Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-10 / 41. szám
gyében. Ha valaki azt hiszi, ez hírverés volt egy jó, sőt nagyon nagy ügy érdekében, alaposan téved. Ljubimov és barátai — azóta kiderült — a Nemzeti Színházban kemény munkával, de csodásan megcáfolták a színházi boldogtalanságot, amit mostanában oly gyakran az önfelmentés igézetében anynyit hangoztatnak. SZENZÁCIÓS ELŐADÁS A HEVESI TÉREN! HÁROMGARASOS OPERA! SZENZÁCIÓS ELŐADÁS! SZENZÁCIÓS SZEREPOSZTÁS! GARAS DEZSŐ, TÖRÖCSIK MARI, UDVAROS DOROTTYA, ÚJLAKI DÉNES! HÁROMGARASOS OPERA! RENDEZŐ JURIJ PETROVICS LJUBIMOV MOSZKVÁBÓL! Dörner György bekonferálása az első szótól az utolsóig igaz , sőt, mintha túlságosan szerénykedne. Hatalmas siker záróakkordjaival indult az adás. Eddig rendben. És reméltük, látni lehet, hogy is alakul ki egy Ljubimov Rendezte színpadi remek. ..SZÁNDÉKAIM SZERINT ELSŐSORBAN AZ ERKÖLCSI ÉLÉRTÉKTELENEDÉSRŐL SZÓL EZ AZ ELŐADÁS. Ezért ragaszkodom ahhoz a címhez, hogy Háromgarasos opera. Ebben nagyon sok irónia van mindannyiunk számára, önöknek csakúgy, mint nekünk. Úgy hiszem, hasznos és tanulságos ezt a darabot előadni, annál is inkább, mert nagyon népszerű, habár természetesen mindenkinek másért tetszik. Van, aki a nagyszerű zenéért szereti, amit az emberek milliói ismernek, s amelyen mi alig fogunk változtatni.” A világ minden televíziójában és rádiójában ilyenkor a riporter elmondja vagy legalább megkérdezi, miről is szól a darab. Azaz primitíven: mi a tartalma? De ekkor lépett működésbe Intim Pista kishúga. Bennfentes Boriska. — Pedig ön alapvetően pesszimista alkat, amenynyire én tudom. Ljubimov hüledezik. Honnan veszi a hölgy, hogy ő pesszimista alkat? Megsúgta neki? Levélben közölte? Minden rendezésében, a legtragikusabban is főszereplő a remény. A holnap reális lehetősége. — Ahogy vesszük — mondja szegény pesszimista alkat — Én sem látom mindig egyformán a világot, mindig más zavar és kavar fel. Az azonban igaz, hogy azt a fajta művészetet nem szeretem, amely annyira nyomasztóan hat az emberre, annyira elkeseríti, hogy már nem is akar tovább élni. Bármilyen magas színvonalú legyen ez a művészet, én nem tartozom a hívei közé, pedig nagyon magas professzionista színvonalat képviselnek, mégis annyira nyomasztóak, hogy gátolják a cselekvést sőt magát az életet, ami pedig szerintem eredendő bűn. És a biblia sem ismer ennél nagyobb vétséget. Ebben a darabban pedig nagyon sokat idézik a bibliát. A riportban is. Minden cél és értelem nélkül, aki nem ismeri a darabot és Ljubimov koncepcióját, nyilván így szól családjához: — Helén, ezt se nézzük meg! Ha jön a közönségszervező, semmi fakszni, leköpöd! (Átkozott, aki ajándékot fogad el, hogy ártatlan lélek vérét ontsa, és mondja az egész nép, Ámen.) Ami nagyszerű, Ljubimov lazán kifejtett koncepciója : „Még nem vagyok tisztában azzal, hogy hogyan, de a következő dolgot meg akarom oldani: mindnyájan valahova megyünk, utazunk, de hogy hova, azt nem tudom. Itt az autóbusz. Félig rom. Sehova sem megy tulajdonképpen. De van egy híres vicc. Mit csináljunk, minden szar. Minden rossz. Be kell csukni a függönyöket, és úgy kell tenni, mintha utaznánk előre, mintha előre haladnánk, és akkor minden oké lesz. Közben a buszra rá van írva: előre! Előre a világos jövő felé! Mindenki imitálja azt, mintha menne valahová, a cselekvést imitálják a szereplők (nem mondja ki L., hogy ez a brechti lényeg), de nincs hova menni. Hát ezért torkig vagyunk. Megérkeztünk. Ez a keserűen ironikus, átkozottan humoros, cselekvő komédiás rendező, ez az áldott „diktátor” pesszimista? Ugyan, kérem. A buszdíszletet nem fényképezték ki rendesen. A próbákon már állt a díszlet. — Nincs kifogás. Gondolhatjuk, fontosabb volt a habitus látszat. Mi itt mindent tudunk, mindenkit ismerünk. Törőcsik Mari, aki nemcsak maga az Objektív fantasztikum, átlényegülő, szinte érzéki pojáca, és életében nem volt ilyen szép, a következő, a többi között a darabhoz tapadó kérdést kapta: — Vendégként a Nemzeti színpadán. Milyen érzés? (A hírhedtnek kikiáltott néhai Egyed Zoltán a „milyen érzés?” kifejezést olvasva munkatársa cikkében, vonalzóval megverte az illető riportert.) Törőcsik Mária: (Várja a folytatást, közben egy remek jelenete. Ez jó megoldás. Igen ám, de a kérdés nem marad annyiban, legyen csak „pikántabb”.) — Be tudott volna hozni valaki más is e színpadra? Vagy Ljubimov kellett hozzá? Törőcsik Mária: — Nekem semmi bajom ezzel a színpaddal. Ez annál komplikáltabb kérdés, hogy most ebből az alkalomból feszegessük. (Törőcsik Mária nemcsak szép, de okos is.) Bennfentes Boriska tapintata Újlaki Dénest egyenesen szégyenpírba borítja. — A későbbiekben fognak a Nemzetiben úgy használni, amit az indulás sejtet? Nem félsz, hogy eltűnsz a nagyon sok jó színész között? Újlaki, aki éjszakánként a madárijesztő-kiálításra jár tréningezni, így felel: — Nem vagyok olyan eltűnés típus. Boriska pattogtatja ostorát. — Ljubimov igazi csapatmunkát követel. Ez nem mindenkinek tetszik, lásd Vígszínház, két évvel ezelőtt, amikor ott rendezett ... (—) Állítólag Ljubimov idomítja a színészeit Mit gondolsz erről? (Mit gondolsz? — Itt a fent említett Egyed Zoltán külön erre a célra szerződtetett szelindekkel tépette szét munkatársát.) Udvaros Dorottya is kap egy kis riogatást. — Nagy színészekkel vagy a színpadon... Gelley Kornél nagy színészről persze elfeledkezünk. Miért? Mert hosszú és nem tegeződik? Lehetőség: Udvaros a Kalózok dalát rettenetes lassú tempókkal próbálja. Ljubimov arca közelről. Rögtön felrobban, egyelőre fegyelmezi magát. Nyilvánvaló, hogy a következő pillanatban élni fog. A főpróbán I. Dorottya valami csodaszerűt produkált. Miért nem láthattuk, hogy alakítja ki Jurij Petrovics a songot? És Garas Dezső? — Ha Ljubimov úr azt mondta, hogy barátokat hívott meg, az számomra megtisztelő. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, ha már vendég vagyok, és a Nemzeti Színház ebbe belement, etikátlan lenne, ha nem százszázalékos erőbedobással dolgoznék. (Garas a Nemzetiben kezdte pályáját Brecht Galileijében a pápát játszotta, és a feledhetetlen Szellemidézésben a különös,libegő fiút.) De erről nem volt szó, ehelyett megint a Vígszínház dádája következett. (Kit érdekel?) — ön részt vett a vígszínházi produkcióban két éve... Garast sem ejtették a fejére, pedig ő ebben a pillanatban sokak szerint (jelen sorok írója ott tolong a többiek közt) az ország legjobb színésze. Jelentős kollégája megkockáztatta a premier bűvöletében: a világ legjobb színésze, fit jó túlzás. Ez sírnivaló elfogultság ! — Én nem hiszem, hogy a falak (téglák) határozzák meg az együttest. Nem az az együttes, ha egy épületbe berakunk nyolcvan-kilencven embert... B. Boriska nem nyugszik. — Van, aki kifogásolja Ljubimov módszereit. — Mendemondák mindig vannak — feleli Garas úr. — De tudja, van egy nagyon jó közmondás: a kutya ugat, a karaván halad. Hevesi tér — Oxford Street — Taganszkaja. Éljen a színház! És egy javaslat. Azonnal rögzítsék színesben ezt az előadást, és karácsonyi ajándékként tegyék oda a nézők elé. Lehetetlen, hogy a színház tiltakozna, a közvetítés csak növelné az érdeklődést. És az adást megelőző napon pergessék le az 1975. november 25-én bemutatott Madách színházi ÉN. BERTOLT BRECHT revüt Kerényi Imre rendezésében. Ez az emlékezetes előjáték nemcsak fenségesen szórakoztatna, de elmondaná mindazt a lényegest, ami Brecht színházának alapvető oskolája — és ami ebből a riportból könnyedén kimaradt. Jelen sorok írója tudja, hogy nem hallgatnak szavára. De hátha! Hiszen egyhamar nem feledi Antal Imrét. — Még mindig nem mondtam le arról, hogy zongorázzam. Addig nem akarok meghalni, amíg Mozart C-moz zongoraversenyét el nem játszom. Úgy érzem, még nagyon sok mondanivalóm lenne. — Javul a keze? — Nem. De azért remélek.