavításá­ban. Karácsony Jenő

Next