Film Színház Muzsika, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1961-11-17 / 46. szám
SZÉP MOSORA volt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara 8-i zeneakadémiai hangversenyének, melyet Ferencsik János vezényelt. Szervánszky Endre Concertója csendült fel ezen az estén és Sztravinszkij tánckép-sorozata: „Le sacre du printemps”. Nagy érdeklődéssel vártuk mindkettőt; Szervánszkynak József Attila emlékére írott zenekari műve az elmúlt évtized legjelentősebb hazai alkotásai közül való — a „Sacre” pedig egyik legnagyobb műve szerzőjének. Ez utóbbinál nyilván fokozta az érdeklődést, hogy régóta nem hangzott el budapesti hangversenyteremben — utolsó nyilvános fővárosi előadása óta egy évtizednél is hosszabb idő telt már el. Sajnos, a zenei megvalósítás igényessége nem állott egy szinten a műsorösszeállítás igényességével. Arról természetesen szó sem lehet, hogy a karmester vagy a zenekar, erejét meghaladó feladatra vállalkozott volna ezúttal. A Rádiózenekar erényei — épp a modern művek gyors megértése terén — közismertek; Ferencsik két év előtti Sztravinszkij-tolmácsolását („Oedipus Rex”) pedig nagy koncert-élményeink közt tarthatjuk számon. De minél kevesebb előadási hagyománya van egy-egy műnek, annál több és intenzívebb próba szükséges előadásához. Nem a zenekaron múlott, hogy fontos helyek ezúttal „tisztázatlanok” maradtak. Szervánszky műve talán soha nem szólalt még meg ilyen hevenyészett, vázlatszerű előadásban (mélypontja a második tétel, a ,,Medvetánc’’ dekoncentrált interpretálása volt). A partitúra sok szépsége rejtve maradt most a „A Dunánál” című fantázia és az Elégia („Nagyon fáj”) tolmácsolásában villantak csak fel a mű ismert értékei. Sztravinszkij félévszázados örökifjú remekének előadásában zenekar és karmester elismerésre méltó rögtönző készségről tett tanúságot. A repríz tényét, a közönséggel együtt, őszinte elismeréssel honoráljuk a mielőbbi, részleteiben is kidolgozott újabb előadás reményében. B. F. ★ MIHÁLY ANDRÁS vezényelte az Állami Hangversenyzenekart hétfőn a Zeneakadémián. A műsor legvonzóbb eseménye Alban Berg Kamarakoncertjének előadása volt. Mihály András, a kitűnő zeneszerző feltehetően azért állt ismét a karmesteri dobogóra, hogy — akárcsak annak idején Schönberg Kamaraszimfóniáját a Bartókteremben — ezúttal is bemutassa századunk egyik reprezentatív alkotását. A zeneszerző belső kényszerből fakadó megismertetési vágya lehet ez — igen helyesen, ha már hivatásos karmestereink a modern zene propagálásában nem nagyon serénykednek. Az alkotó művész viszont érzi: az a néhány évtized, amivel a magyar hallgató elmaradt korunk zenéjének megismerésében, az ő számára teremt légüres teret, mert az a közönség, mely nem ismeri a kor nyelvét, őt sem fogja majd megérteni. Alban Berg művészete pedig kétségkívül korunk, századunk zenei nyelvéhez tartozik. Mégpedig kimagasló jelentőséggel. Berg alapjában romantikus - sőt, szélsőségesen romantikus hajlamú - művész, aki a „bécsi iskola” szigorú fegyelmében akarta megfékezni túláradó romantikus temperamentumát. A Schönberg SC. születésnapjára 1929-ben komponált Kamarakoncert is plasztikusan megmutatja szerzőjének e két alapvető vonását: áradó lírai hajlamát és szigorú szerkesztő logikáját. Az Állami Hangversenyzenekar tagjaiból alakult fúvósegyüttes, s a két szólista: Sólymos Péter és Sepsey József virtuóz felkészültséggel lett úrrá a mű rendkívüli nehézségein. Mihály kiváló betanító munkájának eredményeit is itt láthattuk leginkább, s nem a műsort nyitó Vivaldi-concertóban, s a programot lezáró Mozart A-dúr szimfóniában. • ( •) Igor Sztravinszkij Mihály András Vivaldi G-dúr concertóját vezényli