Figyelő, 1992. szeptember-december (36. évfolyam, 36-53. szám)
1992-09-03 / 36. szám
Csizmadia Ervin Anyajogú társadalom , ám, most már az apák is. Azazhogy az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete. Tudtuk-sejtettük korábban is, hogy a válás keserű kenyerét evő nemtársaink nemigen akarnak behódolni a fennálló jogszabályoknak, és egyenlőséget követelnek maguknak, már ami a válás utáni stádiumban az apai jogok gyakorlását illeti. Most azonban már nem pusztán hírlapi vitákban üzengetnek egymásnak az önmaguk hátrányos helyzetén kesergő apák, hanem érdekeiket szervezetileg is megfogalmazzák. Sőt. Ahogy olvasom, az Alkotmánybírósághoz fordultak, mondván, a családjogi törvény több ponton alkotmányellenes, nem biztosít egyenlő jogokat a szülőknek, illetve az elvált apáknak. A nők, feleségek ezt a helyzetet sok esetben úgy fordítják a maguk javára — s ezt már az egyesület titkára nyilatkozta —, hogy akkor is elválnak, amikor esetleg volna remény a családon belüli megegyezésre. A szervezet álláspontja az, hogy a szülői jogokat mindkét fél alanyi jogon és egyenlően gyakorolhassa a válás után is, és csak akkor döntsön a bíróság, ha a szülők nem tudtak megegyezni. Végül pedig — így a hírlapi közlemény — az elvált apák, követeléseik megismertetésére augusztus 31-én demonstrációt tartottak a Belvárosban. A fentiek olyannyira evidensnek látszanak, hogy az ember nem is igazán érti, miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy megfogalmazódjanak. Hiszen mi sem látszik természetesebbnek — persze férfiúi nézőpontból —, minthogy az elvált férfi ne lopott félnapokra, rosszabb esetben órákra találkozzon saját gyermekével, egészen extrém esetben pedig egenesen megtagadtassék tőle a gyermekével való találkozás. Az elvált apák felhívása tehát jogosnak tetszik, mert valóban érdemes lenne már a végére járnunk egy vészesen antidemokratikus helyzetnek, amelyben bizony a törvény, a bíróság és a közvélemény egyaránt hibás. Igen ám, csakhogy ne feledkezzünk meg arról a társadalmi-politikai-gazdasági miliőről, amelyben ez az ominózus egyesület (és felhívása) megszületett. Az elmúlt két év politikai és társadalompolitikai megnyilatkozásaiban kitüntetett szerepet kaptak a nők, illetve az anyák. Az ország kormányzó erői sokszor kifejtették a női szerepre, illetve az anyaságra vonatkozó elképzeléseiket, és ezekből elég világosan kirajzolódik, hogy az uralkodó pártok milyen szerepet szánnak a továbbiakban a nőknek, anyáknak. A nő feladata mindenekelőtt a család megtartása —olvashattuk számos változatban az elmúlt időszakban. Arról bevallom, keveset olvastam: mi a kormányzat álláspontja, ha a nők tradicionális megtartó képessége mégis kudarccal végződik, azaz felbomlik a család. Azaz: illeti-e a nőt — most már az új rendszerben — más, több jog, mint a férfit? Miképpen jelenik meg a nőről, a családról való konzervatív kormányzati szemlélet ebben az esetben? Ha a mai „családpolitika”korifeusai következetesek, akkor azt kell mondaniuk: a nőnek igenis vannak többletjogai, mert — ugyebár — ő az élet forrása, ösztöneiben hordja a gyermeknevelés csínját-bínját, ami a férfi számára legfeljebb megszerezhető képesség. A nőnek tehát — leszámítva persze az olyan eseteket, amikor bizonyíthatóan alkalmatlan a gyermeknevelésre — előnyben kell lennie az „esendő” férfival szemben, aki nálánál sokkal gyengébben tudná biztosítani a gyermek további fejlődését. De vajon merészelhet-e kimondani ilyesmit — például — a népjóléti kormányzat? Vállalhatja-e nyíltan azt, hogy ideológiájából, világszemléletéből következően elfogult valamelyik fél irányában? Nyilvánvalóan nem. Ugyanakkor valamilyen módon mégiscsak meg kell nyilvánulnia, már csak azért is, mert az elvált apák szervezete azt is megfogalmazza: ha új törvény születik, amely lehetővé teszi a láthatás helyett a közös felügyeletet, a válások a jelenleginél jóval nagyobb arányban végződhetnének közös megegyezéssel. Nem azt mondják tehát, hogy a válások száma csökkenne, hanem azt, hogy a bekövetkező válások talán nem olyan drasztikus formában zajlanának, mint napjainkban. Nem tudni, az Alkotmánybíróság milyen állásfoglalást tesz majd közzé, illetve, hogy mi lesz az elvált apák demonstrációjának következménye. Egyet azonban bizonyosra vehetünk. Ez pedig a dolog gazdaságilag ugyan közvetlenül nem mérhető, de azért rendkívül fontos társadalmi hatása. Talán nem túlzás azt mondani: ha már egyszer várni kell, nem mindegy, hogy az elváltakat egyenlő jogok illetik-e meg. Tudom persze, hogy a dolog világméretekben sem rendezett, és — mivel érzelmi viszonyokról van szó — még egy új törvény is könnyen manipulálható. Én azonban — bár pillanatnyilag nem fenyeget a válás veszélye — nem nagyon értenék egyet egy olyan törvénykezéssel, amely továbbra is a láthatásra redukálja az apai jogokat. Ferge Zsuzsa Ki hallgat a Világbankra? A Világbank júniusban szemináriumot rendezett hat, „az átmenet időszakában élő” ország szociális közigazgatásának és szociálpolitikájának állami vezetői számára, A gazdasági átalakulás és a biztonsági háló címmel. Az Emberi Erőforrásokkal foglalkozó csoport vezetője, R. Harrison Emberi erőforások és az átmenet folyamata címmel tartott előadást. Ebben nagy nyomatékkal szólt azokról a politikai okokról, amelyek miatt az emberi erőforrások fejlesztésére, illetve a szociális szektorra különös gondot kell az átmenet során fordítani: „Egy demokratikus rendszer kialakulása azt jelenti, hogy igazában a választók számítanak, hogy a kormányoknak hirtelen észre kell venniük, hogy, ha hatalmon akarnak maradni, meg kell őrizniük az emberek bizalmát és támogatását... A szociális ellátások és szolgálatok a kormányzatok alapfeladataihoz tartoznak. S habár, mint a gazdaságban, ezen a területen is van tere a magánszektornak, azért az egyik fő ok, amiért egyáltalán érdemes a kormányzatnak léteznie, az a szociális szolgálatok biztosítása. Az előző, központilag tervezett rendszerben a szociális szolgálatok, mint sok egyéb, nem voltak mindig mindenki számára elérhetőek, és minőségük gyakran rossz volt. Ám az új, demokratikus kelet-közép-európai társadalmak polgárai a továbbiakban nem fognak ilyen bánásmódot elfogadni. Vagyis a politikai stabilitás minimálisan azon fog múlni, hogy a kormányok mennyire biztosítják, hogy a legalapvetőbb szociális ellátások, az oktatás, az egészségügy színvonala és az időskori biztonság nem romlanak tovább az átmenet során, s hogy olyan új területeken, mint a munkanélküliség kompenzálása vagy a végszükség esetén nyújtott segély, is kiépüljenek, és javuljanak a szolgálatok.” A továbbiakban Harrison hosszan szólt arról, hogy a felsőoktatás kereteinek bővítése, színvonalának javítása és struktúrájának rugalmasabbá tétele — az átmenet sürgősen biztosítandó feltételei közé tartozik. A tények — az egészségügy költséges, és egyelőre színvonalromlást okozó átalakítása, az oktatás, ezen belül a felsőoktatás rövid pórázon tartása és a reálnyugdíjak csökkenésének ismeretében — kétséges, hogy az illetékesek meghallották-e ezt a világbanki üzenetet? 1992. SZEPTEMBER 3. NÉZŐPONTOK EGYRE MAGASABBRÓL... — Mi vagyunk az urak ebben az országban Bóc Imre Védegylet V egyes érzelmekkel szemlélem az iparvédelem körül kibontakozó csatát a jó értelemben vett termelői lobbyk és az importliberalizálás-pártiak között. Első pillantásra úgy látszik, mindkét félnek igaza van. Akik a hazai áruk védelmét követelik — magyarul az import fogyasztási cikkek jó vastag lefölözését, hogy a vevőknek elmenjen a kedvük azok megvásárlásától■, azzal érvelnek, hogy ha a hazai termelők nem versenyképesek az importtal, akkor tönkremennek, nő a munkanélküliség, tovább csökken a vásárlóerő, fokozódik a gazdasági recesszió. Arra hivatkoznak, hogy ez év első felében a magyar ipar kétszer annyi árut adott el külföldön, mint belföldön és ez tarthatatlan. Belföldi piaci háttér nélkül nem képesek fenntartani a termelést. Ami igaz. Csak az a kérdés, hogy a belföldi piacot az import kiszorításával lehet-e megteremteni vagy a vásárlóerő fokozásával? Hogy az import szorította-e ki a belföldi piacról a magyar árukat vagy a vásárlóerő elégtelensége? A védegylet-pártiak szerint az, hogy a magyar ipar kétszer annyi árut adott el külföldön, mint belföldön, azt bizonyítja, hogy a magyar áru nem rosszabb és drágább az importárunál. Mert ha így lenne, nem nőhetne a kivitel sem. Ez az érvelés persze megfordítható. Ha a magyar áru olyan olcsó és jó, hogy külföldön is eladható, miközben idehaza az import kiszorítja, akkor miért nem képes ugyanezen importáru a magyar árut a viágpiacon is kiszorítani? Erre az a válasz, hogy azért, mert a magyar fogyasztó előtt az importárunak nimbusza van. Igaz, az importáló cégeknek több pénzük van reklámra — miből? az árból! — reklámmal pedig lehet ideig-óráig hamis nimbuszt kelteni. Ám e nimbuszt gyakran a minőség részét képező csomagolás is létrehozza, nem véletlen, hogy külföldön a magyar áru nem egyszer csak átcsomagolva adható el. Ha az import mellett ott az ugyanolyan jó — és ugyanolyan szépen kiszerelt! — olcsóbb magyar ám, a fogyasztó azt fogja venni. Az importlibera fenntartása mellett érvelők szerint az serkentőleg hat a hazai termelőkre, korszerűsítésre, recionalizálásra kényszeríti őket. Ezzel szemben a túlzott iparvédelem konzerválja az elmaradottságot, a vásárlók igényeinek évek alatt megszokott semmibevevését. A védegylet- és liberópártiak egyaránt a fogyasztók érdekeire hivatkoznak. Előbbiek szerint az import kiszorítja a roszszabb minőségű, ám sokkal olcsóbb olyan magyar árukat is, amelyek iránt egyre növekvő az elszegényedő lakossági rétegek kereslete, és ezek kiszorulnak a piacról. Ez különösen akkor történik meg, ha a kereskedelmi üzletlánc is a termelő importőr külföldi tőke kezébe kerül. Ismert példa a Kleider-Bauer és a Salamander. Utóbbiak viszont azzal érvelnek, hogy az import bővíti a választékot, lehetővé teszi a kereslethez való jobb igazodást. És nekik is igazuk van, mert épp az előbb említett két cég választékával már egyre jobban igazodik a kereslethez. Sok esetben a szerkezetváltás, a gazdaságtalan termelés felszámolása nem történt elég differenciáltan, így persze olyan hazai termékek is kiszorultak a piacról, amelyek ott is maradhattak volna. Ám többségében a hazai termelőknek azért kell felvenniük az importárukkal a versenyt, mert azt akarják, hogy előbb-utóbb felzárkózzanak. A védegylet-pártiak sajnálkoznak, hogy este a tévében nem a finom magyar csokoládét, hanem a külföldi termékeket reklámozzák. Ám a Stollwerck úgy nyilatkozott, hogy a magyar csokoládéipar 50 évvel maradt el az európai gyártási és minőségi mércétől. És ő csak tudja, hiszen a magyar csokoládéipar egyik megalapítója volt. Üzletpolitikája szerint a négy nagy hazai csokoládégyár felvásárlásával a külföldi csokoládéból belföldi csokoládé lesz. Ami persze az iparvédelem-pártiaknak is megfelel, hiszen így kevésbé nő a munkanélküliség. Csakhogy nem a minőségében a nyugati konkurenciától messze elmaradó magyar terméket kell megvédeni, hanem a külföldi tőke bejövetelével lehetségessé vált korszerűsített termelést és új termékszerkezetet, amihez nem kell védővám, de talán még védegylet sem, csupán liberalizált gazdaságpolitika. A Stollwerck termékeit, akár a Nestléét, ha azok jók és pláne olcsóbbak az importáruknál, a fogyasztók akkor is megveszik, ha nem lesz rajtuk nemzeti színű minőségjel és nem hazafias alapon buzdítják őket a vásárlásra. Nem a több, mint háromszoros árú francia tej szorítja ki a magyar tejet és okozza a túltermelési gondokat, hanem az egy év alatt 25 százalékkal csökkent tejfogyasztás. A tejfogyasztás nem az import miatt esett vissza, hanem a reáljövedelmek csökkenése és a tej jövedelmekhez képest igen magas árának növekedése miatt. A képlet persze nem ennyire egyszerű. A mezőgazdaság panasza , hogy miközben értékesítési válsággal küszködik, az agrártermékek importja 1991-ben több mint 17 százalékkal növekedett, közel 50 milliárd forint értékű élelmiszer jött be az országba — csak részben megalapozott. Ugyanis ezen belül a behozatal legnagyobb értékét a friss zöldség és gyümölcs képezte. Márpedig ésszerű a primőr friss zöldséget és gyümölcsöt olyan országokból olcsón importálni, ahol ezek szabad földön érnek be, mint többszörös költséggel — fűtési energia, növényvédőszerek — fólia alatt megtermelni. Mindent összevetve az importliberalizálás úgy gondolom több előnnyel mint hátránnyal járt, és nem ellene kellene védegyleteket létrehozni. Ez ugyanis oda vezethet, hogy az import lefölözésével a magyar vásárló fizeti meg a hazai korszerűtlenséget, az elmaradottságot és az indokolatlan többletköltségeket. 3