Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-07-17 / 29. szám
TÁNCZENE, JAZZ „A jazzt a társadalmi mozgások is formálják...” BESZÉLGETÉS EGTFREE-ZENÉSSZEL A jazzrajongók egyre bővülő tábora, évente csupán egy alkalommal, a székesfehérvári fesztiválon kap lehetőséget arra, hogy a különféle irányzatokat reprezentáló együtteseket a személyes élmény erejével és igazi fesztivál légkörben ismerhesse meg. Ezért térünk most vissza az idei Alba Regia napok egyik legvitatottabb produkciójára, a nemzetközi Trió fellépésére. A vélemények megoszlottak a Trió játékának értékelésében. Úgy tűnt, hogy még a Televízió és a rendezők körében is meglepetést keltett a kisegyüttesnek a free-jazz-hez közelítő játékfelfogása. Az értetlenség okát pedig nem a Trió játékában kell keresni, a probléma inkább abból adódik, hogy a magyar hallgatóközönség nagyobb része csak az ötvenes évek már klasszikusnak mondható irányzatát ismeri és kedveli. A világ legismertebb és legtekintélyesebb szaklapja, az Egyesült Államokban megjelenő Down Beat legutóbb felsőfokú jelzőkkel méltatja az angol bariton-szakszofonos John Surman és a trió másik két amerikai tagja, a bőgős Barre Philips, valamint a dobos Stu Martin „utolérhetetlen” zenéjét. John Surmant a Down Beat már 1969-ben, a jazz ismert kritikusainak szavazatai alapján, első helyen említi. A Trió fellépését követő nap a székesfehérvári Velence-szálló teraszán beszélgettünk Stu Martinnal a Trió dobosával. Beszélgetésünk kiindulópontja — nem véletlenül — az volt, hogy magyarázatot keressünk a közönség reagálására. — Bizonyára az összeállítás és a free-jazz hangvétele volt szokatlan — mondta. Mégis érdemes volt „megnyitni a kaput”, hogy legközelebb a hasonló stílust játszó együttes már könnyebben találjon kontaktust a közönséggel. — Az avantgarde jazz — a kevésbé felépített és megkomponált szám — ad-e nagyobb lehetőséget a zenészek gondolatai, érzelmei kifejezésére? — kérdeztük. — Feltétlenül — feleli. — Mikor együtt játszunk, lényegében egyetlen törekvés vezérel bennünket: minél többet átadni magamból, lényemből, pillanatnyi érzelmeimből két társamnak és ugyanakkor minél többet akarok befogadni Barre és John zenéjéből. Ez óriási koncentrációt igényel. Egyben ebből következik zenénk „plusza” is, hiszen a hozzám érkező impulzusok helytől, körülményektől, az atmoszférától függően szakadatlanul változnak. A rögtönzés, az improvizáció, amely érzelmeink szinte korlátlan kifejezésére ad lehetőséget. — Mennyire meghatározó a pillanatnyi helyzet? A free-jazz eleve kizárja az előzetes komponálás szükségességét? — Erre két megközelítésből is válaszolnék. Mostani számunkon például hosszú ideje dolgozunk. Azaz zeneileg bizonyos részek, motívumok és egyáltalán a szám szerkezete is hosszadalmas előkészület eredménye. Ugyanakkor az állandóság mellett teljesen szabadon bontakoztatjuk ki pillanatnyi érzelmi reakciónkat. Egy szám tehát egyszerre azonos és különböző is egymást követő fellépéseinken. — Ez a változás bizonyára megnyilvánul a mondanivalóban is. — Természetesen, s ez a másik, talán döntőbb oldala és összetevőjezenénknek. A jazz szakadatlanul változik, fejlődését minden esetben a társadalmi és politikai mozgások is formálják. A zenésznek éppen az a feladata, hogy elmondja, milyen problémákat lát. A jazz improvizatív jellege miatt képes arra, hogy gyorsan reagáljon az ember és környezetének változásaira. Nem akarom túlértékelni a jazz jelentőségét! Csupán kis része az emberi létnek. Ez azonban nem csökkenti a zenész felelősségét. Minthogy a jazz alapjában az amerikai négerektől eredt, s napjainkban is elsősorban a faji megkülönböztetést érző négerek zenéje, vajon nincs különbség a néger és a fehér muzsikusok zenéje között? — A fehér zenész éppen úgy érezheti a jazz lényegét. Elővesz egy miniatűr szájharmonikát és megszólaltatja. — Ez fehér vagy néger zene? — kérdezi és így folytatja: — Csupán a zene érzelmi töltésének területén nem tudják ugyanazokat az impulzusokat visszaadni a fehér zenészek, mint az amerikai négerek. A faji megkülönböztetést nem lehet „kívülről” átérezni. Manapság nem véletlenül beszélnek annyit a „black music” létezéséről, ez a zenei formája a tiltakozásnak. Problémák mindenütt vannak, s nekünk az a feladatunk, hogy ezekről tolmácsoljuk véleményünket a hangszerek nyelvén. Mikor John Coltrane lemezeit hallgatom, érzem, hogy hozzám beszél, van számomra is közlendője. S ezt elsősorban úgy fogadom be mint zenészét és nem mint néger zenészét. Ha a muzsikus valóban érzi a zene lényegét, akkor saját magát adja, s így járul hozzá a közöshöz. Feltétlenül kell keresni valami egyénit például a mi triónk játékában? Biztosan van, de ez csak abból adódhatik, hogy számos tényező miatt talán jobban sikerült egymást megértenünk. Barre szülei Angliából vándoroltak ki, s ez önmagában is találkozási pont Surman felfogásával. Évek óta Európában élünk. Az én nagyszüleim Magyarországról jöttek. Talán valahol még hatnak ezek a gyökerek is ... Lovas Gyula