Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-14 / 28. szám
Koszi Imre zenei levele Századunk zenéje a Stúdióban udapesten és országszerte kevés a hangversenyterem, a zene és a közönség találkozásának lehetősége. Előadóművészek és zeneszerzők joggal panaszkodnak a szűk keresztmetszetek legkülönfélébb formáira, amelyek megszólalásuk lehetőségeit akadályozzák. De egy biztos: egy szerető, gondos és megbízható gazdája van az új zene, különösen az új magyar zene minden formájának. És ez a Magyar Rádió. Hangversenyterem kevés van, de a legnagyobb készséggel áll az érdemesek rendelkezésére. Nem is csak megszólaltatásukat vállalja, de népszerűsítésüket is, mégpedig a legméltóbb, a reklám minden látszatától legtávolabb álló formában. Gondolok ezúttal — gondolhatnék sok másra is — a „Századunk zenéje a Stúdióban” sorozatra. Ez a kitűnő rendezvény tulajdonképpen nem bemutatókat rendszeresít, hanem a közelmúltban bemutatott és bizonyos feltűnést keltett, esetleg komoly sikert aratott művek megismétlését kisszámú reprezentatív, nem-zenész közönség előtt, vitával és magyarázattal, az előadók és — ha lehet — a zeneszerző részvételével, bőséges, néha egy teljes óránál is hosszabb időtartamban. Tehát komoly alkalmat adva a műnek a szoros szakmain túlmenő, mondhatnánk: társadalmi értékelésére. Három ilyen vita magnószalagja áll rendelkezésemre. Mindhárom olyan zeneszerző művét vitatja meg, akiről volt már alkalmam írni — két esetben éppen a szóbanforgó műről — és mindhárom esetben sok olyan megállapítással találkoztam, amelynek hallatára elismeréssel szorítottam meg balkezemmel a jobbamat: úgy látszik időnként sikerült felkapaszkodnom az általános vélekedés magaslatára. Kívánhat-e kritikus ennél többet?urtág György nyolc zongoradarabja az a mű, amelyről eddig nem volt alkalmam írni. „Igazi, intenzív művész, szűk területen nagy mélységbe hatoló olajkutató természetű alkotó” — írtam szerzőjükről annak idején. Nem tudom, a közönség összetételének véletlene, vagy a zene természete okozta, de bizonyos, hogy ezen a vitán volt a hozzászólók vélekedése a legbizonytalanabb, ezzel a művel kapcsolatban merült fel a legtöbb önkárhoztató kétely. (Mert ez a közönség általában túl van azon, hogy az értetlenségért ne önmagát kárhoztassa. Persze nem tudom, hogy ez feltétlenül üdvös-e.) — Rám semmi hatással nem volt, de ez biztos az én hibám. — Az efféle hozzászólás, amelyben a helyén való őszinteség bizonyos szintén mindig helyénvaló udvariassággal párosul, külön hasznos, mint egy sajátos közhangulat kifejezője. Manapság nem divatos nem megérteni azt, ami modern, még az esetben sem, ha valóban és becsületes őszinteséggel nem értjük. A vitavezető Földes Imre bölcsen többször is jónak látta, hogy célzást tegyen arra: a zenenyelv, amelyet mindenkinek joga van nem megérteni, aki nem tanulta. Viszont egyre több alkalom van rá — az adott vita is az —, hogy megtanulja. Valóban, a három megbeszélés közül ennek volt legharmeneutikusabb, legmagyarázóbb jellege. A nyolc rövid darab, amelynek előadását és ismertetését öt kiváló pianistánk vállalta — ki-ki a számára legkedvesebbet — tömény ki- vonatban tartalmazza egy amúgy is a tömény kivonatra hajló mester művészetét, összefüggéseit egy megtagadhatatlan múlttal — mint a 2. darab „éjszaka zenéje” nocturno világa — egy kibogozhatatlan jelennel — az első darab irtózatos konokságú ismétlései, a 4. bizonytalan mélységből lassan kigyulladó fényei Ke e-szerű színei (ezekre maga a szerző mutatott rá) — és a jövő apokaliptikus jelzéseivel: a S. atomrobbanás-fenyegetése. Közben helyenként önfeledt szépségű muzsika: az 5. lágy, szinte énekelhető balkéz metodikája, az alig megvalósítható szikrázású jobb kéz-figuráció alatt, a viszonylagosan lágy hatások álomszerűen pihentető, minden újabb válságra előkészítő ereje. Mindez valóban a modern zongora muzsika tömör enciklikája, dolog természeténél fogva egészen más mederben folyt le Balassa Sándor Kassák-rekviemjének vitája. Ennek a műnek ugyanis, vokális lévén, bizonyos mértékig előre meghatározott a programjellege. A vita természetszerűleg e program és határai körül folyt le. Mi volt-e előbb adott: a zene vagy a szöveg? Nos, különös módon: a zene. Balassa a már kialakult négytételes formaszerkezethez keresett alkalmas Kassák-sorokat. (Persze ez sem olyan egyszerű, mert ehhez viszont egy eleve a kassáki világhoz közelítő zenei koncepció kellett.) Különösen érdekes és a mai zene egyik alapvető kérdését felvető vita volt a negyedik tételhez kapcsolódó. Ez a tétel ugyanis — szemben a vad, világromboló harmadikkal — szelíd és letisztult eszközökkel dolgozó, transzcendens béke áhítattal teli muzsika, helyenként tudatosan utal a gregoriánumra, a szekvenciás szerkesztés és a tonalitásra törekvés bizonyos nyomai is fellelhetők benne. Érdekes volt a résztvevők érzékenysége e problémára. „Mintha egy Kassák vers negyedik szakaszát Arany János írta volna”, állapította meg egy résztvevő, kétségtelen túlzással, de nem szellemtelenül. Egy másik vitázó valamivel vaskosabban fejezte ki aggályait: „Jó-e, ha a megnyugvást csak a múlt zenei nyelvével lehet kifejezni?" Ez a kérdés — egyébként Bartók késői műveinek is alapvető kérdése — persze nem ilyen egyoldalú. Vannak pillanatok, mutatott rá finoman a vitát vezető Mihály András, amikor a pillanatnyi vagy történelmi szituáció olyan, hogy nem elegendő a saját démonainkkal verekedni, keresni kell mások, a legjobbak szövetségét. Ilyenkor az előrejutás és a visszatekintés pontos dialektikája a művész feladata. Szót érteni a világgal még nem feltétlenül retrográd dolog. Balassa művének igazi jelentősége ebben a negyedik tételben legvilágosabban szemléltetett, de az egész műben a negyedik tétel felé építkező humánum fényforrásban van. Iy külön öröm számomra, hogy Bigérei György művei közül éppen a kamarakoncertet vitatták meg: e művet már 1971-es budapesti bemutatóján megszerettem és akkoriban vitába is szálltam azokkal, akik viszonylag jelentéktelenebb alkotásnak tartották. Ámbár a megbeszélés ezúttal mintha kissé túlzottan is a megoldás eszközeinek elemzése felé csúszott volna el, mégis kiderült, hogy ebben a rövidségében is oly gazdag darabban van valami, amit a divatok követői nem igen vesznek észre, vagy ha észreveszik, zavartan elsiklanak fölötte. A kitűnő Mihály András figyelmeztetett erre is: manapság mintha csökkenőben volna az érzék a humor, a groteszk, a könnyed és játékos virtuozitás olyanynyira emberi élményei iránt. A 3. tétel remek „kovácsműhely” zenéje, (amely mindazonáltal annyival közelebb van a bartóki természet-hangokhoz mint Wagner kovácsműhelyéhez!), derűsen figyelmünkbe ajánlja, hogy a nagyképűség esztétikája, akármennyire divatos és elterjedt is — és nem is csak a zenében —, nem az egyedüli modern lehetőség. Pro domo és apropó Ligeti. E lap 20. számában megjelent cikkemmel kapcsolatban Breuer János és Várnai Péter barátaim voltak szívesek figyelmeztetni rá, hogy Bartók a IV. vonósnégyesen való munkája folyamán nemcsak ismerhette, de ismerte is Alban Berg Lírikus szvitjét, sőt Rudolf Kolisch, a művet bemutató kiváló Kolisch-kvartett primáriusa előtt említette is a rá gyakorolt hatást. Ezennel elismerem tévedésemet, de egyszersmind örvendek, hogy a kérdés ezáltal filológiaiból elvivé válik. „Alban Berget nagyon szerettem és pár művét ismertem is, de majdnem azt mondhatnám: Alban Berg hatását inkább Bartók IV. kvartettjén keresztül éreztem, amelyben a Lírikus szvitnek erős hatásai voltak”. Nos, az öreg Haydnre hasonlíthatatlanul nagyobb hatást gyakorolt Mozart, mint Bartókra a Bécsi Iskola, mégis, méltányos-e azt állítani, hogy Haydn nagy szimfóniáiból valaki Mozartot érzi meg, nem pedig a Mozarton is nemesedett nagyszerű öreg mestert? Csak nagyobb nyomatékkal ismételhetem meg következtetésemet: Bartók sosem restellt tanulni ott, ahol volt mit, de egyet és mást tudott magától is.