Figyelő, 1993. január-március (37. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-07 / 1. szám

ERDŐS TIBOR­ék az óvatosságra mélyülő válsággal terhes évet zártunk. A kormányzat az új évre enyhe élénkülést ígér, nem túl nagy magabiz­tossággal. A kormányzatnak jó oka van arra, hogy óvatos le­gyen. Az adónövelés és a költségvetési kiadások lefa­ragása — melyek az állami büdzsé deficitjét hi­vatottak mérsékelni — legfeljebb hosszabb tá­von ösztönző hatásúak, új évünkben inkább a vál­ságot mélyítik. A mezőgazdaságban termelt GDP a politikacsinálta nagy zűrzavar miatt még a tavalyi mélyponthoz képest is alacsonyabb le­het. A munkanélküliség a stagnáláshoz közeli ál­lapotban mindig nő — úgy fest, a piacgazdaság­ra térő országokban még gyorsabban is, mint az érett piacgazdaságokban — ez is visszatartja majd a lakosság keresletét. Amihez tehát a kor­mányzat nagy reményeket fűz, vagyis, hogy a belső termelési és keresleti tényezők miatt a GDP már nem csökken tovább, nem tűnik iga­zán megalapozottnak. Nem lehet és nem is he­lyes annak lehetőségét kizárni, hogy a GDP 1993-ban is csökken. Igaz ugyan, hogy az infláció és a kamatlábak csökkenni kezdtek, s a kamatláb mérséklődésé­nek jó hatása lehet a beruházásokra. De az üzleti reálkamatlábak még mindig nagyon magasak, a profitkilátások pedig nagyon kedvezőtlenek. Rá­adásul az infláció várható alakulásával kapcsolat­ban is nagy a bizonytalanság. Arról most nem szólok, hogy a valóságos inf­lációs ráta kimutatását a fogyasztói kosár gyors változása és a drága külföldi áruk benyomulása a hazai piacra szerfelett bonyolítja. Csak arra uta­lok: a kétkulcsos áfa bevezetése ismét felszítja az inflációs várakozásokat. Az OTP szempontjá­ból talán ésszerű, de a lakosság számára hangu­latrontó és hajmeresztő sorozatos betétikamat­­láb-csökkentések pedig nem tesznek jót a megta­karításoknak; ezek nagy arányára mind az állam­­háztartás deficitje, mind az esetleg növekvő beru­házások finanszírozása, mind az antiinflációs po­litika miatt szükség volna. Viszonylag gyorsan bővülő piacot 1993-ban is csak az export teremthet és nagyon kétséges, hogy a belső felhasználás hozzásegíthet-e a gaz­dasági teljesítmény növekedéséhez. Különösen igaz ez a lakossági fogyasztásra, ahol a kormány­zat is csupán stagnálásra számít. Az 1993-as évben elégedett lennék, ha a to­vábbi visszaesést sikerülne megakadályozni. Az volna jó, ha ennek, vagy az ennél esetleg jobb eredménynek az elérése érdekében az ország szellemi kapacitása összefogna, ha a taszító acsarkodás helyébe az érdemi vita lépne. Igaz­ság szerint nem hiszek abban, hogy mindez 1993-ban megtörténik. GÖMÖRI ENDRE Kafka a fejét csóválja Csehország és Szlovákia ép­pen egy hete váltak el egymás­tól. Szilveszter küszöbén, jó­formán órákkal a szétválás előtt egy Prágában járt ameri­kai gazdasági szakértő így írta le a hangulatot. „Csehek és szlovákok úgy néznek egy­másra, mint a válóperes tár­gyalásra érkezett férj és feleség, közvetlenül a bírósá­gi döntés előtt. Azt figyelik, kié lesz majd a családi ezüst és a hi-fi torony, s hogy vajon a másik nem du­gott-e el valamit.” Nagyon valószínűtlen, hogy a vá­lás utáni első héten igazán megváltozott volna a hely­zet. A cseh parlament szinte órákkal a válás előtt igen szigorú állampolgársági törvényt fogadott el, amely kizárja a kettős állampolgárságot. A törvény­nek ez a része nehezen félreérthető módon a szlová­kok ellen irányul. Közel 300 ezer szlovák él Csehor­szágban, s akik közülük cseh állampolgárságért fo­lyamodnának — ilyen csak az utóbbi három hétben 20 ezer volt — azoknak le kell mondaniuk a szlovák állampolgárságról. Nem mondták ki, de feltételezhe­tő: Prága arra számít, hogy Szlovákia a válás után várhatóan nehezebb helyzetbe kerül gazdaságilag, és így is gátat akarnak szabni az esetleges gazdasági me­nekültek áradatának. Ez a lépés is jelzi, hogy (egyéb tényezőktől eltekintve) bonyolult gazdasági feszült­séghelyzet alakulhat ki határainktól északra. E pilla­natban a két államnak még közös pénzneme van — de ezt a helyzetet bármelyik fél megszüntetheti, ha a pénzügyi tartalékok helyzete, tőkemenekülés vagy bármilyen más probléma miatt ezt indokoltnak látja. Lényegében ugyanez a helyzet azzal a mintegy tucat­nyi gazdasági részmegegyezéssel (vámuniótól a ket­tős adózás kizárásáig), amely e pillanatban még ösz­­szefűzi a két köztársaságot. A helyzet ingatagságát mi sem mutatja jobban, mint a cseh külügyminiszter nyilatkozata, aki szerint „a pénzügyi unió néhány hét­nél aligha tarthat tovább” Az első megoldatlan gazdasági részletkérdések már a szétválás pillanatában kiéleződtek. Joggal jegyezte meg a Newsweek tudósítója a csa­ládi ezüst feletti marakodás hallatán:„már ez elég ah­hoz, hogy még Franz Kafka is a fejét csóválja” Mindez Magyarország számára azt jelenti, hogy teljesen újra kell gondolni a magyar—cseh és a ma­gyar—szlovák kapcsolatrendszert. Különös tekintet­tel arra, hogy Prága magatartása már a válás előtt je­lezte: Csehország hátat fordít a magyar—szlovák vi­szonyt terhelő gazdasági és egyéb problémáknak (Bős és vidéke) és azokban semmilyen formában nem kíván közvetítőként fellépni. Ezzel kétségtele­nül a racionalitás egy eleme tűnik el, amely még je­len volt a magyar—csehszlovák kapcsolatok rendsze­rében. Ezt az ésszerűség-deficitet most a magyar kül- és gazdaságpolitikának kell pótolnia a ma­gyar—szlovák viszonyban. Ezt nem (ezt sem) teszi meg helyettünk a Hágai Nemzetközi Bíróság. FIGYELŐ 1993. JANUÁR 7. 3 OLÁH SÁNDOR A trükkök éve? Így Újév táján mindenütt azt hallani, hogy volt, hogy lesz. A politikában is, különösen, ha a pártok viszonyáról van szó. Az MDF-es kormány első két évének nyugalmát a két­­párti paktumnak köszönheti. Az tette lehetővé, hogy a nemzeti gondok rovására is az állam, nem mindig indokolt centralizálási törekvéseit megvalósíthassa. Ezen időszak alatt tiszteletben is tartotta az ellenzé­ki paktumpartner érdekeit. Ám amilyen mértékben saját hatalma erősödött, olyan mértékben kezdte le­morzsolni a paktumból a még mobilizálható ellenzé­ki érdekeket, így alakulhatott ki a médiaháború mai formájában: a jogállamiságot sértő kényszerintézke­désekkel, az eredeti célnak egyáltalán nem megfele­lő és ugyancsak hézagos médiatörvénnyel, intézmé­nyeiben a félelem és az egzisztenciális bizonytalan­ság légkörével. Érthetetlenek az átlagember előtt azok a hírek, hogy az Antall József baráti köréből ki­választott Hankiss Elemér tv-elnök, a Csurka István által javaslatba hozott Gombár Csaba rádióelnök el­leni személyes hajsza mellett, hogyan válhatott az a Göncz Árpád az MDF-es támadások céltáblájává, akit a miniszterelnök személyes kívánságára válasz­tott ki a legnagyobb ellenzéki párt. A harmadik évét az MDF-es kormány már a kis­gazdáknak köszönheti. A Kisgazdapárt hivatalos ve­zetése és országos testületei a soha nem szabályo­zott koalíció felmondása mellett döntöttek. Az or­szággyűlési képviselők azonban szembehelyezked­tek ezzel a döntéssel. A kormányzati felelősség fel­vállalásával folytatólagosan biztosították az MDF- es kormány parlamenti stabilitását, a kicsinyes párt­érdek elé helyezve az országos érdeket. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha ezt a megfontolást az MDF-es kormány nem gyengeségnek és nem politi­kai naivitásnak minősíti. Az MDF részéről jellemző­vé vált a politikai partnerség helyett a kritikátlan, mindent elfogadó együttműködés igénye. Ebből számtalan, a kisgazdák számára megalázó helyzet alakult ki. Nyilvánvaló volt, hogy pártháttér nélkül az együttműködés színtere csak a parlamenti frakci­ók közti együttműködés lehet. Egy év telt el azon­ban sikertelen próbálkozásokkal, hogy az együttmű­ködés módját és feltételeit kölcsönösen kialakítsuk. Mivel feltételeznünk kellett, hogy az eredménytelen­ségnek esetleg a személyi összetétel az oka, még a tárgyalódelegáció változtatásával is próbáltunk ered­ményre jutni. Sikertelenül. Naivitásunknál csak tü­relmünk volt nagyobb. Ennyi kísérletezés után ma már egyértelmű: az MDF-es kormány nem egyen­rangú felek együttműködését, hanem a társulatok szolgai hűségét várja el. Ha időtávlatban nagyvonalúan azt mondjuk, hogy az MDF-es kormány — első két évét a liberális ellenzékből zseniáli­san kipréselt paktumnak köszönheti, — harmadik évét pedig a morálisan, de nem poli­tikusan viselkedő történelmi kisgazda-csoportosulás „megvezetésének” — negyedik évében már csak „barátaira” alapoz­hat, ma még csak sejthető trükkök sorozatával.

Next