Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-23 / 21. szám
Mockinpott úr Miserere, miserere, megvilágosodás érje végre — énekli a két rongyos angyal Peter Weiss színpadán és sörösüveggel a kezükben aggódva néznek az élettől megvert Mockinpott úr után, aki foghagymás kolbászt zabáló, hajnecces Luciferé, a csavargó Wurst oldalán íme megint új utakra indul. De mire a részeges angyalok ezt az első együttérző szót kimondják, Mockinpott már jókora utat bejárt, a börtöntől, ahová tévedésből került, a szabadulásig, amely éppúgy tévedés, mint amaz, csak egy kicsit roszszabb, az újra felkeresett családi otthonig, ahol egy közönséges, de legalább életrevágyó asszonyka lódítja ki, s a kórházig, ahol sarlatánok tévedésből kioperálnak belőle mindent, ami emberi. Ilyenformán, sok csalódás, megaláztatás, elembertelenítő operáció után elvárható volna ettől a Mockinpottól, hogy végre valóban beilleszkedjék abba a manipulált polgárvilágba, amelyet ebben a groteszk filozófiai játékában Peter Weiss megcéloz. Ha mégsem következik be a feloldódás, az bizony nem azon múlik mintha Mockinpott megtörhetetlen lázadó volna, vagy jámbor, s az igazság lehetőségében megtörhetetlenül hittel kapaszkodó együgyű, hanem azon, hogy Mockinpott a javíthatatlan kispolgár, a világból mit sem értő javíthatatlan gyáva ... Peter Weiss kétfelé üt ezzel „A csökevényember tragédiájá”-val. A zsarnoki voltát szólamokkal és látszatokkal leplező polgári társadalom manipulációit, s az ezektől a manipulációktól szenvedő, azokat mégis lehetővé tévő „kisembert” korbácsolja, gyötri fáradhatatlanul. Tán azért, amiért söröző angyalai rebegnek részeg imát? Hogy világosodjék meg? Aligha. Weiss nem megtéríteni akarja ezt a „kisembert”, inkább megverni. Esett, szerencsétlen, alázatos figuráját felmutatni a még ébreszthetőknek, a jelenségeket megérteni és nem elfogadni akaróknak. S bizonyosan ezt a szándékot értette meg helyesen az Irodalmi Színpad előadásának rendezője, Kerényi Imre — Görgey Gábor jókedvű, ihletett percben született fordítása is ezt sugallta —, aki valamiféle stilizált cirkuszban mozgatja a játék figuráit és éppúgy nem engedi felébredni szánalmunkat irántuk, ahogy a bohócot sem szánja az ember, amíg civilben nem látja. A színpadon viharzó játékkedv él. A címszerepet játszó Horesnyi László, a filléres Lucifer Wurstot remekül idéző Madaras József, a pompás komikai tehetségű és színészi bátorságban is jeleskedő Telessy Györgyi, a több szerepet is valami sajátos, rezignált derűvel idéző Szendrő József, az előadás lendületét játékkészségével felerősítő Somhegyi György s az „angyalok kara”, Fodor Tamás és Verdes Tamás — valóban jó együttes, amely olyan hatásos, játékos, okos másfél órát képes teremteni, mint amilyen ez is volt. S főképpen azáltal, hogy megértették: nem nekik kell filozófusnak lenniük ott a színpadon, hanem nekünk, odalenn a nézőtéren. Nekünk is inkább akkor, amikor e végigmulatott kilencven perc után kilépünk a színházból. (b.) Horesnyi László és Madaras József az Irodalmi Színpad előadásán 12 Kamarajátékok Két kamarajáték: ez a heti filmbemutatók összképe. Amerikai az egyik, szovjet a másik. Sorrendben első a Szerelem, a Murray Schisgal vígjátéka az utóbbi évek egyik legnagyobb színpadi sikere volt nálunk is. Tehát, amint mondani szokták, nem kerülhette el sorsát: filmet forgattak belőle, színeset természetesen, szélesvásznút. Clive Donner rendezőnek alkalmasint az lehetett a legnagyobb gondja, hogyan tegye „filmszerűvé” ezt az annyira színpadra, sőt, kisszínpadra álmodott játékot. Tegye pedig úgy, hogy ne hasson lefényképezett színdarabnak. Ott tágít'tt hát SZERELEM, Ó! — Szerelmi állhatatosság-próba a vízesésnél (Elmine May és Jack Lemmon)