Figyelő, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-07 / 27. szám
Növekvő gépállomány - csökkenő kihasználás A gépipar termelésének technikai színvonala jelentősen befolyásolja egész iparunk gyártástechnológiáját és termelékenységi színvonalát. A gépipar technikai színvonalát mindenekelőtt a megmunkálógépek állománya, összetétele és kihasználása határozza meg. Ezért a Központi Statisztikai Hivatal hosszú évek óta gyűjti az állami gépipari vállalatok megmunkálógépeinek állományára, öszszetételére és kihasználására vonatkozó adatokat. A megmunkálógépek állománya 1959. december 31-e óta (amióta összehasonlítható adatokkal rendelkezünk) eléggé változó ütemben növekedett. Voltak évek, amelyekben nagyobb ütemben nőtt az állomány, de voltak jelentős visszaesések is. Az összes megmunkálógépek állományának alakulása az államigépiparban (1959—1964) Az összes gépek állománya az előző időpontjában Végeredményben tehát a gépipar egészében öt év alatt csaknem 15 százalékkal nőtt a megmunkálógépek állománya, darabszám alapján számítva. Az egyes ágazatok között azonban jelentős eltérések észlelhetők. Figyelemre méltó, hogy a gépállomány növekedése nem bizonyítja a kiemelt gépipari ágazatok fokozott fejlesztését, sőt egyes esetekben a fejlesztési koncepcióval ellentétes tendencia érvényesült. A kiemelt ágazatok közül egyedül a híradás- és vákuumtechnikai iparban volt töretlen és az átlagosnál gyorsabb a növekedés, amenynyiben az 1964. szeptember 31 i állomány 51,2 százalékkal volt magasabb, mint az 1959. december 31-i. A szerszámgépipar megmunkálógép-állománya is gyorsabban nőtt, mint a gépipar átlaga, de már korántsem egyenletesen. A műszeriparban pedig a növekedés nemcsak hullámzó képet mutat, hanem színvonala is az átlagos alatt marad. Jelentéktelen változás A gépállomány jelleg szerinti összetétele alig változott a megfigyelt időszakban. Egyetlen különösen szembetűnő jelenség az, hogy a forgácsmentes megmunkálógépek aránya az utolsó évben darabszám alapján számítva nagyobb mértékben, a gépek bruttó értéke alapján számítva valamivel kisebb mértékben csökkent, s az ezt kiegyenlítő növekedés a forgácsológépeknél észlelhető. A különleges szerszámgépek száma és darabszám alapján számított hányaduk kissé csökkent, bruttó értékük alapján számított hányaduk kissé nőtt, de jelentőségük így is elenyésző (1964. szeptember 30-i arányuk darabszám alapján 0,5, bruttó érték alapján pedig 1 százaléka az egész állományinak). Az elmúlt négy évben tehát a gépipari technológiák tekintetében jelentősebb strukturális változás nem következett be. Nem került sor a forgácsmentes technológiák fokozott alkalmazására, s a viszonylag korszerű különleges szerszámgépek alkalmazási területe sem növekedett számottevő mértékben. Ez azt bizonyítja, hogy a gépipar fejlesztése az elmúlt években is jellemzően extenzív módon történt, hogy a gépi beruházások nem eredményeztek — mennyiségi növekedéssel arányos — minőségi változást a gyártástechnológiában. Minthogy az állomány kor szerinti összetételének változása viszonylag lassú folyamat, erről nem készül minden évben adatfelvétel. Ezért a vas- és fémmegmunkálógépek gyártási év szerinti összetételére vonatkozóan az 1964. szeptember 30-át megelőzően utoljára az 1960. december 31-i állományt felmérő kérdőív szolgáltatott adatokat. A két időpont között eltelt közel négy év alatt nem következett be jelentős változás. Az 1964. szeptember 30-i felmérés szerint a gépállomány 15 százalékát 1961- ben vagy később gyártották. Ennek 24,3 százalékát 1962. október 1. és 1963. szeptember 30. között, 19,5 százalékát pedig 1963. október 1. és 1964. szeptember 30. között ruházták be a gépipari vállalatok. Ezzel szemben 1961—1962-ben a szóbanforgó gépek 56,2 százalékával szaporodott a gépipari vállalatok állománya. Ez is mutatja a növekedés egyenetlen ütemét. A gépállományon belül a feltehetően korszerűbb, később gyártott gépek aránya nem javult számottevő mértékben, a gépi beruházások lényegében nem eredményezték a gépállomány megfelelő cserélődését, megújhodását. Bár az 1960. december 31-i és az 1964. szeptember 30-i állomány kormegoszlása a csoportkörök különbözősége miatt nem hasonlítható össze teljes pontossággal (az 5, illetve 10 éves csoportbeosztás határévei azonosak, a két adatfelvétel között azonban csak 4 év telt el), a géppark megfiatalodási folyamatának lassulása állapítható meg. Az 1960. december 31-i állománynak például 28,3 százaléka volt 1956-ban vagy később gyártott gép, 1964. szeptember 30-án pedig az 1961-ben vagy később gyártott gépek az állománynak csupán 15 százalékát képezték. Hasonló arányokat mutatnak a magasabb korú gépek is. Az 1960. évi állománynak 54,2 százaléka volt 1951. évi vagy későbbi gyártású gép. Az ennél 1 évvel rövidebb időszakot átfogó — 1956. évi vagy későbbi gyártású gépeket magában foglaló — korcsoport az 1964. évi adatfelvétel során felmért gépek 40,4 százaléka volt. A két adatfelvétel közti időben 14,9 százalékról 10,9 százalékra csökkent ugyan az 1930-ban vagy korábban gyártott gépek aránya, de ez csak annyit jelent, hogy közel 4 év alatt mindössze 20 százalékkal lett kevesebb a 30, illetve most már 35 éves és öregebb gépek száma. Ezen gépeknek is tekintélyes része (15,3 százaléka) 1909-ből vagy még korábbi évekből származik. A Átlagos életkor: 15 év A kiemelt ágazatok gépállományának korösszetétele valamelyest kedvezőbb az átlagosnál. Az 1964. szeptember 30-i állományból az átlagos 10,9 százalékkal szemben a szerszámgépgyártásban a gépek 3,2 százaléka, a híradás- és vákuumtechnikai iparban 5,1 százaléka, a műszeriparban pedig 6,5 százaléka származik 1930-ból vagy a korábbi évekből. Az egész gépiparra vonatkozó kedvezőtlenül magas átlag a fémtömegcikkipar elavult gépparkjának tudható be, ahol az 1930-ban vagy előbb gyártott gépek csaknem %-ét (23,8 százalékát) képezik az egész állománynak. Bár a fémtömegcikkipar selejtezési aránya magasabb a gépipar átlagánál, a jelenlegi ütem ott még kevésbé eredményezheti az átlagos életkor csökkenését. A legújabb, 1961-ben vagy később gyártott gépek aránya tekintetében is az átlagosnál kedvezőbb a kiemelt ágazatok helyzete. Az átlagos 15 százalékos hányaddal szemben a szerszámgépgyártásba sorolt vállalatok gépállományának 15,4 százaléka, a híradás- és vákuumtechnikai iparénak 23,1 százaléka, a műszeripari vállalatokénak pedig 16,8 százaléka származik az utóbbi évekből. A gépek átlagos életkora — amelyet az 1964. szeptember 30-i állomány öszszetétele alapján számítottunk — ugyancsak kedvezőbb a kiemelt ágazatokban. Az egész gépiparra vonatkozó 15,3 éves átlaggal szemben a híradás- és vákuumtechnikai iparban 12 év, a műszeriparban 13,3 év, a szerszámgépgyártásban pedig 13,6 év az átlag. A gépek és gépi berendezések gyártási ágazat átlaga e szerint a számítás szerint is valamivel kedvezőbb, mint a szerszámgépgyártásé (13,2 év). Mindez természetesen még nem egyértelműen kedvező, hiszen a kiemelt ágazatok jellemzően exportra termelnek és ezért a termelékenység nemzetközi összehasonlítása szempontjából a számításba jöhető versenytárs termelőberendezésének korszerűsége az irányadó. Lehetőség a selejtezésre A selejtezésekre vonatkozó adatokból megállapítható, hogy jelentős változást az 1964. január 1-én bevezetett eszközlekötési járulék sem eredményezett. Míg 1963- ban az éves selejtezés az állomány 1.8 százalékát érintette, 1964-ben annak 1.9 százalékát selejtezték ki. Az előbb már említett, jelenleg is 35 éves vagy öregebb gépek kiselejtezéséhez az 1964. évi ütem mellett is csaknem 6 év (5,9 év) szükséges, közben azonban az állomány további 9,3 százalékát képező, 1931— 1940. évek között gyártott gépek is túllépik a 40 éves kort. A selejtezés lassúságához valószínűleg az is hozzájárul, hogy a selejtezési veszteséget az eredmény terhére kell elszámolni. Az állomány alakulásának és összetétele változásának felmérése mellett folyamatos vizsgálat tárgyát képezik a kihasználás színvonalára vonatkozó adatok. Az ebből kiszámított, a gépállomány egészére vonatkozó kihasználási mutatók szerint az egész gépiparra az egy műszakot kevéssel meghaladó gépkihasználás a jellemző. A kihasználtság 1964- ben a korábbi évekhez képest kis mértékben tovább csökkent. 1961 1962 1963 1964 Gépfőcsoport szeptember havi átlagos műszakkihasználási együttható* Forgácsoló gépek 1,25 1,27 1,20 1,17 Forgácsmentes megmunkáló gépek_________0,97 ,99 1,02 1,01 össze, vas- és fémmegmunkáló gépek 1,19 1,20 1,16 1,14 •Az átlagos műszakkihasználási együttható — Az összes teljesített gépórák Az egy műszakban teljesíthető gépórák /■ A gépek kihasználásának ez az alacsony színvonala egymagában nem volna még kedvezőtlen, de ennek ismeretében még jogosabb a selejtezések — fentebb már vázolt, alacsony — arányának bírálata. Az extenzív kihasználás ugrásszerű javulása a közeljövőben aligha várható, mert egyéb okok mellett a munkaerőhiány is gátolja a gépek kapacitásának nagyobb mérvű kihasználását. Összefoglalva: a gépipar vas- és fémmegmunkáló gépeinek száma 1964-ben gyorsabban nőtt, mint a kapacitásigény, s így a kihasználtság kissé csökkent. Ez a kihasználtság szint lehetővé teszi az elavult, korszerűtlen gépek kiselejtezésének meggyorsítását, a gépállomány jelentősebb cseréjét és ezáltal a termelés technikai feltételének jelentősebb javítását. Dr. Nagy Sándor Időpont 1960 december 31 1061 szeptember 30 1962 szeptember 30 1960 szeptember 30) 1964 szeptember 30 105,4 101,1 100,6 103,8 103,1 3 ______________________________________________ _________________________________________________) „A startpisztoly eldördült6 — mondotta a győri szervezéstudományi ankét egyik részvevője. A rendezők — az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetének Szervezéstudományi Munkabizottsága, a Magyar Közgazdasági Társaság Győr-Sopron megyei Helyi Csoportja és a MTESZ Győri Intézőbizottságának Ipargazdasági Bizottsága — szerencsés időpontot választottak a hazai vezetőképzés problémáinak megvitatására. Bizonyossá vált az ankéton, hogy Magyarországon is immár polgárjogot kapott a tudományos vezetőképzés és hogy az elmúlt másfél-két évben, legalábbis az első lépéseket megtettük ezen a téren. A startpisztolyvalóban eldördült. Rendszeres vezetőképzés folyik Borsod megyében a Borsodi Vezető Továbbképző Tanfolyamon, a kohó- és gépiparban a Mérnök Továbbképző Intézet, továbbá a gazdasági mérnökképzés keretében, a legújabban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Továbbképző Intézetében. Ezen túl, több helyi kezdeményezésről is beszámoltak az ankét részvevői. A hazai vezetőképzés tapasztalatai bizonyítják, hogy a vezetők többsége igényli a vezetési szakma tudományos elemeinek elsajátítását. Többen beszámoltak arról, hogy az iskolákon milyen eredményeket értek el a vezetői készség kibontakoztatásában. A vezetők egy része saját vállalatánál már gyümölcsöztette is az elsajátított ismereteket. A hazai tapasztalatok — és mindenekelőtt ,,a borsodi iskola” tapasztalatai is azt bizonyítják —, hogy a vezetőképzést egyetlen tanfolyamon való részvétellel nem lehet megoldani. A vezetéstechnika és a vezetéselmélet gyors fejlődése, továbbá azoknak a gazdasági és műszaki tényezőknek a változása, amelyek maguk is aktívan hatnak a vezetői ténykedésre, megkövetelik, hogy a vezetők — bizonyos időközökben — rendszeresen részt vegyenek a továbbképzésben. Az ankét fontos eredménye volt a didaktikai tapasztalatok összegezése. A leghatékonyabb oktatási módszereknek az esettanulmányok, a szerepjátszás és a közös megbeszélések bizonyultak. A vezetőképzést tehát nem lehet megoldani egy vagy több előadássorozattal. A „borsodi iskola” és a Mérnök Továbbképző Intézet képviselőinek egybehangzó véleménye szerint, az oktatás időtartamára célszerű a vezetőket kiragadni mindennapos gondjaikból, mindennapos környezetükből, és külön erre a célra létesített bentlakásos iskolákban végezni a képzést. A győri ankét feltehetően új lendületet is ad a hazai vezetőképzésnek, sőt egy szélesebb körű tudományos fejlődésnek vetheti meg az alapját. Az ankét ugyanis összegezte azokat a problémákat és nehézségeket, amelyek ma már a kibontakozás gátló tényezői, így mindenekelőtt időszerű a hazai vezetéselméleti kutatások szervezett megkezdése. Tények bizonyítják, hogy a külföldi vezetőképzés és a vezetéselméleti kutatási eredmények hazai hasznosítására csak korlátozott lehetőségeink vannak. A társadalmi és gazdasági viszonyok különbözőségei, a gazdasági fejlettség különböző foka, a belső munkamegosztás méretei, a lelki alkat különbségei stb. általában nem teszik lehetővé a külföldi eredmények azonos módon való hazai hasznosítását. A vezetéselméleti kutatás megteremtésének feltétele a kutató káderek nevelése, és a kutatás intézményesített rendszerének kiépítése. Találóan jegyezte meg az egyik felszólaló, hogy „ a vezetőképzésben nem hatékony az esztrád-műsor”. Az oktatók ne „pendlizzenek”. A vezetőképzés csak akkor lehet hatékony, ha az oktatók együtt élnek és tartósan együtt dolgoznak hallgatóikkal. Maguknak az oktatóknak is állandóan fejlődniük kell és azokat az információkat, amelyek ezt a fejlődést lehetővé teszik, csak a hallgatóiktól kaphatják meg. Együtt kell dolgozniuk és közösen kell kialakítaniuk az optimális döntések feltételeit, és módszereit. Ahhoz, hogy az oktatók módszert („terápiát”) és szemléletmódot adhassanak a vezetőknek, célszerű, ha kisebb csoportokban foglalkoznak a hallgatókkal. Sőt, egyes kérdések komplex megvitatása azt is szükségessé teheti, hogy a kis létszámú hallgatósággal egyidejűleg több oktató foglalkozzék. Mindez sürgető feladattá teszi az oktatógárda kiképzését és nevelését. Annál is inkább, mert a vezetőképzéssel szemben támasztott igények máris meghaladták lehetőségeinket. A korszerű vezetőképzésnek számos egyéb feltételét is meg kell teremtenünk, így mindenekelőtt nagy számú esettanulmányra van szükség. A nagy költséggel kidolgozott esettanulmányokat a külföldi iskolák rendszerint nem publikálják, vagy ha ez meg is történik, az eltérő feltételek miatt általában nem hasznosíthatók. A hazai vezetéselméleti kutatások alapjainak megteremtése és a vezetőképzés egységes rendszerének kialakítása napirendre tűzte azt a követelményt, hogy a vezetőképzés lépjen túl a társadalmi kezdeményezés keretein, legyen gazdája, mégpedig állami, megfelelő illetőséggel és hatáskörrel bíró szerv vagy intézmény. A vitában javaslatok is hangzottak el arra vonatkozóan, hogy mely meglevő intézmény vehetné „állami gondozásba” a vezetőképzés és a vezetéselméleti kutatások irányítását. A képzés és a kutatás intézményesített rendszerére — a már elmondottakon túl — azért van szükség, hogy meg lehessen tervezni az ésszerű munkamegosztást és együttműködést, hogy racionalizálni lehessen a dokumentációt, hogy megfelelő anyagi alapokat lehessen teremteni a képzés és a kutatás tárgyi feltételeinek biztosításához. FIGYELŐ 1965. JÚLIUS 7.