Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-10 / 41. szám

gyében. Ha valaki azt hi­szi, ez hírverés volt egy jó, sőt nagyon nagy ügy érde­kében, alaposan téved. Ljubimov és barátai — azóta kiderült — a Nem­zeti Színházban kemény munkával, de csodásan megcáfolták a színházi bol­dogtalanságot, amit mosta­nában oly gyakran az ön­felmentés igézetében any­­nyit hangoztatnak. SZENZÁCIÓS ELŐADÁS A HEVESI TÉREN! HÁ­­ROMGARASOS OPERA! SZENZÁCIÓS ELŐ­ADÁS! SZENZÁCIÓS SZEREP­­OSZTÁS! GARAS DEZSŐ, TÖRÖCSIK MARI, UDVA­ROS DOROTTYA, ÚJLAKI DÉNES! HÁROMGARA­­SOS OPERA! RENDEZŐ JURIJ PETROVICS LJU­BIMOV MOSZKVÁBÓL! Dörner György bekonfe­­rálása az első szótól az utolsóig igaz , sőt, mintha túlságosan szerénykedne. Hatalmas siker záróak­kordjaival indult az adás. Eddig rendben. És remél­tük, látni lehet, hogy is alakul ki egy Ljubimov Rendezte színpadi remek. ..SZÁNDÉKAIM SZE­RINT ELSŐSORBAN AZ ERKÖLCSI ÉLÉRTÉKTE­LENEDÉSRŐL SZÓL EZ AZ ELŐADÁS. Ezért ra­gaszkodom ahhoz a cím­hez, hogy Háromgarasos opera. Ebben nagyon sok irónia van mindannyiunk számára, önöknek csakúgy, mint nekünk. Úgy hiszem, hasznos és tanulságos ezt a darabot előadni, annál is inkább, mert nagyon nép­szerű, habár természete­sen mindenkinek másért tetszik. Van, aki a nagy­szerű zenéért szereti, amit az emberek milliói ismer­nek, s amelyen mi alig fo­gunk változtatni.” A világ minden televí­ziójában és rádiójában ilyenkor a riporter el­mondja vagy legalább meg­kérdezi, miről is szól a da­rab. Azaz primitíven: mi a tartalma? De ekkor lépett műkö­désbe Intim Pista kishúga. Bennfentes Boriska. — Pedig ön alapvetően pesszimista alkat, ameny­­nyire én tudom. Ljubimov hüledezik. Hon­nan veszi a hölgy, hogy ő pesszimista alkat? Megsúg­ta neki? Levélben közölte? Minden rendezésében, a legtragikusabban is fősze­replő a remény. A holnap reális lehetősége. — Ahogy vesszük — mondja szegény pesszimis­ta alkat — Én sem látom mindig egyformán a vilá­got, mindig más zavar és kavar fel. Az azonban igaz, hogy azt a fajta művésze­tet nem szeretem, amely annyira nyomasztóan hat az emberre, annyira elke­seríti, hogy már nem is akar tovább élni. Bármi­lyen magas színvonalú le­gyen ez a művészet, én nem tartozom a hívei közé, pedig nagyon magas pro­fesszionista színvonalat képviselnek, mégis annyira nyomasztóak, hogy gátolják a cselekvést sőt magát az életet, ami pedig szerintem eredendő bűn. És a biblia sem ismer ennél nagyobb vétséget. Ebben a darab­ban pedig nagyon sokat idézik a bibliát. A riportban is. Minden cél és értelem nélkül, aki nem ismeri a darabot és Ljubimov koncepcióját, nyilván így szól családjá­hoz: — Helén, ezt se nézzük meg! Ha jön a közönség­­szervező, semmi fakszni, leköpöd! (Átkozott, aki ajándékot fogad el, hogy ártatlan lé­lek vérét ontsa, és mondja az egész nép, Ámen.) Ami nagyszerű, Ljubi­mov lazán kifejtett kon­cepciója : „Még nem vagyok tisztá­ban azzal, hogy hogyan, de a következő dolgot meg akarom oldani: mindnyá­jan valahova megyünk, utazunk, de hogy hova, azt nem tudom. Itt az autó­busz. Félig rom. Sehova sem megy tulajdonképpen. De van egy híres vicc. Mit csináljunk, minden szar. Minden rossz. Be kell csuk­ni a függönyöket, és úgy kell tenni, mintha utaz­nánk előre, mintha előre haladnánk, és akkor min­den oké lesz. Közben a buszra rá van írva: előre! Előre a világos jövő felé! Mindenki imitálja azt, mintha menne valahová, a cselekvést imitálják a sze­replők (nem mondja ki L., hogy ez a brechti lényeg), de nincs hova menni. Hát ezért torkig vagyunk. Meg­érkeztünk. Ez a keserűen ironikus, átkozottan humoros, cse­lekvő komédiás­ rendező, ez az áldott „diktátor” pesszi­mista? Ugyan, kérem. A buszdíszletet nem fény­képezték ki rendesen. A próbákon már állt a dísz­let. — Nincs kifogás. Gondolhatjuk, fontosabb volt a habitus látszat. Mi itt mindent tudunk, min­denkit ismerünk. Törőcsik Mari, aki nem­csak maga az Objektív fan­tasztikum­, átlényegülő, szin­te érzéki pojáca, és életé­ben nem volt ilyen szép, a következő, a többi között a darabhoz tapadó kérdést kapta: — Vendégként a Nem­zeti színpadán. Milyen ér­zés? (A hírhedtnek kikiál­tott néhai Egyed Zoltán a „milyen érzés?” kifejezést olvasva munkatársa cikké­ben, vonalzóval megverte az illető riportert.) Törőcsik Mária: (Várja a folytatást, közben egy re­mek jelenete. Ez jó meg­oldás. Igen ám, de a kérdés nem marad annyiban, le­gyen csak „pikántabb”.) — Be tudott volna hozni valaki más is e színpadra? Vagy Ljubimov kellett hoz­zá? Törőcsik Mária: — Ne­kem semmi bajom ezzel a színpaddal. Ez annál komp­likáltabb kérdés, hogy most ebből az alkalomból fesze­gessük. (Törőcsik Mária nemcsak szép, de okos is.) Bennfentes Boriska ta­pintata Újlaki Dénest egye­nesen szégyenpírba borítja. — A későbbiekben fog­nak a Nemzetiben úgy használni, amit az indulás sejtet? Nem félsz, hogy el­tűnsz a nagyon sok jó szí­nész között? Újlaki, aki éjszakánként a madárijesztő-kiálításra jár tréningezni, így felel: — Nem vagyok olyan el­tűnés típus. Boriska pattogtatja osto­rát. — Ljubimov igazi csa­patmunkát követel. Ez nem mindenkinek tetszik, lásd Vígszínház, két évvel ez­előtt, amikor ott rende­zett ... (—) Állítólag Lju­bimov idomítja a színészeit Mit gondolsz erről? (Mit gondolsz? — Itt a fent emlí­tett Egyed Zoltán külön erre a célra szerződtetett szelin­dekkel tépette szét munka­társát.) Udvaros Dorottya is kap egy kis riogatást. — Nagy színészekkel vagy a színpadon... Gelley Kornél nagy szí­nészről persze elfeledke­zünk. Miért? Mert hosszú és nem tegeződik? Lehetőség: Udvaros a Ka­lózok dalát rettenetes las­sú tempókkal próbálja. Ljubimov arca közelről. Rögtön felrobban, egyelőre fegyelmezi magát. Nyilván­való, hogy a következő pil­lanatban élni fog. A főpró­bán I. Dorottya valami csodaszerűt produkált. Mi­ért nem láthattuk, hogy alakítja ki Jurij Petrovics a songot? És Garas Dezső? — Ha Ljubimov úr azt mondta, hogy barátokat hí­vott meg, az számomra megtisztelő. Ezzel kapcso­latban el kell mondanom, ha már vendég vagyok, és a Nemzeti Színház ebbe belement, etikátlan lenne, ha nem százszázalékos erő­bedobással dolgoznék. (Garas a Nemzetiben kezdte pályáját Brecht Galileijében a pápát ját­szotta, és a feledhetetlen Szellemidézésben a külö­nös,­­libegő fiút.) De erről nem volt szó, ehelyett megint a Vígszín­ház dádája következett. (Kit érdekel?) — ön részt vett a víg­­színházi produkcióban két éve... Garast sem ejtették a fe­jére, pedig ő ebben a pil­lanatban sokak szerint (je­len sorok írója ott tolong a többiek közt) az ország legjobb színésze. Jelentős kollégája megkockáztatta a premier bűvöletében: a vi­lág legjobb színésze, fit jó túlzás. Ez sírnivaló elfo­gultság ! — Én nem hiszem, hogy a falak (téglák) határozzák meg az együttest. Nem az az együttes, ha egy épület­be berakunk nyolcvan-ki­­lencven embert... B. Boriska nem nyugszik. — Van, aki kifogásolja Ljubimov módszereit. — Mendemondák mindig vannak — feleli Garas úr. — De tudja, van egy na­gyon jó közmondás: a ku­tya ugat, a karaván halad. Hevesi tér — Oxford Street — Taganszkaja. Éljen a színház! És egy javaslat. Azonnal rögzítsék színes­ben ezt az előadást, és ka­rácsonyi ajándékként te­gyék oda a nézők elé. Le­­hetetlen, hogy a színház tiltakozna, a közvetítés csak növelné az érdeklődést. És az adást megelőző napon pergessék le az 1975. no­vember 25-én bemutatott Madách színházi ÉN. BER­TOLT BRECHT revüt Ke­­rényi Imre rendezésében. Ez az emlékezetes előjá­ték nemcsak fenségesen szórakoztatna, de elmonda­ná mindazt a lényegest, ami Brecht színházának alap­vető oskolája — és ami eb­ből a riportból könnyedén kimaradt. Jelen sorok írója tudja, hogy nem hallgatnak sza­vára. De hátha! Hiszen egyhamar nem feledi An­tal Imrét. — Még mindig nem mondtam le arról, hogy zongorázzam. Addig nem akarok meghalni, amíg Mozart C-moz zongoraver­senyét el nem játszom. Úgy érzem, még nagyon sok mondanivalóm lenne. — Javul a keze? — Nem. De azért remé­lek.

Next