Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-14 / 28. szám

Koszi Imre zenei levele Századunk zenéje a Stúdióban­ udapesten és országszerte kevés a hangversenyterem, a zene és a közönség találkozásának lehetősége. Előadóművészek és zeneszerzők jog­gal panaszkodnak a szűk keresztmet­szetek legkülönfélébb formáira, ame­lyek megszólalásuk lehetőségeit aka­dályozzák. De egy biztos: egy sze­rető, gondos és megbízható gazdája van az új zene, különösen az új ma­gyar zene minden formájának. És ez a Magyar Rádió. Hangversenyterem kevés van, de a legnagyobb készséggel áll az érdeme­sek rendelkezésére. Nem is csak meg­szólaltatásukat vállalja, de népszerű­sítésüket is, mégpedig a legméltóbb, a reklám minden látszatától legtávo­labb álló formában. Gondolok ezúttal — gondolhatnék sok másra is — a „Századunk zenéje a Stúdióban” so­rozatra. Ez a kitűnő rendezvény tu­lajdonképpen nem bemutatókat rend­szeresít, hanem a közelmúltban bemu­tatott és bizonyos feltűnést keltett, esetleg komoly sikert aratott művek megismétlését kisszámú reprezentatív, nem-zenész közönség előtt, vitával és magyarázattal, az előadók és — ha lehet — a zeneszerző részvételével, bőséges, néha egy teljes óránál is hosszabb időtartamban. Tehát komoly alkalmat adva a műnek a szoros szak­main túlmenő, mondhatnánk: társa­dalmi értékelésére. Három ilyen vita magnószalagja áll rendelkezésemre. Mindhárom olyan zeneszerző művét vitatja meg, akiről volt már alkalmam írni — két eset­ben éppen a szóbanforgó műről — és mindhárom esetben sok olyan megál­lapítással találkoztam, amelynek hal­latára elismeréssel szorítottam meg balkezemmel a jobbamat: úgy látszik időnként sikerült felkapaszkodnom az általános vélekedés magaslatára. Kí­vánhat-e kritikus ennél többet?­ur­tág György nyolc zongo­radarabja az a mű, amelyről ed­dig nem volt alkalmam írni. „Igazi, intenzív művész, szűk területen nagy mélységbe hatoló olajkutató termé­szetű alkotó” — írtam szerzőjükről annak idején. Nem tudom, a közönség összetételének véletlene, vagy a zene természete okozta, de bizonyos, hogy ezen a vitán volt a hozzászólók véle­kedése a legbizonytalanabb, ezzel a művel kapcsolatban merült fel a leg­több önkárhoztató kétely. (Mert ez a közönség általában túl van azon, hogy az értetlenségért ne önmagát kár­hoztassa. Persze nem tudom, hogy ez feltétlenül üdvös-e.) — Rám semmi hatással nem volt, de ez biztos az én hibám. — Az efféle hozzászólás, amelyben a helyén való őszinteség bizonyos szintén mindig helyénvaló udvariassággal párosul, külön hasz­nos, mint egy sajátos közhangulat ki­fejezője. Manapság nem divatos nem megérteni azt, ami modern, még az esetben sem, ha valóban és becsüle­tes őszinteséggel nem értjük. A vita­­vezető Földes Imre bölcsen több­ször is jónak látta, hogy célzást te­gyen arra: a zene­nyelv, amelyet mindenkinek joga van nem megér­teni, aki nem tanulta. Viszont egyre több alkalom van rá — az adott vita is az —, hogy megtanulja. Valóban, a három megbeszélés közül ennek volt legharmeneutikusabb, legmagyará­­zóbb jellege. A nyolc rövid darab, amelynek előadását és ismertetését öt kiváló pianistánk vállalta — ki-ki a számára legkedvesebbet — tömény ki-­ vonatban tartalmazza egy amúgy is a tömény kivonatra hajló mester mű­vészetét, összefüggéseit egy megta­­gadhatatlan múlttal — mint a 2. da­rab „éjszaka zenéje” nocturno világa — egy kibogozhatatlan jelennel — az első darab irtózatos konokságú ismét­lései, a 4. bizonytalan mélységből las­san kigyulladó fényei K­­­e e-szerű szí­nei (ezekre maga a szerző mutatott rá) — és a jövő apokaliptikus jelzéseivel: a S. atomrobbanás-fenyegetése. Köz­ben helyenként önfeledt szépségű mu­zsika: az 5. lágy, szinte énekelhető balkéz metodikája, az alig megvalósít­ható szikrázású jobb kéz-figuráció alatt, a viszonylagosan lágy ha­tások álomszerűen pihentető, minden újabb válságra előkészítő ereje. Mind­ez valóban a modern zongora­ muzsi­ka tömör enciklikája, dolog természeténél fogva egészen más mederben folyt le Balassa Sándor Kassá­k-rekviemjének vi­tája. Ennek a műnek ugyan­is, vokális lévén, bizonyos mértékig előre meg­határozott a programjellege. A vita természetszerűleg e program és hatá­rai körül folyt le. Mi volt-e előbb adott: a zene vagy a szöveg? Nos, kü­lönös módon: a zene. Balassa a már kialakult négytételes formaszerkezet­hez keresett alkalmas Kassák-sorokat. (Persze ez sem olyan egyszerű, mert ehhez viszont egy eleve a kassáki vi­lághoz közelítő zenei koncepció kel­lett.) Különösen érdekes és a mai zene egyik alapvető kérdését felvető vita volt a negyedik tételhez kapcsolódó. Ez a tétel ugyanis — szemben a vad, világromboló harmadikkal — szelíd és letisztult eszközökkel dolgozó, transz­cendens béke­ áhítattal teli muzsika, helyenként tudatosan utal a gregoriá­­numra, a szekvenciás szerkesztés és a tonalitásra törekvés bizonyos nyomai is fellelhetők benne. Érdekes volt a résztvevők érzékenysége e problémára. „Mintha egy Kassák vers negyedik szakaszát Arany János írta vol­na”, állapította meg egy résztvevő, kétségtelen túlzással, de nem szellem­telenül. Egy másik vitázó valamivel vaskosabban fejezte ki aggályait: „Jó-e, ha a megnyugvást csak a múlt zenei nyelvével lehet kifejezni?" Ez a kérdés — egyébként Bartók késői mű­veinek is alapvető kérdése — persze nem ilyen egyoldalú. Vannak pillana­tok, mutatott rá finoman a vitát ve­zető Mihály András, amikor a pillanatnyi vagy történelmi szituáció olyan, hogy nem elegendő a saját dé­monainkkal verekedni, keresni kell mások, a legjobbak szövetségét. Ilyen­kor az előrejutás és a visszatekintés pontos dialektikája a művész feladata. Szót érteni a világgal még nem feltét­lenül retrográd dolog. Balassa művé­nek igazi jelentősége ebben a negye­dik tételben legvilágosabban szemlél­tetett, de az egész műben a negyedik tétel felé építkező humánum­ fényfor­rásban van. Iy külön öröm számomra, hogy Bigé­re­­i György művei közül éppen a kamarakoncertet vitatták meg: e művet már 1971-es budapesti bemuta­tóján megszerettem és akkoriban vitá­ba is szálltam azokkal, akik viszonylag jelentéktelenebb alkotásnak tartották. Ámbár a megbeszélés ezúttal mintha kissé túlzottan is a megoldás eszközei­nek elemzése felé csúszott volna el, mégis kiderült, hogy ebben a rövidsé­gében is oly gazdag darabban van va­lami, amit a divatok követői nem igen vesznek észre, vagy ha észreveszik, za­vartan elsiklanak fölötte. A kitűnő Mihály András figyelmeztetett erre is: manapság mintha csökkenőben volna az érzék a humor, a groteszk, a könnyed és játékos virtuozitás olyany­­nyira emberi élményei iránt. A 3. té­tel remek „kovácsműhely” zenéje, (amely mindazon­által annyival köze­lebb van a bartóki természet-hangok­hoz mint Wagner kovácsműhelyé­hez!), derűsen figyelmünkbe ajánlja, hogy a nagyképűség esztétikája, akár­mennyire divatos és elterjedt is — és nem is csak a zenében —, nem az egyedüli modern lehetőség. Pro domo és apropó Ligeti. E lap 20. számában megjelent cikkemmel kapcsolatban Breuer János és Várnai Péter barátaim voltak szí­vesek figyelmeztetni rá, hogy Bartók a IV. vonósnégyesen való munkája folyamán nemcsak ismerhette, de is­merte is Alban Berg Lírikus szvit­jét, sőt Rudolf K­o­l­i­s­c­h, a művet bemutató kiváló Kolisch-kvartett pri­­máriusa előtt említette is a rá gyako­rolt hatást. Ezennel elismerem tévedé­semet, de egyszersmind örvendek, hogy a kérdés ezáltal filológiaiból el­vivé válik. „Alban Berget nagyon sze­rettem és pár művét ismertem is, de majdnem azt mondhatnám: Alban Berg hatását inkább Bartók IV. kvar­tettjén keresztül éreztem, amelyben a Lírikus szvitnek erős hatásai voltak”. Nos, az öreg Haydnre hasonlíthatatla­nul nagyobb hatást gyakorolt Mozart, mint Bartókra a Bécsi Iskola, mégis, méltányos-e azt állítani, hogy Haydn nagy szimfóniáiból valaki Mozartot érzi meg, nem pedig a Mozarton is nemesedett nagyszerű öreg mestert? Csak nagyobb nyomatékkal ismételhe­tem meg következtetésemet: Bartók sosem restellt tanulni ott, ahol volt mit, de egyet és mást tudott magától is.

Next