Film Színház Muzsika, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-16 / 51. szám
MŰHELY |_____S zabolcsi Bencét ötvenéves szoros barátság fűzte Kodály Zoltánhoz: ez a mindkettőjük életét meghatározó korszak 1917-től 1967-ig ívelt. Kapcsolatuk minden mozzanata a magyar zenetörténet fontos fejezete lett. Szabolcsi Bence legújabb kötetének címéül ezt írta: Úton Kodályhoz. Ezen az Úton kalauzol el minket, érzékletesen színes írásművészetével, emlékeinek mélyről fakadó bensőséges hevületével: mindnyájunkat magával visz, beavat Kodály emberi megismerésének bonyolult lélektanába. De hiszen Szabolcsi nemcsak a karcsú kis könyv hat mesteri tanulmányában egyengeti ezt a nem könnyen járható utat, hanem vissza-visszatér rá egész életművében. Erről beszélgetünk vele most a Kodály-évforduló küszöbén. Mikor és hol találkozott Kodállyal legelőször? — 1917-ben iratkoztam be a Zeneakadémia zeneszerzői tanszakára. Felvételi vizsgámra, hogy-hogy nem, elkésve érkeztem. Lódenkabátban, rendetlenül, lihegve futottam föl a lépcsőn. A tanárok, köztük Koessler meg Siklós, éppen kijöttek a teremből. Mellettük egy rőt szakállú, számomra ismeretlen fiatal tanárt láttam, ő volt az egyetlen, aki hajlandónak bizonyult visszamenni velem a zongorához. Meghallgatta a felvételire írt, wagneres hangzású kis szerzeményemet. Utána egy ideig nem szólt semmit, aztán azt mondta: „Nem bánom, jelentkezzék nálam a jövő héten.” Akkor még azt se tudtam róla, hogy komponál. — Milyennek látta őt növendékkorában ? — Kemény, kíméletlen és goromba volt velünk. Akkoriban az volt a véleménye, hogy Magyarországot ellepik a félemberek, a féltehetségek, a dilettánsok. Ő pedig mindenképpen teljes emberré akart nevelni minket. Nemegyszer ránk csördített: „Maguk is félemberek akarnak lenni?" Emlékszem, amikor Couperinről szóló, első zeneakadémiai dolgozatommal jelentkeztem nála. Elolvasta, majd a szokásos hosszú csönd következett. Aztán azt kérdezte: „A spanyol forrásokat nem nézte meg?” Sejtelmem se volt róluk — dadogtam. „Pedig Pedrell tavaly kiadta Exemino összegyűjtött írásait. Azokban rálelhet idevonatkozó adatokra ..Ész nélkül rohantam, hogy ezt is áttanulmányozzam. Kodály állandóan és irgalmatlanul követelte tőlünk a lehetetlent, folytonosan versenyt kellett futnunk vele. — Dicsérő, biztató szót sosem mondott? — A húszas évek elején, amikor már feljártam Kodályékhoz a Rózsadombra, ott találkoztam Cecil Grayvel, a neves angol esztétával. A külföldiek közül ő fedezte föl elsőnek Bartókot és Kodályt, és írt is róluk a modern zenéről szóló könyvében. „Kár, hogy nincs maguknak magyar zenetörténetük” — mondta Kodálynak. Ekkor Kodály rám mutatott: „Tíz év múlva majd ő megírja.” Ez volt a dicsérete, és egyszersmind a munkával való megbízatása. Hogy könyvemet a magyar zenetörténetről megírtam, azt ennek a felszólításának köszönhettem, ha a tíz évből húsz lett is, mire elkészültem vele. Emlékszem egy másik parancsára is, ezt Lipcsébe írta nekem. Levelében az egyik német esztéta felületességéről szóló kritikát kivonatolta. „Ez a veszély magát nem fenyegeti — fűzte hozzá —, ha kellőképpen elmerül tanulmányaiban." Én akkoriban a tizenhetedik századba próbáltam beleásni magamat, s ha ez némiképp sikerült, ez is Kodály szigorának az eredménye. — Professzor úr, mire készült abban az időben? — Mohó, telhetetlen, izgatott kamasz voltam. Minden érdekelt, és magam se tudtam, hol kötök ki. Minden akartam lenni. És minden próbálkozásommal Kodályhoz fordultam. Óriási műveltsége és tudása párját ritkította. Kijavította hibás hexaméterjeimet, alaktalan kompozícióimat, átnézte történelmi írásaimat, sőt megbírálta verses színdarabomat is. — Verses színdarabját? Erről eddig nem tudtunk .. . — Tízfelvonásos drámát írtam. Címe: Virradat volt, kézirata, szerencsére, elveszett. A tizenhetedik és tizennyolcadik század Európájának a körképét írtam meg benne, Londontól Sztambulig... De hogy visszatérjünk Kodályhoz, olykor igazán kegyetlen volt. Nekünk növendékeinek, nemegyszer fejünkhöz vágta, hogy semmit se tudunk. Ez volt a leghatásosabb módszere arra, hogy a legtöbbet csikarja ki belőlünk. Folytonosan birkóznunk kellett az ő legmaximálisabb maximalizmusával. Mennyit érsz? Mi telik belőled? Ez sütött minden szavából. Tudásunkat, emberi magatartásunkat minden alkalommal próbára tette. S ő, aki állandóan önvizsgálatra kényszerítette magát, minket is erre nevelt. Sőt, ezt a magatartást nemcsak növendékeire, munkatársaira, környezetére terjesztette ki, hanem az egész országra. Állandóan fejlesztette, csiszolta tudását, hiszen még élete végén is újra meg újra rendszeresen tanult, például görögül meg latinul. Engem akkor formált emberré, abban a korszakban, amikor utat vesztettem, apát vesztettem. — A szigorából, a kérhetetlenségéből érezte az apát? — Abból is. Kezdetben tízen vagy tizenketten voltunk növendékei, de a rákövetkező évben számunk háromra vagy négyre apadt. A többiek elfutottak tőle, más tanárhoz iratkoztak be. Engem izgatott az ő lehetetlent követelése, az örökös akadályverseny, én csak azért is visszamentem hozzá. Célomul tűztem ki, hogy feltöröm ezt a kemény diót, csak azért is feltöröm, és megkísérlem fel Szabolcsi Bence Kodály Zoltánról A Tudományos Akadémia Haydn ünnepségén, 1959-ben az egyik trió zongoraszólamát Szabolcsi Bence játszotta, s Kodály Zoltán lapozott neki. A háttérben az ugyancsak közreműködő Tátrai Vilmos (Kertész Gyula felvétele)