Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-13 / 15. szám
10 RÁDIÓ Fesztiválon Minden életkornak megvan a maga öntörvényű világa. Amint szaporodnak az évek, az ember mind gyakrabban tekint az emlékezés visszapillantó tükrébe, és mennél homályosabban lát a szem, a lélek annál parancsolóbban követeli a maga jussát a múlt képeinek önkényes megformálásában. Az idős ember élete mind jobban megoszlik a valóság és a felidézett múlt között, mígnem ez utóbbiból mentsvárat építve maga köré, néha dacolni képes a legsivárabb jelennel is. Ezeknek a gondolatoknak drámaiköltői megfogalmazása alkotja Brian Friel ír szerző — a Rádiójáték fesztivál második darabjaként bemutatott — szép hangjátékának vezérmotívumát. Hősnője, Cass, magas kora ellenére életerős nő, Amerikából visszatérve írországi családjához békés, nyugodt öregkorban reménykedik. De a nyíltszívű, szókimondó, viharos múltú asszony hamarosan kényelmetlenné válik a sznob család számára, szeretetotthonba dugják. És tanúi leszünk annak, miként törik meg a környezet kényszerítő befolyásának engedve, rövid idő leforgása alatt, ez a szenvedélyes természetű, heves vérmérsékletű öregasszony, miként teremti meg, majd osztja fel a maga álomvilágát szociális otthonbeli társainak ábrándjaival, képzelet teremtette múltjával. E drámai folyamat egymást követő szakaszait elmélyült jellemismerettel és megragadó líraisággal ötvözi hangjátékká az író, csak a túlzott részletezést éreztük néhol fárasztónak. Minden jelenet egy-egy variánsa a főtémának; a valóság mind hátrább szorul a jogait követelő, megszépítő emlékezéssel szemben. A sűrítés azonban még átütőbbé, megdöbbentőbbé tehette volna az írói gondolatot: semmilyen formában sincs jogunk senkit megfosztani a maga való életétől, mégha oly idős is, mint e hangjáték hőse, Cass asszony. Az előadás emlékezetes élményét Kiss Manyinak köszönhetjük. Nemcsak nagyon széles skálán játszik, hanem ezúttal arról is bizonyságot tett, hogy viszonylag kevés variánsból is teljes életet tud felépíteni, visszatükröztetni. Megfoghatatlan, hogy úgyszólván eszköztelenül, miként teremt olyan egyszeri alakot, amelybe nem vegyülnek bele korábbi alakításainak emlékei, amely elfeledteti jól ismert alakját, mozgását, beszédét; csak Cass asszonyt látjuk magunk előtt. A tiszta, sallangmentes hangvételben Marton Frigyes rendezőnek is jelentős érdemei vannak, munkáját az egységes stílus mellett a többi szereplők (Pécsi Sándor, Ajtay Andor, Bulla Elma, Pethes Sándor és Kadomerszky Margit) gondosan kimunkált játéka is dicséri. Barta András TELEVÍZIÓ Paradicsomi játékok Esztergályos Károly sokkal jobb rendező, mint író. Elragadó Ádámjai és Évái mozdulataikkal, mosolyukkal, öleléseikkel és birkózásaikkal ezerszer hitelesebben szólnak önmagukról és korukról, az ifjúság és a vakáció paradicsomáról, mint amikor megszólalnak, a szavaikkal. Varázslatosan mai légkörben élnek, igazak ők maguk és igaz a szinte csak jelzett világ körülöttük, de a történetük mást és mást mond el a különböző korú, különböző gondolativevőkészülékkel“ rendelkező nézőnek. A rendező gyengéden szereti ezeket a fiúkat és lányokat, akik meg egymást szeretik, a napot, a táncot, a becsületet és a játékot, az író — árnyalt írói eszközök híján — kicsit magukra hagyja őket. Cselekedeteiket olyan végletesen lehet megítélni, mint az annyit dicsért és annyit szidott mai fiatalságot. Aki a miniszoknyában és a farmernadrágban, a mai táncokban és a körülrajzolt leányszemekben erkölcstelenséget lát, az a »Paradicsomi játékok«-ban ezeket az »erkölcstelen« mai fiatalokat látja viszont. Aki azt veti szemükre, hogy »lám, ti készen kaptátok tőlünk ezt a szép világot, bezzeg mi... én a te idődben«... az tovább zsörtölődhet Esztergályos filmje láttán, micsoda hálátlan gyerekek ezek, akik unalmukban ellenállósdit játszanak, s a játékon belül a hős titka ennyi: »Szeretem a sárgabarackot.« Ezért a titokért állja a kihallgatást, a »halált« is. A szigorú felnőtt szemében mi ez, ha nem kigúnyolása az apák nemzedéke valódi hőstetteinek? A fiataloknak az a tábora, amely a pol-beatból csak a beat szócskát szereti, végignézheti a »Paradicsomi játékok«-at úgy is, mint a szép csókolódzások filmjét, még a végén felzúgó francia munkásdal is megmaradhat fülében egy »Yves Montand-szám«ként. De a gondolkodni kész fiatalok önmaguk tükrét láthatják benne, tükröt, melyet a rendező tart elébük, s melyet a megírás fogyatékosságai csak egy-egy túlnagyított részletben homályosítanak el. Nekem ez a film azokról a gyerekekről szólt, akiket szeretek. Akik sokszor idétlenül fejezik ki magukat, akiket csak akkor ingerel a múltról szóló legenda, ha a mi ügyetlenségünk frázissá merevítette, akiknek nem kell hűségnyilatkozatot tenniük a szabadság mellett, mert vele együtt születtek, az édestestvérük, pertúban vannak vele. Én elhiszem nekik, bár Esztergályos Károly inkább állítja, mint bizonyítja, hogyha ez az édestestvér veszélybe kerülne, ők sem bizonyulnának gyávábbaknak a szüleiknél, még azt is elhiszem, hogy a »Szeretem a sárgabarackot« titkának megőrzése egy mégoly abszurd játékban egy huszonegynéhány éves fiúnak lehet a saját erkölcsi tartásának valódi próbája is. (Talán egy tizenhat évesnek még inkább elhinném, de hát még senki sem határozta meg támadhatatlanul, meddig tart a kamaszkor.) Ezért számomra Esztergályos műve ezerszer inkább »felszabadulási« film, mint a rossz revü, mely az ünnep előestéjén hencegett gazdagságunkkal a képernyőn, holmi újgazdag módján. Esztergályos hősei otthon vannak. Otthonuk tágas és kényelmes (olyannyira, hogy még a szülők is elutaztak belőle), csupa napfény és vidám bolondság, ahová a háború iszonyatos képei egy másik földrészről érkeznek a televízión, ahol a fasizmus születés előtti emlék, de mégis élő emlék, akkor is az, ha a kamaszszemekben két morál harcává szűkül az eszmék harca. Ezek után talán furcsa, ha azt állítom, a »Paradicsomi játékok« — szerelmi történet, egyszerűen és tisztán az. Mert a szerelemben minden elfér: a szerelem nemcsak testek, mosolyok találkozása, de hitek, gondolatok, magatartások találkozása is. Szerelem ébredését ritkán láttam annyi lírával, ötlettel, bájjal megjeleníteni, mint ahogyan a fiatal rendezőnek sikerült a strand-jelenetben. Kiemelkedő része ez a filmnek, talán azért is, mert néma és mert itt kerül leginkább középpontba Esztergályos talált kincse: Balázsovits Lajos főiskolai hallgató. -Ez a fiatal színész akkor is nagy felfedezés lenne, ha nem volna olyan átütően tehetséges és őszinte, mint amilyen. Leginkább a fiatal Alain Delonra emlékeztet, de ez a Delon Csuhraj kiskatonájának, s a Szállnak a darvak Batalovjának fényes szemével néz a világba. Feltűnése: esemény. Pedig nincs könnyű dolga. Körülötte csupa remekül megválasztott, ígéretes ifjú művész, Benkő Péter, Uri István, a már annyiszor dicsért Iglódi, először látott főiskolások, akik csaknem kivétel nélkül jelesre vizsgáznak Esztergályos szertelenül fiatalos és sodróan tehetséges rendezésének helyzetgyakorlataiban. Balázsovits felfedezése mellett a »Paradicsomi játékok« másik eseménye, Biró Miklós operatőri bravúrja, őt már nem kellett felfedezni, csak nemrég örülhettünk hangulatos, szép képeinek a »Három találkozás« alkalmából, mégis érdemes felfigyelni rá, hogy Zsombolyai János után a televízióban ismét felnőtt egy kiváló operatőr, aki egyéni intuícióval valósítja meg a különböző rendező-egyéniségek elképzeléseit. Esztergályos Károly, a rendező gondolatát Biró képei hívebben tolmácsolják, mint Esztergályos Károly, a forgatókönyvíró párbeszédei. Máriássy Judit