Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-05-13 / 19. szám
ÚJ FILMEK A MOZIK MŰSORÁN Szaladgálások több műfajban Zöld drótot a zöld gombhoz, piros drótot a piros gombhoz — memorizálja maga elé félhangon a nehezen megjegyezhető kapcsolási sémát a rettenthetetlen francia tiszt a robbantásra kiszemelt hadi fontosságú hídhoz vezető útja közben. Ennek a tisztnek a szerepét a Megtalálták a 7* századot című színes, szinkronizált vígjátékban egy jó ismerősünk, Robert Lamoureux forgatókönyvíró-rendező ő magára osztotta ki, s oly kitartóan mormolja, ismételgeti egész filmhosszat a mondókáját, hogy az végül mint rendezőnek is a vérébe ivódik. A sztorit mechanikus ötlethuzalokkal hálózza be, amelyek a megfelelő gombnyomásra lépnek működésbe. S hogy mindez kissé hosszadalmasabban történik a kelleténél, annak oka, hogy több a filmben a drót, mint a gomb. A gégék, még ha eredendően jók is, sokat veszítenek a jóságukból azáltal, hogy elnyújtottak. Nem röppennek, robbannak. Ólomsúlyúak. De hát csakis így tesznek ki egy játékfilmre elegendőt. Tulajdonképp szükségszerűnek tekinthető ez egy olyan filmnél, amelynek a cselekménye nem előre halad, hanem körkörösen. Az effajta film végehossza nélkül folytatható. Folytatják is. Ugyanezekkel a szereplőkkel, ugyanezekben a szituációkban, ugyanezzel a szisztémával láttuk úgy két évvel ezelőtt a De hová tűnt a 7. század? című mulattató hadijelentést Franciaország náci megszállásának idejéből. Az is drótokkal kezdődött, csak éppen telefondrótokkal. Azok a kábelek vezették el könnyűszerrel a németeket a 7. századhoz, amelyet aztán mindenestől fogságba ejtettek. Azaz pardon, annak a háromtagú megfigyelő különítménynek a kivételével, akik a drót túlsó oldalán lapultak, s az ő lelkükön száradt az egész drótkalamajka. Chaudard, Pithivier és Tassin — így hívják Pierre Mondy, Jean Lefebvre és Henri Guybet alakításában a három elszakadt katonát —, akik egy zsákmányolt német páncélautón természetesen mindent tűvé tettek, hogy eltűnt századukat megleljék a németek gyűrűjében. Most ez az újabb filmjük végre megtermi a hosszas keresés gyümölcsét. Megtalálták a 7. századot. Hogy aztán újra elveszítsék. Ez a kombinált fogócska-bújócska játék elindítja az újabb kalandok és vakmerő, vagy éppen kényszerű bohózati akciók sorát. S mit csinálnak közben a németek? Jobbára bárgyún nézik, bámulják, hogy átlátszó trükkjeikkel hogyan ejtik át őket. Ez kézenfekvő. Hogy a blőd hősök túljárhassanak az ellenség eszén (?!), ahhoz az ellenséget a filmben szellemileg egy fokkal még alacsonyabbra kell degradálni. Mit számít az, hogy ez a legkevésbé sem felel meg a második világháború egyesek előtt még ma is emlékezetes erőviszonyainak? Robert Lamoureux nyilván nem a saját akkori hadiélményeit foglalta hőskölteménybe ezzel a filmjével. Van rá mentsége. Tíz éve is elmúlhatott már, hogy egy ugyancsak francia filmről, amely a normandiai partraszállást figurázta ki, ezt írtam: „Ha már az emberiség, sajnos, eredetileg nem képes a történelmét vígjátéknak írni, legalább utólag adaptálhassa komédiának ..Nézetemet fenntartom; ennyi felszabadult szellemi szabadság és öröm kijár az emberiségnek, ha már a történelem mostoha ostorcsapásait elviselte. Hadd nevethessen rajta visszamenőleg. Lamoureux-val az a vitám, hogy ezt túl olcsón teszi. Immár a folytatást látva, azt is mondhatom, szakmányban. Zöld drótot a zöld gombhoz, piros drótot a piros gombhoz illesztve, s jól rátekerve. Esetleg olykor átlósan is. De drótnál, gombnál, bárgyúságnál több kell egy történelemidéző bohózathoz. Olyan egészséges fölény, ami ebből a torzító nézetből sem engedi meg a küzdő ember lenézését. De még a némán tűrő nézőét sem. Ettől függetlenül még sokat nevethetünk egy ilyen bohózaton. Azon, hogy akár víz mélyén, vagy megfutamodott magas rangú tisztek uniformisában, vagy robogó náci szerelvény szerkocsijának szénrakásában, vagy ide-oda imbolygó matracok jótékony takarásában is bújnak, szöknek, menekülnek, közelítenek, távolodnak, szaladgálnak derék barátaink, egy pillanatra sem veszítik el bizakodásukat a nézőtér jóindulatában, ötletparádé nélkül jó egészestés rajzfilmet sem igen lehet készíteni. A Csizmás kandúr a világ körül című magyarul beszélő színes japán mesefilm hatalmas iramban ontja a száguldó, zajos és többnyire mérges trükkök sokaságát. Sokunknak ismerősei már a szereplők, minthogy ez a film is folytatása egy előzőnek, amely egyszerűen és simán a Csizmás kandúr címre hallgat. Nem egészen két évvel ezelőtt módom volt azt a filmet is méltatnom : „Sokféle meseelem keveredik a produkcióban; emberek, macskák, egerek békés koegzisztenciában teljesítik kalandfeladataikat. A szépséges lányát pályázati úton férjhez adni kívánó, szenilis mesekirály akár a magyar népmesékből is előléphetne. A gonosz varázsló grand guignolba illően gonosz, a kackiás csizmás kandúr pedig, mint egy D’Artagnan vagy Cartouche vív meg pártfogoltjai igazáért és boldogságáért.” Csizmás kandúr újbóli nekieresztése a mozivászonnak már teljességgel nélkülözi a népmesei eredetet, aminek a technikai fantázia vette a helyét, meg útikalauzokból felcsipegetett némi egzotikum. Képes mesealbum ez a film is, de meseileg jellegtelen, illetve eleve nemzetközi fogyasztásra előállított. Egy londoni bisztróban Pero, a csizmás macska a felfuvalkodott víziló kihívására lefogadja, hogy ő bizony nyolcvan nap alatt körbe- MEGTALÁLTÁK A 7. SZÁZADOT. A három francia harcos ez alkalommal német szanitéc-szerepre kényszerült (Jean Lefebvre, Pierre Mondy és Henri Guybet)