Figyelő, 1993. október-december (37. évfolyam, 40-52. szám)

1993-10-07 / 40. szám

VARGA GYÖRGY Illúziók nélkül Aligha lehet kétségbe vonni azoknak a bírálatoknak a jo­gosságát, amelyek célpontja a kisvállalkozások finanszí­rozásának jelenlegi gyakor­lata. A pénz megfizethetetle­nül drága, a bankok eljárása bürokratikus, érzéketlenek a kisvállalkozói üzletmenet természete (kockázata, időkorlátai stb.) iránt; a szaktanácsadás elégtelen, színvonala nem ki­elégítő. Miközben egyetértek a bírálatokkal, és én ma­gam is a bírálók közé tartozom, igazságérzetem azt diktálja, hogy mértéktartással közelítsük ezt a kétségtelenül fontos problémát. Mert mi is az igazság? Az igazság az, hogy je­lenleg elsősorban egy olyan bankrendszertől vár­juk a kisvállalkozások finanszírozási gondjainak megoldását, amelynek az nem természetes, ha úgy tetszik, nem természetéből fakadó funkciója. Arról nem is szólva, hogy ezeknek a bankoknak a jó része a tulajdon- és függelmi viszonyok kö­vetkeztében még maga sem üzleti vállalkozás a szó klasszikus értelmében. Legjelentősebb pénz­piaci ügyfeleik is jórészt az állami szektor ré­szei. A finanszírozás akut helyzete egyébként sem szervezeti kérdés elsősorban. A gyors, illetve az ismét gyorsuló infláció, a drága és éppen most to­vább dráguló pénz, valamint a gazdasági szabá­lyozás gyakori változásai következtében valójá­ban kevés a megbízható, jó adós és csak nagyon kevés befektetés bizonyulhat hatékonynak; az ész­szerű megtérülés lehetőségei egyre szűkülnek. Nem csoda, ha a bankoknál erőteljesen vissza­szorult a hosszú távú hitelezés, s ha a hitelszerző­dések futamideje egyre rövidebb. A forgóesz­köz-hitelezésben pedig egyes kereskedelmi ban­koknál a kétes kintlevőségek éppen a kisvállalko­zói ügyfélkörben nőttek a leggyorsabban. A kisvállalkozások pénz- és tőkefinanszírozá­si gondjainak megoldása elsődlegesen gazdaság­­politikai feladat, melynek az infláció leszorítá­sát, a tőkejövedelmet, a bért és a profitot terhelő elvonások mérséklését és az üzletpolitikát, vala­mint az üzletmenetet befolyásoló szabályozás sta­bilizálását kellene szolgálnia.­­• A Figyelő több ízben sürgette a pénzintézeti rendszer foghíjainak kitöltését: befektetési ala­pokra, mindenekelőtt kockázati és vállalkozói tő­kealapok létesítésére lenne szükség. A vállalkozás olyan közegben lehet virulens, amelyben a vállalkozás életciklusával, a vállalko­zás méretével és kockázataival összhangban ál­ló, jól tagolt pénz- és tőkefinanszírozási rendszer alakul ki. Egy ilyen jól tagolt rendszer része a be­fektetési alapok, elsősorban a kockázati és vállal­­kozóitőke-alapok rendszere. Nem hinném, hogy kormányzati döntéssel életre hívhatók ezek a tipi­kusan piaci intézmények. Különösen káros len­ne, ha befektetési alap monopolhelyzetbe kerül­hetne a hazai tőkepiacon. Úgy tűnik föl, korai még ilyen intézmények megszületését várni. Az idő nem érlelte meg ezek létrejöttét a magyar pénz- és tőkepiac jelenlegi fejlettségi szintjén, egyebek között erre utal az, hogy a megtakarítá­sok túlnyomó többsége rövid távú, tehát alkal­matlan a hosszú távú tőkebefektetésre, továbbá meglehetősen szűk a saját tőkét (vagyont) is koc­kára tevő, hosszú távra berendezkedő és növeke­désorientált szolid vállalkozói kör. (Megjegy­zem: az Amerikai Egyesült Államokban az első hivatásos vállalkozóitőke-alapok csupán néhány évtizede alakultak, de igazi virágkoruk a nyolcva­nas évtizedben kezdődött. Ennek az az előzmé­nye, hogy 1979-ben csökkentették a tőkenyere­­ség-adót és törvény tette kötelezővé a vállalati nyugdíjalapok létesítését, mely egyben lehetővé tette a nyugdíjalapok számára a vállalkozói tőke­alapokba történő befektetést.) A kisvállalkozások pénz- és tőkefinanszírozá­sának lehetőségei — bármennyire is kívánatos lenne bővítésük — nem ragadhatók ki a gazda­ságpolitika által teremtett környezet, a megtakarí­tói magatartás és az általános fejlettségi fok (a pénzügyi infrastruktúra, a pénzügyi és általános üzleti kultúra szintje­ által teremtett adottságok­ból. Rövid távon nem hiszek a gyökeres változta­tás lehetőségében. Ez nem jelenti azt, hogy fel­emelt kezekkel meg kell adnunk magunkat sor­sunknak, hanem komolyan meg kell vizsgálni, mit tehet a kormány, mit tehetnek az önkrmány­­zatok és a kisvállalkozói érdekképviseletek, a ki­terjedt hálózattal rendelkező bankok és egyéb fi­nanszírozó intézmények a kisvállalkozások rö­vid- és hosszú távú finanszírozásának a jelenlegi keretek között történő javításáért. MEIXNER ZOLTÁN Weber és a fridzsider­­kapitalizmus Mert akkor nem jutna időnk fon­tos dolgokra. Például egymásra. Akiknek sok van, azok mindig azzal foglalkoznak, hogy még többet szerezzenek. Egyébként meg az Úr is meg­mondta, hogy a gazdagoknak igen nehéz bejutni a Mennyek országába — felelte az apa A fenti párbeszéd valahogy így hangzott el a mi­nap a Magyar Televízió egyes csatornáján, kiemelt műsoridőben, egy, a gyermekek erkölcsi és vallásos nevelését célzó műsorban. Jaj de jó! Gyermekeink most már biztosan tudják, hogy a pénz, a vagyon nem boldogít. Mégsem mara­déktalan az örömöm. Minduntalan egy Max Weber nevű úr jár az eszemben, akinek persze nem sok fo­galma lehetett a televíziózásról, lévén, hogy már ré­gen a Paradicsomba távozott, ha elég szegény volt ah­hoz, hogy beengedjék. Nos Weber úr publikált egy ta­nulmányt a következő címen: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Ebben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a keresztény emberek — főképpen a protestánsok — egy idő után belátták: azokkal a ja­vakkal, amelyeket az Úr rájuk bízott, jól kell sáfár­kodni, gyarapítani kell azokat, s nem a szegénység az üdvözítő, hanem a takarékosság. A megtakarított pénzt, vagyont aztán megforgatták, új gyárakat építet­tek belőle, a gyárak meg termékeket állítottak elő, amelyeket más gyárakban dolgozó emberek vásárol­tak meg. Az állam pedig behajtotta az adót, amiből, ha kezdetben nem is túl sokat, később annál többet juttatott vissza az adófizető polgárokhoz, s iskolákat, kórházakat, utakat, tűzoltólaktanyákat épített, meg gondoskodott a rend és a védelem fenntartásáról. ■Érthető okokból az elmúlt rendszer nem nagyon szerette ezt a Webert. Arról nem is beszélve, hogy a jóléti állam kifejezéstől egyenesen borsódzott a háta. Más nevet talált neki. Fogyasztói társadalom, ahol az emberek egyetlen dolognak élnek csupán, hogy el­­költhessék a pénzüket. Itthon bezzeg szó sem lehetett erről. A srácoknak például megtanították az iskolá­ban, hogy azért nem kell nekünk a banán, mert az al­mában több a C vitamin, és még olcsóbb is. Azt meg egyenesen felháborítónak tartották, hogy némelyek fridzsidert akarnak maguknak, és nem elégszenek meg a jegessel. Szóval nem hagy nyugodni ez a Weber. Mert hát kinek is van itt igaza? Ha neki, akkor a gazdag Ková­csék, akik — felteszem, tisztességes, még az is lehet, hogy templomba járó emberek — vagyont szereztek, s a piacgazdaságba tartó országunk díszére válnak, vagy az apának, akit a családdal való törődés megaka­dályoz abban, hogy az oly nagyon vágyott Európa színvonalán éljen szeretteivel együtt. Egyébként meg lehet, hogy kár a tépelődésért, mert ugyan ki merné állítani, hogy a szegénység jó?! És ki volna az a bolond, aki azt mondaná, hogy a gaz­ Mondd papa! Mi miért nem va­gyunk gazdagok, mint a Ková­csék, akiknek mindenük meg- NÉZŐPONTOK A dolgok állása THE ECONOMIST a FIGYELŐ 1993. OKTÓBER 7. 3 dagság rossz?! Ha csak valaki tanácstalanságában nem látja teljesen kifordítva a világot De tessék mon­dani: miért éppen ő csinál — és gyanítom, hogy nem ingyen — tv-műsort?

Next