Figyelő, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-05 / 1. szám
2 Anti-antiinflációs program Miért volt mind e huzavona az októberi, a novemberi országgyűlésen, ha a decemberi ülésszakon mégiscsak összeállt az 50 százalékon felüli nyereségelvonás? — kérdezték az újságírók a parlament szüneteiben, a sajtótájékoztatókon az előterjesztő tárca képviselőitől. A hivatalos válaszadásokban a költségvetés vártnál nagyobb hiányáról, a vállalatoknál maradó, a számítottnál több megtermelt új értékről és külföldi hitelezőink elégedetlenségéről esett a legtöbb szó. Cseppet sem irigylésre méltó diadalt aratott a pénzügyi tárca, a költségvetés hiányának finanszírozására tett variánsok egyikének elfogadásával. Pontosabban a nem tőlük származó negyedik, kisebb mértékű adójavaslat megszavaztatásával. Ki irigyelne egy „kríziskezelő" és nem reformköltségvetést készítő, és azt végrehajtani köteles kormányt. A szükség és az elkötelezettség diktálta, elvonásszemléletű költségvetés nem lehet jó — mint ahogyan néhány képviselő fogalmazott. Milyen büdzsé az, amelyikben a bevételek sokkal kisebbek, mint a kiadások, „amely az elvonásokkal csökkenti a munkakedvet, lehetetlenné teszi a termelő beruházásokat, a műszaki fejlesztést és legfőképpen a bővített újratermelést — azaz saját létalapját emészti fel. ” A beterjesztett változatok közül — egy másik képviselő szerint — egyik sem szolgálja a kibontakozási programban meghirdetett célokat. De hát mit lehet tenni? Kényszerhelyzetben van a kormány — mint ahogyan a párttag képviselők csoportjának tájékoztatóján tudatták is az összegyűltekkel. Hitelezőink rövid távon kemény lépéseket, látható eredményeket várnak tőlünk, hogy „hitelünk"a világban megmaradjon. A 4 százalékos pótadót kivetik, a költségvetés kiadási oldalát lefaragják, ahol tudják : az áldozatul dobott területek a társadalmi szervezetek, a honvédség, ismét és állandóan az infrastruktúra, a tanácsok, az agrárágazat. Villányi Miklós pénzügyminiszter szerint a termelő ágazatokat nem kell sajnálni a csökkenő támogatás miatt. Például az agrárágazat 9 milliárd forinttal kevesebbre tervezett támogatását nem fogják veszteségként megélni az érintett gazdálkodó szervek. Az áremelések nagyjából kiegyenlítik az elszenvedett hiányt, jövedelmük nem mérséklődik. „Ne legyen senkinek sem illúziója, nincs olyan támogatáscsökkentési intézkedés, amely túlnyomó részben és végső soron ne a lakosságot terhelné." Ezt is a pénzügyminiszter mondta. Csak annyit tehetünk hozzá, hogy hiánygazdaságban, a piacgazdaságot nélkülöző mechanizmusok közepette minden ilyen intézkedés egyben inflációnövelő is. És mi más lenne a parlament által elfogadott, költségvetéssel kapcsolatos elvonások, mérséklések, a különadók, ilyen-olyan alapok fizetése, a hozzájárulások, az illetékek, a társadalombiztosítási járulék felemelése. Az infláció kezelésére még nincs elfogadott kormányprogram, azzal majd csak az év első hónapjaiban foglalkozik a kormány — tudtuk meg a pénzügyminiszter szájából Az előzőek ismeretében nem lesz könnyű dolga. Javaslat átmeneti intézkedésre A magyar gazdaság súlyos strukturális válságának egyik tünete az infláció, amely olyan, mint a betegnél a láz: jelzi a betegséget, de túl magasra szökve már önálló tényezővé, az alapbetegséget súlyosbítóvá válik. Ahogy a lázat csillapítjuk, ugyanúgy kezelnünk kell az inflációt is, még mielőtt birtokában lennénk az alapbetegséget leküzdő gyógymódnak. A vállalatok nyereségének jelenleg tetemes hányada az inflációs árnyereség. Ezt a lehetőséget kell megszüntetni mindaddig, amíg ki nem épülnek a valós piaci viszonyok. Idáig a kiáramló jövedelmeket akartuk „szabályozni”, aminek csődje ma már jól látható. Kézenfekvő tehát azt a tényezőt szabályozni, amelynek alakulását kívánjuk úgyis kézben tartani: az árakat. Hangsúlyozzuk, hogy egy ilyen szabályozás sem reformkonform megoldás és csak átmeneti jelleggel javasolható. Javaslatunk szerint az árak szabályozása a gazdálkodók általános bérérdekeltségéhez kötődne a következő mechanizmus szerint: 1. Ha a gazdálkodó szervezet a termékei árát átlagosan 0—5 százalék között növeli, akkor bértömegét az alábbi módon növelheti: 1 százalék árnövekedésig 5 százalék adómentes bértömeg-növekedés, 2 százalék árnövekedésig 4 százalékos adómentes bértömeg-növekedés, 3 százalékos árnövekedésig 3 százalékos adómentes bérnövekedés, 4 százalékos bérnövekedésig 2 százalékos adómentes bértömeg-növekedés, 5 százalékos árnövekedésig 1 százalékos adómentes bértömeg-növekedés. (Az átlagos árnövekedést a forgalommal súlyozva kell kiszámítani!) Ha a gazdálkodó szervezet az adott sávban az engedélyezett bértömeg-növekedést túllépi, sújtja lineáris bértömegnövekmény-adó, az engedélyezetten túli bértömegnövekmény 100 százalékának megfelelő összegben. Természetesen bármiféle bérnövelést csak nyereséges vállalat hajthat végre, ha van rá fedezete. 2. Ha az árnövekmény meghaladja az 5 százalékot, akkor nincs adómentes bértömeg-növelési lehetőség. Bértömegnövelés esetén erősen progresszív bértömegnövekmény-adót, ax(l +x)x(y-4) forintot kell alkalmazni. Ahol a = bértömegnövekmény forintban x = bértömegnövekmény százalékban (százalékpont) y = árnövekmény százalékban. (Egyértelmű, hogy itt j 5) 3. Az árak szinten tartása esetén értelemszerűen nincs béradó, a bértömeg korlátlanul emelhető, természetesen amennyiben a vállalat nyereséges és van rá fedezete. 4. Ha a gazdálkodó csökkenti árainak átlagos árszínvonalát , a forgalommal súlyozott árakról van szó , akkor a gazdálkodó a korlátlan bértömeg-növelési lehetőségen kívül vállalkozóinyereségadó-visszatérítésre lenne jogosult, mégpedig 5 százalék árcsökkentésig lineárisan, 5 százaléknál nagyobb árcsökkentés esetén nagyobb szorzójú linearitással, így 5 százalék árcsökkentésig minden százalékpontnyi árcsökkentéshez 1 százalékpontnyi nyereségadó-visszatérítés, 5 százaléknál nagyobb árcsökkentés esetén minden százalékpontnyi árcsökkentéshez 2 százalékpontnyi nyereségadó-visszatérítés. 5. Veszteséges vállalat nem növelhet árat és bért. Vesztesége rendezésére banki hitelt vehet fel, azonban ha ennek nyújtását a bank megtagadja, a vállalatot fel kell számolni. Kivételt ez alól csak az Országgyűlés adhat. 6. Bizonyos nem termelő vállalatok — tömegközlekedés, távfűtő művek stb. —, amelyeknél hosszabb távon sem képzelhető el az állami támogatás teljes leépítése, kivételt képezhetnek, de ilyen felmentést csak az Országgyűlés adhat. E vállalatok esetében is törekedni kell a dotációk minimalizálására. Tisztességtelen teher A FIGYELŐ 1988/49. számában a Demcsák Mária által felvetett gondok egy kis szeletéhez kívánnék szólni. Az állami tulajdonú lakások elidegenítéséről, illetve annak finanszírozásáról van szó. Ebben a zavarosban, melyet helyi (tanácsi) jogszabályok tovább bonyolítanak, s amelyben egyesek halászva már kifogták saját aranyhalukat, az újonnan meghozandó szabályok érdekes új körülményeket teremtenek. Az eladásra kijelölt házak lakói „ítéletre” várnak, melyet az eddig oly nagyvonalúan döntő országgyűlési képviselők — a terheket a lakosságra könnyen áthárító fiskálisok ösztönzésére — biztosan elfogadnak, nem ismerve a döntés következményeit. Lakáspiacra lenne szükség, tehát az állami bérlakásokat el kell adni, így lesz kínálat és vevő is, mivel a bérlőknek valahol lakniuk is kell. Csak a piac marad ki ebből az egyszerű aktusból, hisz ez a helyzet olyan kényszer, mely nem a szereplők önkéntes, érdekeken alapuló egymásra találásán nyugszik, hanem amelyet alternatíva hiányában a szükség hoz létre. Helyesebben az eladók diktálnak. Nagy ötlet volt az akció, felér egy szja méretű teherátcsoportosítással. A költségvetési hiányt tovább nem vállaló állam, a lakbéreket pazarlóan elherdáló IKV, és a lakosság egy rétege között — ez utóbbi még nem is sejti, mekkora kegyben részesül — jön létre a kényszeralku. Az alábbi alternatívák közül választhatnak: — vagy megveszik a bérlakásukat, vagy azt az IKV eladja „vásárlóerővel rendelkező” új tulajdonosoknak, akik a bérlőt egyszerűsített eljárással kiakolbólíthatják korábbi bérlakásából. Marad az a lehetőség, ha a bérlő nem nyugdíjas, hogy a pénzpiac által diktált terhek mellett hitelt vesz fel bérlakásának megvásárlására. Tehát az a bérlő, aki nem sejtette, hogy lakásának tulajdonosa is lesz és így semmilyen előtakarékossággal nem rendelkezett, kénytelen hitelt felvenni. Tételezzünk fel egy 70 négyzetméteres lakást, amelynek ára 30 ezer forint/négyzetméter — ez a „piaci ár”. Ha a vevő 5 éven belül felújított házban lakik és a hitelkamat 15 százalékos, éves kamatterhe körülbelül 150 ezer forint lesz. Öt éve fel nem újított lakás esetén pedig körülbelül 100 ezer forintra számíthat. Nem valószínű, hogy az esetek zömében idős korú, még nem nyugdíjas lakásbérlők, akik átlagos fizetési kategóriákban élnek, képesek lennének a hitelkamat és tőkerész törlesztésére. A Fővárosi Lakásbérlők Érdekvédelmi Egyesületének javaslata szerint a lakásokat nem eladni, hanem visszaadni kellene az ott lakóknak. Bizonyítható, hogy a jelenleg megemelt lakbérek elegendők a lakások és az épület fenntartásához, az állam megszabadulhatna az IKV-k támogatásától, illetve fenntartásától. Ha csak a bürokrácia mellőzését számolnánk, milliárdokkal lenne csökkenthető a költségvetési támogatások jelenlegi nagysága. Amennyiben a lakásokat eladják, akkor tisztázni kellene, hogy a vásárlók vajon első lakáshoz jutóknak minősülnek-e, hisz eddig csak bérelték a lakást, nekik nem volt. Ebben az esetben az elképzelt új támogatási rendszer szerint ők is jogosultak lennének a 400 ezer forintos lakástámogatásra? Ámbár zömük nem fiatal, így igénybe se vehetné azokat a kedvezményeket, amelyek gyerekek után járnak, hisz gyermekeik többnyire felnőttek, önálló lakásra is igényt tartó családok. Fizetni kell, de hogyan? Nem kis borzongással, de a végkövetkeztetéssel sajnos egyetértve olvastam Demcsák Máriának a lakásfinanszírozással kapcsolatos „Fizetni kell" című cikkét. Mindenekelőtt önmagában meglepőnek tartom, hogy úgy kezeljük a lakáshitelezés eddigi gyakorlatából következő kamattámogatási mértéket, mint valami váratlan, előre pontosan nem kalkulálható tényt. A kibontakozási program meghirdetésekor számoltak az inflációval, amiből logikusan következik, hogy — amint az az elmúlt években is mindig bekövetkezett — a bankkamatok ennek megfelelően emlekedni fognak. Mindezt csak azért említettem meg, mert a következő években várhatóan növekszik az infláció, s tovább fognak emelkedni a kamatok. Az igazi problémám — ha már fizetni kell — az, ahogyan ezt a vállalatoktól be akarja szedni a költségvetés. Nem értem, hogy milyen közgazdasági összefüggés alapján vetnék ki az 1988. évi nyereségre? Ha azért, mert így akarják elvonni azoktól a pénzt, akik terven felüli nyereséget értek el — mondjuk konjunkturális okok miatt —, akkor értem. Az más kérdés, hogy hogyan szolgálja ez az intézkedés azt az alig több, mint egyéves célkitűzést, hogy a hatékonyabban, nyereségesebben dolgozó vállalatoknál maradjon több tőke, engedjünk teret a differenciálódásnak stb. Az elvonás módja tehetetlenné teszi a vállalatokat, mert az adót egy már realizált nyereség után akarják kivetni, azaz az adó tömegét semmilyen intézkedéssel nem tudják befolyásolni a vállalatok, így akár eleve veszteségessé tehetik azokat. Ha már a költségvetés közgazdasági összefüggést akarna keresni a kamattámogatás és a vállalati elvonás között, célszerűbbnek tartanám a bérarányos elvonás megfontolását. Ennek ugyanis lenne egy olyan valószínűségen alapuló logikája, hogy minél több egy vállalatnál a bérköltség, annál nagyobb a létszám, annál többen vették igénybe a kezdvezményes lakásépítési hiteleket, tehát a vállalatok a kedvezmény igénybevételének arányában fizetnének adót. Ebből a megoldási módból az következne, hogy nem kellene egy már lezárt év után „elszenvedni” az adót, hanem az adott év ténylegesen kifizetett bérköltsége alapján lehetne havonta, negyedévente fizetni, egyúttal lehetőséget adva arra, is, hogy a munkaerővel való ésszerűbb gazdálkodással a vállalat vezetése befolyásolni tudja az elvonás mértékét. Ha pedig a költségvetés végképp ahhoz ragaszkodik, hogy a nyereség után fizessék a vállalatok az adót, akkor a tárgyévi nyereség után kellene kivetni, az évközi fizetést pedig a nyereségadó-előleg mintájára lehetne megoldani. DR. DARÓCZI LAJOS közgazdász Budaörs V 4 GYÓGYSZER-KERESKEDELEM Szembekötősdi: Az üzlet, az üzlet; Visszalapozás (1., 6.) ENERGIAGAZDÁLKODÁS A bükkábrányi ábránd (1., 7.) GAZDASÁGPOLITIKA A stabilizáció rögös útján (3., 5.) RÉSZVÉNYTÁRSASÁGOK „.. . a mi osztalékunk alapvetően különbözik a többi önnemzéssel létrehozott hazai részvénytársaságétól” — interjú a Skála-Coop Rt. elnök-vezérigazgatójával (4—5.) TARTALOM LÉGI FUVAROZÁS „Magyarországot ugródeszkának tekintjük ...” (7.) TÁRGYMUTATÓ A FIGYELŐben 1988-ban megjelent cikkek (8—9—10.) KRÓNIKA 20 éves a Világgazdaság (10.) KÖLTSÉGVETÉS Magyarország 1989. évi államháztartása (11.) SZABÁLYOZÁS Védjük a forintot (11.) NEMZETKÖZI GAZDASÁG Számvevőszék: Kard nélküli hatalom; Előrejelzés 1989-re: Lassúbb gazdasági növekedés; A szovjet adóreform távlatai; Lee lacocca visszavonul; EGK: Tervek az autóiparban; Nézőpont; Körkép (12—13.) PÉNZ- ÉS TŐKEPIAC Nagy-Britannia bankrendszere I., Magyarország nemzetközi fizetési helyzetének alakulása; Kincstárjegyárverés a Nemzeti Bankban Árfolyamtáblázatok (15., 18.) KALEIDOSZKÓP Végkifejlet IV; Adósok és adósságok; Gondolatok ’89 (24.) 7. Új termék bevezetése esetén a vállalat 3 évre felmentést kap az adott termék esetében az általános árszabályozás alól. 8. Az általános szabályozás kijátszása súlyos retorziókat vonna maga után, mind a vállalat, mind annak vezetője számára. DR. GAZDAG LÁSZLÓ KOVÁCS GYULA közgazdasági osztályvezető gazdasági tanácsadó Szekszárd Budapest 1989. január 5. Tudjuk, hogy újabb-újabb ötleteket találnak ki a lakosság terheinek növelésére. De még mielőtt a visszafordíthatatlan folyamat beindulna, fontos lenne áttekinteni a teherbíró képességgel arányban álló pénzelvonások, eladások kialakuló rendszerét. Nem beszélve arról, hogy az állam adott esetben — bár látszólag a lakásár 50, illetve 30 százalékáért „kótyavetyéli el” a lakásokat — kétszeresen is jól jár, hiszen ezek a lakások előbb-utóbb értéküknél fogva olyan illetékkategóriákba tartoznak, ahol öröklődés, átruházás esetén az állam szintén jelentős bevételekre tarthat igényt. Figyelembe kellene venni, hogy ezeket a lakásokat 1988. január 1-jétől a vásárlóknak szja-val csökkentett jövedelmükből, tehát egyszer már az államnak adózott pénzből kell megvásárolni. Ha már fizetni kell a lakásért, akkor az egyenlő teherviselés elve alapján kellene azt tenni, nem túl tisztességes eljárás a lakosság nem is jelentéktelen részére ekkora terhet hárítani. PÉCSI LÁSZLÓ Budapest