Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-13 / 2. szám
Azt a Mondschein-szonátát sohasem felejtem. Sohasem, mert vannak fájdalmak és emlékezések, amelyek sem az időtől, sem a feledniakarástól nem hagyják magukat legyűrni. Boldizsár Iván új darabjának tanúsága szerint is: a túlélők magukban hordják az áldozatok újra meg újra szólító szavát, életük tragikus végének, s talán még tragikusabb befejezetlenségének kínzó szívszorítását. A lüktető szívek reagálnak így még ma is az elnémított szívek egykori utolsó dobbanására. Nem túlvilági árnyak kísértenek; a túl nem élők élete kiűzhetetlen a túlélőkéből. A Boldizsár-darab megidézi az emberség,embertelenség per vádlottait is. Jog, erkölcs, igazság, humánum, nem kevésbé a szellem féltetten őrzött sérthetetlensége mennyire kifordult természetes voltából, értelméből abban a lélektipró emberirtó korban. Jellegzetesen képviseli az emberség akarásának és az embertelenség szolgálatának végzetes ellentmondásosságát a színműben Csorna Károly hadnagy, a munkaszolgálatos század parancsnoka Sztankay István értékes, tartalmas színészi ábrázolásában. juttatta eszembe ismét a Mond- Uaschein-szonátát. Ott, a színházban Kállai Ferenc és Sztankay István zaklatott drámai összecsapásának hideg izzásában csendült fel bennem távolról a gyönyörű beethoveni ábránd. Negyvennégy elején történt, még a német megszállás előtt, az egyik pécsi iskola tornatermében koncertet tartottak. A terem levegője áporodott volt, munkaszolgálatosok népesítették be a hátsó fertályt, volt akinek jutott ülőhely a padokon, de legtöbben csak álltak, vagy a bordásfalra kapaszkodtak fel. Előrébb fáradt kiskatonák ültek, azonban legelöl a széksorokon tiszt urak feszítettek, a munkaszolgálatos század parancsnokán és helyettesén kívül szép számmal meghívottak is, az ott állomásozó honvédalakulatok tisztjei, parancsnokai, még egy ősz ezredes is. Ültek és Beethovent, Chopint, Lisztet, Debussyt hallgattak magukba merülten és átszellemülten, és szemüket egy sápadt, kikefélhetetlenül foltos gúnyájú munkaszolgálatos fiúra függesztették, aki a dobogón a hidegtől lehangolódott zongorán, vörösre fagyott ujjakkal játszott, de valami olyan megejtő könynyedséggel és virtuozitással, annyi meleg és belülről fakadt lírával, eleven ihlettel, életörömmel és fájdalommal, annyi-annyi szépséggel, hogy az egész nézőtér, ez a szinte tragikomikus, sohasem volt és többé sohasem lett összetételű konglomerátum némán és megindultan egyetlen élményben forrott össze. Pedig hát mit jelenthetett a szegény katonafiúknak a holdfény-melódia? Az éjszakai tűzriadók hangulatát? Vagy az űzött sárga karszalagosoknak a hideg betonpadlóra szórt szalmájú pincekörletek ablakain beszűrődő éji fényt? Nem, nem. Emlékek és elvágyódások buzogtak ott fel, amelyek az emberi élet és méltóság meg a szépségigény elhalványult körvonalaiból rajzolódtak ki még az ott levő tanyai pásztorfiúban vagy a kárpátaljai favágóban is. De mit érezhettek a tiszt urak, akik úgy elandalodtak a munkaszolgálatos zongorista szinte érthetetlenül csodálatos játékán? (Hiszen a fellépés előtt csak alig néhány órás próbát tarthatott.) Nehéz megmondani. Később tudtam meg, hogy volt a hallgatóság soraiban nem egy olyan tiszt is, aki egy évvel ezelőtt Ukrajnában több száz másik munkaszolgálatost gyilkolt meg szadista módon s ezért a népbíróság felakasztatta. De akkor ott ült és gyönyörködött. Az olvasó ezek után természetesen a II hangverseny létrejöttének körülményeire kíváncsi. A fiú a Zeneakadémia harmadéves művészképzős növendéke volt, amikor behívták. A századparancsnok helyettese, egy művelt, zenebarát, mondhatni finomlelkű zászlós (civilben jogász) körülbelül fél évvel a fiú bevonulása után került a kerethez. Egy nap hívatta a fiút: — Maga engem eddig csak a rossz oldalamról ismert, mert még nem tudja ki vagyok. Én ember va n szonáta gyok, érti? Irt nekem egy tanára, akit ismerek, hogy viseljem a gondját, mert maga nagy ígéret. Rendkívüli tehetség. Mától nem vonul ki a takarmánytelepre szénabálát rakni, sem az élelemraktárba zsákolni. Bent marad a körletben sepregetni. És még alkalmat is adok magának, hogy megmutathassa, mit tud, így lett a zászlós a munkaszolgálatos impresszáriója. El kell ismerni, elég nagy fáradságot, energiát, agitációs szenvedélyt fektetett ennek a páratlan koncertneka megrendezésébe. S valóban: a fiatalember tehetségéről és elhivatottságáról mindegyik fültanú meggyőződhetett. Epilógus: a zongoraművész, bár a zászlós (később hadnagy) személyes védence lett, néhány nappal a felszabadulás előtt Ausztriában — sáncásás, éhezés, verés és flekktífusz alól akkor már nem lévén felmentése — álmában, csendesen meghalt. A felcsendülő szonáta az én örök rekviemem a fiúért. Sztankay alakítása pedig a művészpártoló zászlós emlékének felidézője lett számomra. Nem annyira lezser, színes, bohémba hajló figurát alkotott, mint amilyen az a zászlós volt, inkább feszesebbet, de ezt indokolja a szituáció roppant feszessége is, melyben Selmeczi Géza, a darabbeli író életének megmentéséért csatázik, fonák módon éppen azzal, akiben nem ismeri, mert nem ismerheti fel az író még nagyobb kockázatra és áldozatra képes védőjét. Rokonszenvesre csiszolt alak Sztankay hadnagya, külsőleg ideális típusa a horthysta hadigépezet tisztanyagának, ugyanakkor árad belőle a filoszkomolyság és megértés. Színészileg nagyszerűen sűrített, típustanilag mélyről értelmezett, ugyanakkor természetesen egyéni, emberi , drámailag sokatmondó, és végeredményben roppant egyszerűen megoldott alakítás Sztankay Istváné, aki úgy látszik birtokában van a varázslatnak is, amellyel képes régi fájdalmak, emlékek, dallamok reminiszcenciáit a nézőben új fénnyel átvilágítani. (Sas) Kállai Ferenc és Sztankay István zaklatott drámai összecsapása aTúlélők« előadásán. (MTI — Keleti Éva felv. 13