Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-07 / 19. szám

den férfi és nő. Fellép, lelép". Tehát, ami itt történik velem, az a legször­nyűbb valóság, melyet csak egy vala­mi tud elviselhetővé tenni: a művészet valósága! A FTÜ (Kern András) csupa aggo­dalom. Anyjáért és húgáért legalább annyira vacog, mint a maga életéért. Vajon mennyit ért meg abból, amit itt átél? — Elsősorban azt tudom, ha anyám gyűrűje elvész, nem lesz mit enniük. A halálfélelmem másodlagos. Szökési kísérletem is akkor történik, amikor a gyűrűt már biztosítottam. Von Berg vissza fogja vinni anyámnak. Akkor ezek után szökni, menteni az életemet! Ezeknek nem számít, hogy még gye­rek vagyok! Meg kell próbálni meg­szökni! Itt mindenképpen megölnek, hátha így megmenekülök. AZ ÖREG ZSIDÓ (Pethes Sándor) nem beszél, folyton csak imáját mor­molja, mintha nem is hallaná kérdé­sünket, válasza is nagysokára érke­zik, alig hallhatóan. — „Miért ragasz­kodik olyan görcsösen a tollas zsák­jához?” — ... ez még megmaradt. LEDUC PSZICHIÁTER ORVOS (Várkonyi Zoltán) a legtovább vár ki­hallgatásra és így érzelmi hullámzá­sainak is tanúi vagyunk. ő, aki hiva­tása gyakorlása közben az emberi lé­lek mélyére lát, most nem ura ide­geinek. Egyszer önérzetes, majd gú­nyolódó, később szökést szervez. Az­tán a részegen visszajövő német tisz­tet próbálja meggyőzni, engedje őket szabadon. Mire egyedül marad a ki­ürült hodályban, magába roskad. „Miért tartja a saját életét fontosabb­nak másokénál?” — ön téved, nem az én életem fon­tosabb, mint másoké. Az ártatlanul ül­dözött élete mindig fontosabb, mint az üldözőé. Egy német tiszt és a fasizmus foglyainak élete közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Ez általános etikai kérdés. VON BERG OSZTRÁK HERCEG (Darvas Iván) beidegzett szokásaival, előítéleteivel ma itt nekünk szokatlan. Finnyás utálkozással vet meg minden erőszakot. Az ő származása „kifogás­talan”. Mégis, vagy éppen ezért (talán bizonyítékul önmagának) átadja kilé­pőjét az orvosnak, vállalva ezzel, ami­től legjobban irtózik: kiszolgáltatni magát a nácik barbárságának. — „Mit gondol, mi lesz a sorsa azután, hogy átadta az igazolólapját?” — Nyilvánvalóan belekerülök a fa­siszta gépezet brutális megtorlásának fogaskerekei közé. És amilyen kevéssé talpraesett és életrevaló valaki va­gyok, nyilván hamarosan el is pusz­tulok majd valamelyik koncentrációs táborban. De akármennyi időm is van még hátra, ezt abban a tudatban fo­gom leélni, hogy megtaláltam a leg­nagyobb kérdésre a megoldást: de hát mi menthet meg minket? — A felelős­ség vállalása és a tett végrehajtása. Ebből mutattam példát. Feljegyezte: Fóti Margit 4. Bál a Savoyban FELÚJÍTÁS AZ OPERETTSZÍNHÁZBAN Harminc esztendővel ezelőtt már divatos volt arról beszélni, hogy vál­ságban az operett. A bécsi stílus rég lehanyatlott, amikor Ábrahám Pál „betört” az operett világába. Meg­érezte, hogy merre kell szélesíteni a régi operett útját. Elsősorban az amerikai filmrevü irányába fordult, a jazz felé. Ennek köszönheti világ­sikerét a „Bál a Savoyban” is. A jazz-operett egyik első kísérlete volt ez, sőt nevezhetnénk talán a mu­sical-comedy „ősleletének” is. Előad­ták Európában mindenütt, s azóta is újra meg újra megpróbálják fel­újítani a világ valamennyi zenés színházában. Jobban mondva csak ott, ahol egy ilyenfajta zenés darab műsorra tűzéséhez rendelkezésre áll­nak a szükséges feltételek. Ott, ahol a bemutató színház biztosítani tudja a nélkülözhetetlen revüt, a látvá­­nyoságot, a „showt”. A sikerhez kellenek tehát sztárok, jól zenélő zenészek, kitűnően tán­coló táncosok, díszletek , ruhák. Az Operettszínház esztendők óta komoly nehézségekkel küzd. Egyre súlyosabban érzékelhető a prima­donna- és a bonviván-utánpótlás hiá­nya. Ez az idők folyamán annál ki­rívóbbá vált, mivel Lehoczky Zsuzsa személyében olyan szubrett-egyéni­­ség jelentkezett a színpadon, aki ele­mentáris erővel követeli az újfajta játékstílus létrejöttét. Tehetségére színházat lehet alapozni! Távol áll minden édeskésségtől, fanyar hu­morú, remek színésznő. Daisy sze­repét egykor a ma is népszerű Bár­sony Rózsi vitte sikerre. Férjével, az évekkel ezelőtt elhunyt Dénes Osz­kárral együtt vendégszerepeltek mindenütt, ahol csak műsorra tűzték a „Bál a Savoyban”-t. Lehoczky Zsuzsa ezúttal is kitűnő szubrett. Mellette Rátonyi Róbertet kell meg­említenünk. Musztafa bejként — noha sokszor megállítja egy-egy poénért a játékmenetet (rendezés kérdése) — mégis Lehoczky Zsuzsá­val együtt ő adja az előadás saját­­sorsát. Németh Marika Madelaine-t játssza, meglehetősen színtelenül. S egyszer igazán meg kell írni, hogy operettben, ahol tudvalévően a dalok viszik előbbre a cselekményt, meg­engedhetetlen a szövegkiejtés elmo­­sódottsága. Tangolita szerepében Kiss Ilonára figyeltünk fel. De Faublas márkival Baksay Árpád küszködött. A „Bál a Savoyban” jazz-operett. Az Operettszínház zenekara ezúttal még mindig nehezen birkózott a számára szokatlan stílusú, jazzre hangszerelt muzsikával. A „Bál a Savoyban” revüoperett, tehát kénytelenek vagyunk szóvá tenni a tánckar fogyatékosságait is. Ebben a színházban ugyanezt a tánc­kart kétszer is láttuk már kitűnő­nek. (Az Eszpresszó Bongóra és a Jó éjt Bessyre gondolunk.) A most is kitűnő Balogh Edinán kívül senki sem felelt meg a revü követelmé­nyeinek. Balogh Edinának pedig egyszerűen nincs megfelelő partnere. A nézőtér valósággal felszisszen a balett-részek emelési megpróbálta­tásaitól. S még valami. Mitől válik maivá egy ilyen harmincesztendős operett? Először is attól, ha úgy játsszák, ha úgy hangszerelik, hogy ez a mai ők ketten az előadás sava-borsa. (Lehoczky Zsuzsa, Rátonyi Róbert)

Next