Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-12 / 11. szám
le előtt. S végül is a fájdalom és reménytelenség kétórás tisztítótüzét csak átcsellengi Cléo, a film hőse, akinek szerepét Corinne Marchand alakítja finoman, érzékletesen, tehetséggel. A filmnek van egy tévedése. Varda lemondott arról, hogy Cléo életéből két üres, szürke jelentéktelen óránál többet nyomon kísérjen, arról azonban nem mondhatott volna le, hogy ezalatt a két óra alatt hőse teljes emberi fájdalmával, tragédiájával, elhatározásaival, tévhiteivel is megismertessen bennünket. Hogy kiderítsen a megrendítő állapotból valamilyen megrendítő következtetést. Ezért lett néhol unalmas és terjengős a film. A valóság illúziójának felkeltése kedvéért például perceken át nyomon követjük a taxiban utazó hősnőt. Ám ezek a percek semmire sem jellemzőek, semmire nem következtethetünk belőle, ha csak a párizsi taxiforgalomra nem. A gondolat, a jellemzés és a történet szempontjából lényegtelen esetlegességek peregnek előttünk le. A rendezőnek ezeket a drága perceket egy ember ábrázolására jobban fel kellett volna használnia. Megmutatni azt is, hogyha Cléo ilyen, milyen lehet máskor. Két órában vissza lehet adni az emberi sorsot, az élet teljességét, ám akkor még egy cipő leesésének is valami módon jellemzőnek kell lennie. Valamire, ami a hőst jelenti, valamire, amit a rendező jelezni akar egy tragikus sorsból. Ha Varda éppen azt akarta ábrázolni, hogy ez a nő közömbösen, lazán sodródik az órák áradatán egész életében, akkor azt kell mondanom: ezt az epizódok, a film egész anyaga nem mindig »rámutató« módon fejezik ki. A kiválasztott törmelékanyag, az utca, a kávéház, az autózások és találkozások nem mindenhol igazán jellemzőek ahhoz, hogy megértessék velünk, hogyan él Cléo. Inkább arról tanúskodnak, hogy a rendező beleveszett az élet mérhetetlen anyagtengerébe. Ez a film úgy válhatott volna azzá, ami lenni akart, ha a »Cléo 5-től 7-ig« alatt a »Cléo 5 óra előtt és 7 óra után«-t is megcsinálták volna. Talán lett volna 5-től 7-ig több megmagyarázni, számonkérni és kielemezni való ennek a szerencsétlen nőnek az életében. Ha egyáltalán életnek nevezhető az ő léte. És ez volna a másik kérdés? Élt-e egyáltalán ez a nő? Ha már ember volt! Egy emberi lény, akinek nincsenek igaz, emberi kapcsolatai. Van egy szeretője, aki kitartja, aki udvarias, de mindig siet, és sohasem ér rá. Van egy komornája, aki öltözteti, de aki egy Buddha nyugalmával él majd az ő halála után. Néhány zajos barát, akik — ki tudja, miért — együtt dolgoznak vele. Egy barátnő, aki felületesen sopánkodik. Ezenkívül van még néhány kismacskája is, és természetesen együtt kell élnie néhány százezer vagy néhány millió, közömbös idegennel, a közömbösen idegen városban. Ebből a közömbös idegenségből fogja őt kiragadni az értelmetlen halál. Meg fog halni, pedig még arra sem jött rá, hogy miért érdemes élnie. Kielégítetlenül, boldogtalanul fog meghalni, pedig nincs rettenetesebb, mint az értelmetlen élet. Huszty Tamás Cléo (Corinne Marchand) és Antoine (Antoine Bourseiller) a klinika kertjében Cléo gondterhelten rója Párizs zajos. napos utcáit. (Corinne Marchand)