Fillértár mindennemű közhasznú isméretek terjesztésére 1835-1836 (2. évfolyam, 1-51. szám, Pozsony, 1835)
1835-10-10 / 36. szám
282 Fillért ár, volt. Elővettem az állatokat és mulattam velek magamat. Rendesen jónak találtam a’ vizet, de néha nem volt olyan jó, akkor ha ittam, elvesztem vidámságomat, nem ettem és nem játszottam többet, hanem elaludtam. Ha felébredtem, mindig egyformán világos volt, de oly világosságot, mint milyenben most élek, soha sem láttam.“ „Midőn legelsőben egy ember bejött hozzám, alacsony széket tett elémbe, rátett egy darab papirost és czeruzát, azután megfogatá velem a’ czeruzát, összenyomó ujjaimat és valamit irt elémbe. Ezt gyakran tette, míg utánozm megtanultam. Hétszer vagy nyolczszor mutatta, ’s nekem igen tetszett, mivel fekete és fejér volt. Elbocsátá kezemet, és magamtól hagyott írni, én írtam, épen úgy tévén mint ő mutatta, ’s ezt gyakran ismétlém. Lehet, hogy az ember hátam megett volt és nézte tudok e írni vagy nem, de én őt jönni ’s elmenni nem hallottam. Darabig írogattam ’s észrevettem , hogy betűim nem olyanok mint az elémbe írottak, de azért nem hagyok fel vele, hanem folytatom míg olyanokat tudtam írni. Azután inni akartam, mert igyekezetemben észre sem vettem elébb, hogy megszomjadoztam, egy kevés kenyeret is ettem, ’s elővevén az állatokat, ékesgettem , de nem oly sokáig mint mászor, mert az előtem lévő szék is akadályozott, és sokkal inkább erőködtem mint előbb, mivel a’ lovak a’ szék megett állottak, annyi eszem pedig nem volt, hogy a’ széket elmozdítottam, vagy a’ lovakat arra állítottam volna. Ekkor még inkább megszomjúhoztam mint másszor, de vizem nem lévén , elaludtam. Felébredésemkor még mindig előttem állott a’ szék. Első dolgom volt mindig a’ viz után nyúlni, azután kenyeret enni, egy darabig inni, ’s végre a’ lovakkal mulatni. Mikor ezekkel kész lettem, megittam a’ maradék vizet, megettem a’ többi kenyé?rét, ’s újra azt tevem a’ mit előbb.“ „Viradtakor ébredtem e fel, nem tudom meghatározni, mivel a’ napról ’s éjszakáról semmi megfogásom nem volt; azt sem tudom , meddig aludtam. Mostani gyanításom szerint hosszasan szoktam volt aludni. Játszásom, mint sejdítem, négy óráig tartott. Mikor az ember írni tanított, egy szót sem szólott, csak megfogó kezemet is úgy mutatta. Soha sem jöttem azon gondolatra, hogy hátra nézzek az emberre annak megismerése végett; nem tudtam, hogy van olyan alak mint én vagyok. Az ember másodszor eljővén, egy kis könyvet hozott, felnyitva elémbe tette a’ székre, megfogá kezemet és beszélni kezdett. A’ lovakra mutatott és monda lassú hangat „ló!“ ezt töbször ejté ki egymás után. Midőn ezt hallom , sokáig hallgatóztam, ’s mindig ugyanazt hallván, eszembe jött, hogy nekem is úgy kellene tennem ; ugyanazon szót mondám hát én is, bal kezembe egy szalagot verék, mert jobb kezemet az ember tartó, és mondára néhányszor ,,ló“. Az ember most több ízben mondó: „ezt megjegyezni!“ kezemet a’ könyvecskére téve, egyszer’s mind a’ lóra, mellyet elébb odább mozgató, mi nekem igen tetszett; a’ mellett mondó: „ezt utánmondani, majd ilyen szép lovat ad atya!“ Ezen szavakat sokszor ismételé; én nem mondám utána, hanem hallgatok rá ; de mivel mindig ugyanazon szavakat hallom, ismét kezdém utána mondani. Hétszer vagy nyolczszor elmondá, azután én is tisztán mondhattam utána. Ekkor ismét a’ lovakra mutatott , elébb odább mozgatta mondván : „ezt megjegyezni, a’ lovat mondani, azután így is szabad tenned.“ Ez nekem legjobban tetszett. A’ könyvre szüntelen néztem , mivel igen szerettem , épen olyan lévén mint a’ papiros mellyre írtam. Azután ettem ittam , játszottam a’ lovakkal ide ’s tova mozgatva mint az ember mutatta volt, végre; megszomjuhoztam, elfáradtam ’s elaludtam. Felébredvén ittam , ettem , azután írtam , ékesgettem a’ lovakat és kutyát, elővettem a’ könyvet, elmondám a'szavakat, a’ lovakra mutattam , és ezen szavakat is elmondám, „ezt megjegyezni ilyen szép lovat ad atya.“ „Így ismételgettem ezt nehány napig, a’ mikor az ember ismét bejön hozzám. Azon éjszaka igen jól aludtam és már fel voltam öltözve. Az ember felemelt, kalapot tett fejembe, ’s a’ falhoz támasztott, megfogá két kezemet és nyakához tette. Midőn a’ tömlöezből kivitt, meg kellett hajolnia , ’s egy kis hegyen ment felfelé, az talán hágcsó lehetett; azután laposan ment egy, darabig. Én már nagy fájdalmakat éreztem, ’s elkezdettem sírni. Most egy nagy hegy következett; midőn jó magasan valónk, mondá az ember „most mindjárt hadd el a’ sírást, mert majd nem kapsz lovat.“ Én engedelmeskedtem, ’s míg ő tovább vitt, elaludtam. Midőn felébredtem, arczal feküdtem a’ földön, mozdítám fejemet , ’s az ember észrevévén hogy felébredtem, felemelt és karjaiba fogva járni tanított, úgy hogy a’ mint lépni kezdettem, lábaival tovább foszitgatta az enyéimet, hogy megértesse velem mikép kelljen járni. Nehány lépést menvén, elkezdtem sírni, mert már igen fájtak lábaim. Az ember mondó, „ne sírj, mert majd nem kapsz lovat;“ én pedig mondám „ló“ mellyel azt értem, szeretnék haza menni lovaimhoz: „Meg kell tanulnod járni, neked is olyan jó lovagnak kell lenned, mint atyád.“ Mindig gyötrött a’ járással, én pedig sírtam, mert lábaim fájtak. Utóbb arczal a’ földre fektetvén, elaludtam. Felébredés