Figyelő, 1993. október-december (37. évfolyam, 40-52. szám)
1993-10-07 / 40. szám
VARGA GYÖRGY Illúziók nélkül Aligha lehet kétségbe vonni azoknak a bírálatoknak a jogosságát, amelyek célpontja a kisvállalkozások finanszírozásának jelenlegi gyakorlata. A pénz megfizethetetlenül drága, a bankok eljárása bürokratikus, érzéketlenek a kisvállalkozói üzletmenet természete (kockázata, időkorlátai stb.) iránt; a szaktanácsadás elégtelen, színvonala nem kielégítő. Miközben egyetértek a bírálatokkal, és én magam is a bírálók közé tartozom, igazságérzetem azt diktálja, hogy mértéktartással közelítsük ezt a kétségtelenül fontos problémát. Mert mi is az igazság? Az igazság az, hogy jelenleg elsősorban egy olyan bankrendszertől várjuk a kisvállalkozások finanszírozási gondjainak megoldását, amelynek az nem természetes, ha úgy tetszik, nem természetéből fakadó funkciója. Arról nem is szólva, hogy ezeknek a bankoknak a jó része a tulajdon- és függelmi viszonyok következtében még maga sem üzleti vállalkozás a szó klasszikus értelmében. Legjelentősebb pénzpiaci ügyfeleik is jórészt az állami szektor részei. A finanszírozás akut helyzete egyébként sem szervezeti kérdés elsősorban. A gyors, illetve az ismét gyorsuló infláció, a drága és éppen most tovább dráguló pénz, valamint a gazdasági szabályozás gyakori változásai következtében valójában kevés a megbízható, jó adós és csak nagyon kevés befektetés bizonyulhat hatékonynak; az észszerű megtérülés lehetőségei egyre szűkülnek. Nem csoda, ha a bankoknál erőteljesen visszaszorult a hosszú távú hitelezés, s ha a hitelszerződések futamideje egyre rövidebb. A forgóeszköz-hitelezésben pedig egyes kereskedelmi bankoknál a kétes kintlevőségek éppen a kisvállalkozói ügyfélkörben nőttek a leggyorsabban. A kisvállalkozások pénz- és tőkefinanszírozási gondjainak megoldása elsődlegesen gazdaságpolitikai feladat, melynek az infláció leszorítását, a tőkejövedelmet, a bért és a profitot terhelő elvonások mérséklését és az üzletpolitikát, valamint az üzletmenetet befolyásoló szabályozás stabilizálását kellene szolgálnia.• A Figyelő több ízben sürgette a pénzintézeti rendszer foghíjainak kitöltését: befektetési alapokra, mindenekelőtt kockázati és vállalkozói tőkealapok létesítésére lenne szükség. A vállalkozás olyan közegben lehet virulens, amelyben a vállalkozás életciklusával, a vállalkozás méretével és kockázataival összhangban álló, jól tagolt pénz- és tőkefinanszírozási rendszer alakul ki. Egy ilyen jól tagolt rendszer része a befektetési alapok, elsősorban a kockázati és vállalkozóitőke-alapok rendszere. Nem hinném, hogy kormányzati döntéssel életre hívhatók ezek a tipikusan piaci intézmények. Különösen káros lenne, ha befektetési alap monopolhelyzetbe kerülhetne a hazai tőkepiacon. Úgy tűnik föl, korai még ilyen intézmények megszületését várni. Az idő nem érlelte meg ezek létrejöttét a magyar pénz- és tőkepiac jelenlegi fejlettségi szintjén, egyebek között erre utal az, hogy a megtakarítások túlnyomó többsége rövid távú, tehát alkalmatlan a hosszú távú tőkebefektetésre, továbbá meglehetősen szűk a saját tőkét (vagyont) is kockára tevő, hosszú távra berendezkedő és növekedésorientált szolid vállalkozói kör. (Megjegyzem: az Amerikai Egyesült Államokban az első hivatásos vállalkozóitőke-alapok csupán néhány évtizede alakultak, de igazi virágkoruk a nyolcvanas évtizedben kezdődött. Ennek az az előzménye, hogy 1979-ben csökkentették a tőkenyereség-adót és törvény tette kötelezővé a vállalati nyugdíjalapok létesítését, mely egyben lehetővé tette a nyugdíjalapok számára a vállalkozói tőkealapokba történő befektetést.) A kisvállalkozások pénz- és tőkefinanszírozásának lehetőségei — bármennyire is kívánatos lenne bővítésük — nem ragadhatók ki a gazdaságpolitika által teremtett környezet, a megtakarítói magatartás és az általános fejlettségi fok (a pénzügyi infrastruktúra, a pénzügyi és általános üzleti kultúra szintje által teremtett adottságokból. Rövid távon nem hiszek a gyökeres változtatás lehetőségében. Ez nem jelenti azt, hogy felemelt kezekkel meg kell adnunk magunkat sorsunknak, hanem komolyan meg kell vizsgálni, mit tehet a kormány, mit tehetnek az önkrmányzatok és a kisvállalkozói érdekképviseletek, a kiterjedt hálózattal rendelkező bankok és egyéb finanszírozó intézmények a kisvállalkozások rövid- és hosszú távú finanszírozásának a jelenlegi keretek között történő javításáért. MEIXNER ZOLTÁN Weber és a fridzsiderkapitalizmus Mert akkor nem jutna időnk fontos dolgokra. Például egymásra. Akiknek sok van, azok mindig azzal foglalkoznak, hogy még többet szerezzenek. Egyébként meg az Úr is megmondta, hogy a gazdagoknak igen nehéz bejutni a Mennyek országába — felelte az apa A fenti párbeszéd valahogy így hangzott el a minap a Magyar Televízió egyes csatornáján, kiemelt műsoridőben, egy, a gyermekek erkölcsi és vallásos nevelését célzó műsorban. Jaj de jó! Gyermekeink most már biztosan tudják, hogy a pénz, a vagyon nem boldogít. Mégsem maradéktalan az örömöm. Minduntalan egy Max Weber nevű úr jár az eszemben, akinek persze nem sok fogalma lehetett a televíziózásról, lévén, hogy már régen a Paradicsomba távozott, ha elég szegény volt ahhoz, hogy beengedjék. Nos Weber úr publikált egy tanulmányt a következő címen: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Ebben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a keresztény emberek — főképpen a protestánsok — egy idő után belátták: azokkal a javakkal, amelyeket az Úr rájuk bízott, jól kell sáfárkodni, gyarapítani kell azokat, s nem a szegénység az üdvözítő, hanem a takarékosság. A megtakarított pénzt, vagyont aztán megforgatták, új gyárakat építettek belőle, a gyárak meg termékeket állítottak elő, amelyeket más gyárakban dolgozó emberek vásároltak meg. Az állam pedig behajtotta az adót, amiből, ha kezdetben nem is túl sokat, később annál többet juttatott vissza az adófizető polgárokhoz, s iskolákat, kórházakat, utakat, tűzoltólaktanyákat épített, meg gondoskodott a rend és a védelem fenntartásáról. ■Érthető okokból az elmúlt rendszer nem nagyon szerette ezt a Webert. Arról nem is beszélve, hogy a jóléti állam kifejezéstől egyenesen borsódzott a háta. Más nevet talált neki. Fogyasztói társadalom, ahol az emberek egyetlen dolognak élnek csupán, hogy elkölthessék a pénzüket. Itthon bezzeg szó sem lehetett erről. A srácoknak például megtanították az iskolában, hogy azért nem kell nekünk a banán, mert az almában több a C vitamin, és még olcsóbb is. Azt meg egyenesen felháborítónak tartották, hogy némelyek fridzsidert akarnak maguknak, és nem elégszenek meg a jegessel. Szóval nem hagy nyugodni ez a Weber. Mert hát kinek is van itt igaza? Ha neki, akkor a gazdag Kovácsék, akik — felteszem, tisztességes, még az is lehet, hogy templomba járó emberek — vagyont szereztek, s a piacgazdaságba tartó országunk díszére válnak, vagy az apának, akit a családdal való törődés megakadályoz abban, hogy az oly nagyon vágyott Európa színvonalán éljen szeretteivel együtt. Egyébként meg lehet, hogy kár a tépelődésért, mert ugyan ki merné állítani, hogy a szegénység jó?! És ki volna az a bolond, aki azt mondaná, hogy a gaz Mondd papa! Mi miért nem vagyunk gazdagok, mint a Kovácsék, akiknek mindenük meg- NÉZŐPONTOK A dolgok állása THE ECONOMIST a FIGYELŐ 1993. OKTÓBER 7. 3 dagság rossz?! Ha csak valaki tanácstalanságában nem látja teljesen kifordítva a világot De tessék mondani: miért éppen ő csinál — és gyanítom, hogy nem ingyen — tv-műsort?