Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-25 / 34. szám
BESZTERCEI PÁL: Pettyes voltam Életem legszebb éveit töltöttem Miskolcon. Az 1949-től 1954-ig terjedő idő nemcsak a színház, hanem az én életemben is hőskornak számít. Mind a mai napig nosztalgia él bennem Miskolc után, szüntelenül visszakívánom az ott töltött időt .Talán azért mert fiatalok voltunk? Lehet. No meg sok jó szerep is követte egymást, s nem utolsósorban az, hogy az ember szinte tapinthatóan érezte a város, a közönség szeretetét. Igaz, rengeteg nehézség is adódott, de ezeket végtelen nagy szeretettel és odaadással győztük le. Sokat dolgoztunk, nemegyszer magunk építettük fel a szükséges díszleteket, de nem bántuk, mert számunkra csak a színház volt a fontos. Egy színész életében legfeljebb egy-két olyan szerep akad, amely ha szóba kerül, arról a közönség rögtön az ő személyére asszociál. Nos, nálam ezt a szerepet a Pettyes jelentette. Felejthetetlen szép élmény volt számomra. Valahogy nagyon jól összejött itt a kettő, a szerep és az ember. Mármint én. Mert be kell, hogy valljam, sohasem voltam Szkander bég, valamiféle harcos egyéniség, hanem ugyanolyan elesett, kisember, mint a hajdani Pettyes. Tulajdonképpen még ma is „pettyes” vagyok. S ahogy ismerem magam, már mindvégig az is maradok... A miskolci évek alatt sok-sok derűs pillanat is akadt. Egy alkalommal például — amikor a Csínom Palkót mutattuk be — az egyik kóristának is jutott egymondatos szerep. Be kellett rohannia a színpadra és a Tyukodit alakító Pethes Ferencnek rémülten azt kiabálni, hogy „Tyukodi pajtás, jönnek a labancok!” Nos, a fiú berohant a színpadra, s izgalmában azt ordította, hogy: „Tyukodi elvtárs, megjöttek a labancok!” Egyik reggel a Luxemburg grófja című operettet kezdtük próbálni a színpadon, amikor megszólalt a megafonban egy izgatott hang: „Pillanat türelmet kérünk, Horváth Pajának kislánya született”. A próba leállt, s én senkihez egy szót sem szólva, a következő pillanatban átugrottam a zenekari árkot, s a széksorokon keresztültörve rohantam egyenesen a kórházba. Ez a legizgalmasabb emlékem, ami a miskolci színházhoz fűz. De van más felejthetetlen emlékem is: az ott uralkodó kollektív szellem, amit — meggyőződésem — az államosítást követő bonyolult órák, a régiből az útba való átállás, az útkeresés nehézségei termeltek ki. Agárdi Gáborral Miskolcon kötöttem egy életre szóló barátságot. Ő már gyakorlott táncos-komikus volt, amikor a Szabad szélben ránk osztották a két matróz szerepét. Agárdi volt Philip, én pedig Foma. (Azóta is így nevezzük egymást, ha találkozunk.) Agárdi rengeteget segített akkor nekem, neki köszönhettem ezt az első táncoskomikusi sikeremet. George Sten alakját a csodálatos Tímár József formálta meg, akit végtelenül nagyszerű embernek ismertem meg, aki úgy tudott a kollégáknak, s nekem is segíteni, hogy soha nem tette magát a „dolgok elejére”. Szinte észrevétlenül tudott életre szóló szakmai tanácsokat adni.. . És végül még egy „kedves” emlék. Elhatároztuk, hogy mi, színészek átépítjük a színház egyik hátsó traktusát, hogy kényelmesebbé tegyük az öltözőket, s egy újonnan felhúzott fal segítségével megszüntessük az öltözőfolyosókon uralkodó szüntelen huzatot. Mikor elkészült, büszkén szemléltük művünket. Egyszer csak megszólal György Laci kollégám: „Nézzetek csak oda, annak a falnak az éle mintha affektálna egy kicsit!" Odanéztünk, jobban szemügyre vettük, s rá kellett jönnünk, hogy tényleg affektál. Mert hogy enyhén szólva hullámosra sikerült. HORVÁTH PÁL: Árkon át... Görög Mara és Besztercei Pál a Pettyesben SÁNDOR IVÁN: Aranyfüstben régi miskolci társulatok anekdotáit előbb ismertem meg, mint a színházat. Ezekben az anekdotákban a küzdelmeket mindig eltakarta a nosztalgia, az aranyfüst. Azt hiszem Ladányi Ferenc mesélt nekem először a miskolci színházról, ilyen mindent megszépítő emlékezéssel, az újabb legendák közül pedig leginkább Pécsi Sándor történeteit őrzöm, aki a felszabadulás éveiben került a színházhoz. Valóban különös színház lehetett a miskolci. Én is ilyennek ismertem meg. Másfél évtizede láttam itt először előadást, egy fullasztó meleg, roppantul kicsi, falusi mozira emlékeztető helyiségben, vagy inkább a vidéki cirkusz-sátrak voltak ilyenek, a kőfalak megereszkedett sátorponyvaként mozognit látszottak egész előadás alatt. Némi aggodalommal utaztam le az egyik következő előadásra, de a színház időközben várkastély méretűvé nőtt, felvonóval, rengeteg lépcsőházzal, elején bemegyek-végén nem tudom hova jutok ki helyiségekkel, több családnak összkomfortos lakhelyül alkalmas irodákkal, tágas páholysorral, világító berendezésének pultja pedig azokra a hatalmas orgonákra emlékeztetett, amelyeken Bach-muzsikát játszanak a templomokban. És termekkel, rengeteg teremmel — mintha csak arra vártak volna, hogy otthont adjanak a másfél százados emlékeknek. előbb egy ilyen termet közelebbről is megismertem, néhány hétig itt próbálták Tiszaeszlár című drámámat. A múlt századi perben én arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan jut el az ember odáig, hogy a legnagyobb meggyőződéssel tegye azt, ami saját meggyőződése ellen van, arról írtam, hogy ez miért vállalhatatlan magatartás. Ennyiből is látható, hogy drámám témája bizony komor volt, legalábbis elég tragikus ahhoz, hogy ezúttal feleslegesnek tartsak többet mondani róla. Abban az évben négy új magyar darab ősbemutatóját hirdették meg Miskolcon: Németh László Puskindrámája, Gyárfás Miklós Johannája, Hubay Miklós színészjátéka, és az én munkám került színre. Készen volt mind a négy darab, ki volt jelölve a négy bemutató időpontja. Még évad előtt, júliusban leutaztunk Gyárfás Miklóssal Egerbe. Lendvay igazgató akkor egyesítette a miskolci és az egri színházat, az állomáson várt bennünket, most megtudom, mit jelent 14 .