Figyelő, 1992. szeptember-december (36. évfolyam, 36-53. szám)

1992-09-03 / 36. szám

Csizmadia Ervin Anyajogú társadalom , ám­, most már az apák is. Azazhogy az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete. Tudtuk-sejtettük koráb­ban is, hogy a válás keserű kenyerét evő nemtársa­ink nemigen akarnak behódolni a fennálló jogszabályok­nak, és egyenlőséget követelnek maguknak, már ami a vá­lás utáni stádiumban az apai jogok gyakorlását illeti. Most azonban már nem pusztán hírlapi vitákban üzen­getnek egymásnak az önmaguk hátrányos helyzetén ke­sergő apák, hanem érdekeiket szervezetileg is megfogal­mazzák. Sőt. Ahogy olvasom, az Alkotmánybírósághoz fordultak, mondván, a családjogi törvény több ponton al­kotmányellenes, nem biztosít egyenlő jogokat a szülők­nek, illetve az elvált apáknak. A nők, feleségek ezt a hely­zetet sok esetben úgy fordítják a maguk javára — s ezt már az egyesület titkára nyilatkozta —, hogy akkor is el­válnak, amikor esetleg volna remény a családon belüli megegyezésre. A szervezet álláspontja az, hogy a szülői jogokat mindkét fél alanyi jogon és egyenlően gyakorol­hassa a válás után is, és csak akkor döntsön a bíróság, ha a szülők nem tudtak megegyezni. Végül pedig — így a hírlapi közlemény — az elvált apák, követeléseik megis­mertetésére augusztus 31-én demonstrációt tartottak a Bel­városban. A fentiek olyannyira evidensnek látszanak, hogy az em­ber nem is igazán érti, miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy megfogalmazódjanak. Hiszen mi sem látszik természete­sebbnek — persze férfiúi nézőpontból —, minthogy az el­vált férfi ne lopott félnapokra, rosszabb esetben órákra ta­lálkozzon saját gyermekével, egészen extrém esetben pe­dig egenesen megtagadtassék tőle a gyermekével való ta­lálkozás. Az elvált apák felhívása tehát jogosnak tetszik, mert valóban érdemes lenne már a végére járnunk egy vé­szesen antidemokratikus helyzetnek, amelyben bizony a törvény, a bíróság és a közvélemény egyaránt hibás. Igen ám, csakhogy ne feledkezzünk meg arról a társa­­dalmi-politikai-gazdasági miliőről, amelyben ez az ominó­zus egyesület (és felhívása) megszületett. Az elmúlt két év politikai és társadalompolitikai megnyilatkozásaiban ki­tüntetett szerepet kaptak a nők, illetve az anyák. Az or­szág kormányzó erői sokszor kifejtették a női szerepre, il­letve az anyaságra vonatkozó elképzeléseiket, és ezekből elég világosan kirajzolódik, hogy az uralkodó pártok mi­lyen szerepet szánnak a továbbiakban a nőknek, anyák­nak. A nő feladata mindenekelőtt a család megtartása —olvashattuk számos változatban az elmúlt időszakban. Arról bevallom, keveset olvastam: mi a kormányzat állás­pontja, ha a nők tradicionális megtartó képessége mégis kudarccal végződik, azaz felbomlik a család. Azaz: il­leti-e a nőt — most már az új rendszerben — más, több jog, mint a férfit? Miképpen jelenik meg a nőről, a család­ról való konzervatív kormányzati szemlélet ebben az eset­ben? Ha a mai „családpolitika”korifeusai következetesek, ak­kor azt kell mondaniuk: a nőnek igenis vannak többletjo­gai, mert — ugyebár — ő az élet forrása, ösztöneiben hordja a gyermeknevelés csínját-bínját, ami a férfi szá­mára legfeljebb megszerezhető képesség. A nőnek tehát — leszámítva persze az olyan eseteket, amikor bizonyítha­tóan alkalmatlan a gyermeknevelésre — előnyben kell len­nie az „esendő” férfival szemben, aki nálánál sokkal gyen­gébben tudná biztosítani a gyermek további fejlődését. De vajon merészelhet-e kimondani ilyesmit — például — a népjóléti kormányzat? Vállalhatja-e nyíltan azt, hogy ideológiájából, világszemléletéből következően elfogult valamelyik fél irányában? Nyilvánvalóan nem. Ugyanak­kor valamilyen módon mégiscsak meg kell nyilvánulnia, már csak azért is, mert az elvált apák szervezete azt is megfogalmazza: ha új törvény születik, amely lehetővé te­szi a láthatás helyett a közös felügyeletet, a válások a je­lenleginél jóval nagyobb arányban végződhetnének közös megegyezéssel. Nem azt mondják tehát, hogy a válások száma csökkenne, hanem azt, hogy a bekövetkező válások talán nem olyan drasztikus formában zajlanának, mint nap­jainkban. Nem tudni, az Alkotmánybíróság milyen állásfoglalást tesz majd közzé, illetve, hogy mi lesz az elvált apák de­monstrációjának következménye. Egyet azonban bizo­nyosra vehetünk. Ez pedig a dolog gazdaságilag ugyan közvetlenül nem mérhető, de azért rendkívül fontos társa­dalmi hatása. Talán nem túlzás azt mondani: ha már egy­szer várni kell, nem mindegy, hogy az elváltakat egyenlő jogok illetik-e meg. Tudom persze, hogy a dolog világmé­retekben sem rendezett, és — mivel érzelmi viszonyokról van szó — még egy új törvény is könnyen manipulálható. Én azonban — bár pillanatnyilag nem fenyeget a válás veszélye — nem nagyon értenék egyet egy olyan törvény­kezéssel, amely továbbra is a láthatásra redukálja az apai jogokat. Ferge Zsuzsa Ki hallgat a Világbankra? A Világbank júniusban szemináriumot rendezett hat, „az átmenet időszakában élő” ország szociális köz­­igazgatásának és szociálpolitikájának állami veze­tői számára, A gazdasági átalakulás és a biztonsági háló címmel. Az Emberi Erőforrásokkal foglalkozó csoport vezetője, R. Harrison Emberi erőforások és az átmenet folyamata címmel tartott előadást. Ebben nagy nyomatékkal szólt azokról a politikai okokról, amelyek miatt az emberi erőfor­rások fejlesztésére, illetve a szociális szektorra különös gondot kell az átmenet során fordítani: „Egy demokratikus rendszer kialakulása azt jelenti, hogy igazában a választók számítanak, hogy a kormányoknak hirtelen észre kell ven­niük, hogy, ha hatalmon akarnak maradni, meg kell őriz­niük az emberek bizalmát és támogatását... A szociális ellá­tások és szolgálatok a kormányzatok alapfeladataihoz tar­toznak. S habár, mint a gazdaságban, ezen a területen is van tere a magánszektornak, azért az egyik fő ok, amiért egyáltalán érdemes a kormányzatnak léteznie, az a szoci­ális szolgálatok biztosítása. Az előző, központilag tervezett rendszerben a szociális szolgálatok, mint sok egyéb, nem voltak mindig mindenki számára elérhetőek, és minőségük gyakran rossz volt. Ám az új, demokratikus kelet-közép-eu­­rópai társadalmak polgárai a továbbiakban nem fognak ilyen bánásmódot elfogadni. Vagyis a politikai stabilitás minimálisan azon fog múlni, hogy a kormányok mennyire biztosítják, hogy a legalapvetőbb szociális ellátások, az ok­tatás, az egészségügy színvonala és az időskori biztonság nem romlanak tovább az átmenet során, s hogy olyan új te­rületeken, mint a munkanélküliség kompenzálása vagy a végszükség esetén nyújtott segély, is kiépüljenek, és javul­janak a szolgálatok.” A továbbiakban Harrison hosszan szólt arról, hogy a felsőoktatás kereteinek bővítése, színvo­nalának javítása és struktúrájának rugalmasabbá tétele — az átmenet sürgősen biztosítandó feltételei közé tartozik. A tények — az egészségügy költséges, és egyelőre szín­vonalromlást okozó átalakítása, az oktatás, ezen belül a fel­sőoktatás rövid pórázon tartása és a reálnyugdíjak csökke­nésének ismeretében — kétséges, hogy az illetékesek meg­hallották-e ezt a világbanki üzenetet? 1992. SZEPTEMBER 3. NÉZŐPONTOK EGYRE MAGASABBRÓL... — Mi vagyunk az urak ebben az országban Bóc Imre Védegylet V egyes érzelmekkel szemlélem az iparvédelem körül ki­bontakozó csatát a jó értelemben vett termelői lobbyk és az importliberalizálás-pártiak között. Első pillantásra úgy látszik, mindkét félnek igaza van. Akik a hazai áruk védel­mét követelik — magyarul az import fogyasztási cikkek jó vas­tag lefölözését, hogy a vevőknek elmenjen a kedvük azok meg­vásárlásától­­■, azzal érvelnek, hogy ha a hazai termelők nem versenyképesek az importtal, akkor tönkremennek, nő a munka­­nélküliség, tovább csökken a vásárlóerő, fokozódik a gazda­sági recesszió. Arra hivatkoznak, hogy ez év első felében a ma­gyar ipar kétszer annyi árut adott el külföldön, mint belföldön és ez tarthatatlan. Belföldi piaci háttér nélkül nem képesek fenn­tartani a termelést. Ami igaz. Csak az a kérdés, hogy a belföldi piacot az import kiszorításával lehet-e megteremteni vagy a vá­sárlóerő fokozásával? Hogy az import szorította-e ki a belföldi piacról a magyar árukat vagy a vásárlóerő elégtelensége? A vé­degylet-pártiak szerint az, hogy a magyar ipar kétszer annyi árut adott el külföldön, mint belföldön, azt bizonyítja, hogy a magyar áru nem rosszabb és drágább az importárunál. Mert ha így lenne, nem nőhetne a kivitel sem. Ez az érvelés persze meg­fordítható. Ha a magyar áru olyan olcsó és jó, hogy külföldön is eladható, miközben idehaza az import kiszorítja, akkor miért nem képes ugyanezen importáru a magyar árut a viágpiacon is kiszorítani? Erre az a válasz, hogy azért, mert a magyar fo­gyasztó előtt az importárunak nimbusza van. Igaz, az importáló cégeknek több pénzük van reklámra — miből? az árból! — rek­lámmal pedig lehet ideig-óráig hamis nimbuszt kelteni. Ám e nimbuszt gyakran a minőség részét képező csomagolás is létre­hozza, nem véletlen, hogy külföldön a magyar áru nem egyszer csak átcsomagolva adható el. Ha az import mellett ott az ugyan­olyan jó — és ugyanolyan szépen kiszerelt! — olcsóbb magyar ám, a fogyasztó azt fogja venni. Az importlibera fenntartása mellett érvelők szerint az serkentőleg hat a hazai termelőkre, korszerűsítésre, recionalizálásra kényszeríti őket. Ezzel szem­ben a túlzott iparvédelem konzerválja az elmaradottságot, a vá­sárlók igényeinek évek alatt megszokott semmibevevését. A védegylet- és liberópártiak egyaránt a fogyasztók érdeke­ire hivatkoznak. Előbbiek szerint az import kiszorítja a rosz­­szabb minőségű, ám sokkal olcsóbb olyan magyar árukat is, amelyek iránt egyre növekvő az elszegényedő lakossági réte­gek kereslete, és ezek kiszorulnak a piacról. Ez különösen ak­kor történik meg, ha a kereskedelmi üzletlánc is a termelő im­portőr külföldi tőke kezébe kerül. Ismert példa a Kleider-Bauer és a Salamander. Utóbbiak viszont azzal érvelnek, hogy az im­port bővíti a választékot, lehetővé teszi a kereslethez való jobb igazodást. És nekik is igazuk van, mert épp az előbb említett két cég választékával már egyre jobban igazodik a kereslethez. Sok esetben a szerkezetváltás, a gazdaságtalan termelés felszá­molása nem történt elég differenciáltan, így persze olyan hazai termékek is kiszorultak a piacról, amelyek ott is maradhattak volna. Ám többségében a hazai termelőknek azért kell felven­niük az importárukkal a versenyt, mert azt akarják, hogy előbb-utóbb felzárkózzanak. A védegylet-pártiak sajnálkoznak, hogy este a tévében nem a finom magyar csokoládét, hanem a külföldi termékeket reklámozzák. Ám a Stollwerck úgy nyilat­kozott, hogy a magyar csokoládéipar 50 évvel maradt el az eu­rópai gyártási és minőségi mércétől. És ő csak tudja, hiszen a magyar csokoládéipar egyik megalapítója volt. Üzletpolitikája szerint a négy nagy hazai csokoládégyár felvásárlásával a kül­földi csokoládéból belföldi csokoládé lesz. Ami persze az ipar­­védelem-pártiaknak is megfelel, hiszen így kevésbé nő a mun­kanélküliség. Csakhogy nem a minőségében a nyugati konku­renciától messze elmaradó magyar terméket kell megvédeni, hanem a külföldi tőke bejövetelével lehetségessé vált korszerű­sített termelést és új termékszerkezetet, amihez nem kell védő­vám, de talán még védegylet sem, csupán liberalizált gazdaság­­politika. A Stollwerck termékeit, akár a Nestléét, ha azok jók és pláne olcsóbbak az importáruknál, a fogyasztók akkor is megveszik, ha nem lesz rajtuk nemzeti színű minőségjel és nem hazafias alapon buzdítják őket a vásárlásra. Nem a több, mint háromszoros árú francia tej szorítja ki a magyar tejet és okozza a túltermelési gondokat, hanem az egy év alatt 25 száza­lékkal csökkent tejfogyasztás. A tejfogyasztás nem az import miatt esett vissza, hanem a reáljövedelmek csökkenése és a tej jövedelmekhez képest igen magas árának növekedése miatt. A képlet persze nem ennyire egyszerű. A mezőgazdaság pa­nasza , hogy miközben értékesítési válsággal küszködik, az agrártermékek importja 1991-ben több mint 17 százalékkal nö­vekedett, közel 50 milliárd forint értékű élelmiszer jött be az or­szágba — csak részben megalapozott. Ugyanis ezen belül a be­hozatal legnagyobb értékét a friss zöldség és gyümölcs ké­pezte. Márpedig ésszerű a primőr friss zöldséget és gyümölcsöt olyan országokból olcsón importálni, ahol ezek szabad földön érnek be, mint többszörös költséggel — fűtési energia, növény­védőszerek — fólia alatt megtermelni. Mindent összevetve az importliberalizálás úgy gondolom több előnnyel mint hátránnyal járt, és nem ellene kellene vé­degyleteket létrehozni. Ez ugyanis oda vezethet, hogy az im­port lefölözésével a magyar vásárló fizeti meg a hazai korsze­rűtlenséget, az elmaradottságot és az indokolatlan többletköltsé­geket. 3

Next