Fillértár mindennemű közhasznú isméretek terjesztésére 1835-1836 (2. évfolyam, 1-51. szám, Pozsony, 1835)

1835-10-10 / 36. szám

282 Fillért á­r, volt. Elővettem az állatokat és mulattam velek magamat. Rendesen jónak találtam a’ vizet, de néha nem volt olyan jó, akkor ha ittam, elvesz­tem vidámságomat, nem ettem és nem játszottam többet, hanem elaludtam. Ha felébredtem, min­dig egyformán világos volt, de oly világosságot, mint milyenben most élek, soha sem láttam.“ „Midőn legelsőben egy ember bejött hozzám, alacsony széket tett elémbe, rátett egy darab pa­pirost és czeruzát, azután megfogatá velem a’ czeruzát, összenyomó ujjaimat és valamit irt elémbe. Ezt gyakran tette, míg utánozm­ meg­tanultam. Hétszer vagy nyolczszor mutatta, ’s ne­kem igen tetszett, mivel fekete és fejér volt. Elbocsátá kezemet, és magamtól hagyott írni, én írtam, épen úgy tévén mint ő mutatta, ’s ezt gyakran ismétlém­. Lehet, hogy az ember hátam megett volt és nézte tudok e írni vagy nem, de én őt jönni ’s elmenni nem hallottam. Darabig íro­gattam ’s észrevettem , hogy betűim nem olya­nok mint az elémbe írottak, de azért nem hagyok fel vele, hanem folytatom­ míg olyanokat tudtam írni. Azután inni akartam, mert igyekezetem­ben észre sem vettem elébb, hogy megszomja­­doztam, egy kevés kenyeret is ettem, ’s előve­­vén az állatokat, ékesgettem , de nem oly sokáig mint mászor, mert az előtem lévő szék is akadá­lyozott, és sokkal inkább erőködtem mint előbb, mivel a’ lovak a’ szék megett állottak, annyi eszem pedig nem volt, hogy a’ széket elmoz­dítottam, vagy a’ lovakat arra állítottam volna. Ekkor még inkább megszomjúhoztam mint más­szor, de vizem nem lévén , elaludtam. Felébre­désemkor még mindig előttem állott a’ szék. Első dolgom volt mindig a’ viz után nyúlni, azután kenyeret enni, egy darabig inni, ’s végre a’ lo­vakkal mulatni. Mikor ezekkel kész lettem, meg­ittam a’ maradék vizet, megettem a’ többi kenyé­?­rét, ’s újra azt tevem a’ mit előbb.“ „Viradtakor ébredtem e fel, nem tudom meg­határozni, mivel a’ napról ’s éjszakáról semmi megfogásom nem volt; azt sem tudom , meddig aludtam. Mostani gyanításom szerint hosszasan szoktam volt aludni. Játszásom, mint sejdítem, négy óráig tartott. Mikor az ember írni tanított, egy szót sem szólott, csak megfogó kezemet is úgy mutatta. Soha sem jöttem azon gondo­latra, hogy hátra nézzek az emberre annak meg­ismerése végett; nem tudtam, hogy van olyan alak mint én vagyok. Az ember másodszor el­jővén, egy kis könyvet hozott, felnyitva elémbe tette a’ székre, megfogá kezemet és beszélni kez­dett. A’ lovakra mutatott és monda lassú hangat „ló!“ ezt töbször ejté ki egymás után. Midőn ezt hallom , sokáig hallgatóztam, ’s mindig ugyanazt hallván, eszembe jött, hogy nekem is úgy kellene tennem ; ugyanazon szót mondám hát én is, bal kezembe egy szalagot verék, mert jobb kezemet az ember tartó, és mondára néhányszor ,,ló“. Az ember most több ízben mondó: „ezt megjegyezni!“ kezemet a’ könyvecskére téve, egyszer’s mind a’ lóra, mellyet elébb odább mozgató, mi nekem igen tetszett; a’ mellett mondó: „ezt utánmondani, majd ilyen szép lovat ad atya!“ Ezen szavakat sokszor ismételé; én nem mondám utána, hanem hallgatok rá ; de mivel mindig ugyanazon szava­kat hallom, ismét kezdém utána mondani. Hétszer vagy nyolczszor elmondá, azután én is tisztán mondhattam utána. Ekkor ismét a’ lovakra mu­tatott , elébb odább mozgatta mondván : „ezt meg­jegyezni, a’ lovat mondani, azután így is szabad tenned.“ Ez nekem legjobban tetszett. A’ könyv­re szüntelen néztem , mivel igen szerettem , épen olyan lévén mint a’ papiros mellyre írtam. Azu­tán ettem ittam , játszottam a’ lovakkal ide ’s tova mozgatva mint az ember mutatta volt, végre­; meg­­szomjuhoztam, elfáradtam ’s elaludtam. Feléb­redvén ittam , ettem , azután írtam , ékesgettem a’ lovakat és kutyát, elővettem a’ könyvet, el­­mondám a'szavakat, a’ lovakra mutattam , és ezen szavakat is elmondám, „ezt megjegyezni­ ilyen szép lovat ad atya.“ „Így ismételgettem ezt nehány napig, a’ mi­kor az ember ismét bejön hozzám. Azon éjszaka igen jól aludtam és már fel voltam öltözve. Az ember felemelt, kalapot tett fejembe, ’s a’ fal­hoz támasztott, megfogá két kezemet és nyaká­hoz tette. Midőn a’ tömlöezből kivitt, meg kel­lett hajolnia , ’s egy kis hegyen ment felfe­lé, az talán hágcsó lehetett; azután laposan ment egy, darabig. Én már nagy fájdalmakat éreztem, ’s elkezdettem sírni. Most egy nagy hegy következett; midőn jó magasan valónk, mon­dá az ember „most mindjárt hadd el a’ sírást, mert majd nem kapsz lovat.“ Én engedelmeskedtem, ’s míg ő tovább vitt, elaludtam. Midőn felébred­tem, arczal feküdtem a’ földön, mozdítám feje­met , ’s az ember észrevévén hogy felébredtem, felemelt és karjaiba fogva járni tanított, úgy hogy a’ mint lépni kezdettem, lábaival tovább foszitgatta az enyéimet, hogy megértesse velem mikép kelljen járni. Nehány lépést menvén, el­kezdtem sírni, mert már igen fájtak lábaim. Az ember mondó, „ne sírj, mert majd nem kapsz lovat;“ én pedig mondám „ló“ mellyel azt értem­, szeretnék haza menni lovaimhoz: „Meg kell ta­nulnod járni, neked is olyan jó lovagnak kell len­ned, mint atyád.“ Mindig gyötrött a’ járással, én pedig sírtam, mert lábaim fájtak. Utóbb ar­­czal a’ földre fektetvén, elaludtam. Felébredés

Next