Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-12 / 50. szám
nak alá, tüzek lángolnak fel, settenkedő árnyak, ocsmány ábrázatok bukkannak elő a félhomályból. A Szűz viszonylag hamar megszokja ezt a környezetet és némi húzódozás után megbékülne a Szörnyeteg küllemével is (Szabó Ottó behízelgő szinkronhangja ehhez nagy segítséget ad), a néző pedig legfeljebb azért szurkol a Szörnyeteget játszó színésznek, hogy szabaduljon meg végre attól a kezdetlegesen összetákolt madárfejtől, amellyel még a bábszínház színpadán is inkább mosolyt kelthetne, mint rémületet. K. L. : A regény és a belőle készült film összehasonlításának joggal bírálható, ám igen kézenfekvő lehetőségét a FONTAMARA esetében nincs módom kihasználni, nem olvastam Ignazio Silone könyvét. Mindjárt igyekszem hozzátenni: ha valaha mégis a kezembe veszem, nem Carlo Lizanni színes adaptációjának hatására teszem majd. Pedig ennek a filmnek minden részlete a legapróbb jelenettöredékig a rendező — néhol a hajszálhasogatásig — precíz műgondjáról tanúskodik. Fontaimra kőből kőre épült, nyomorult falucskáját maga az író sem vázolhatta másként, és élnek, lélegzenek benne lakói is, ahol „kőfejű”, hol az együgyűségig engedékeny, egyszerű parasztemberek, a Vállalkozó, a Földbirtokos, a fasiszták, egyszóval az egész állam kiszolgáltatottjai. Nem alapvető formai hibák miatt csörgedez tehát érdektelenül az utolsó egy óra unalomtengere felé Fontamara históriája, az a valami hiányzik belőle, amit például a Taviani testvérek az Apámuramban néhány puritánabb képsorral könnyedén elértek: a néző ottléte. Pereg a csaknem két és fél órás filmmonstrum. A demokrácia látszatának fenntartása végett, bizonyos „zsíros” föld felosztásával kecsegtetve népgyűlésre hívják a falu képviselőit, a városban azonban csupán a feketeingesek gumibotjai és néhány homályos ígéret várja őket: a néző együtt érzően csóválja a fejét. A Vállalkozó saját földjei felé vezeti el a fontamaraiak patakját: a néző erre legfeljebb megvonja a vállát. Míg a férfiak a mezőn dolgoznak, fasiszták támadják meg a falut, nőket erőszakolnak meg s a néző már unja, halálosan unja az egészet. Érdektelenné válik még a főhős, a rokonszenves, Toldi Miklós-erejű, „átokvert” fiatalember, Berardo Viola önként vállalt, értelmes halála is, mert mire idáig ér Lizzani filmje, lent, a zsölyében csupán a perceket számlálják. Lehet, hogy a Fontamara több figyelmet érdemelne, de mert a néző kívülálló , semmitmondó érdektelen az út, melyet végigjár, s mely a kihasznált, majdhogynem feudális körülmények között élő parasztok spontán „dühkitöréseitől” indul és a szervezett érdekvédelem csíráinak felbukkanásával ér véget. Lizzani filmje így szépen fényképezett, jelesre sikerült diplomamunka. Sajnos, nem több. F. M. : Megszűnt korunk egyik égető gondja, a villamosenergiahiány. Nem kell többé költséges erőműveket építeni. Egyszerűen csak fogni kell egy eszkimó kisfiút, a kezébe adni két drótot, és máris jön belőle az áram. Természetesen tudom, hogy ezt az ELEKTROMOS ESZKIMÓ című, színes, angol film sem gondolja komolyan. Ez csak amolyan divatos fikció, amelyre az a fiatalabb korosztályoknak szánt bűnügyi történet épül, amelynek során a sötétbőrű, mandulaszemű energiaforrás megátalkodó emberrablók fogságába kerül, illetőleg onnan kiszabadul. Azt viszont szemlátomást komolyan gondolja, hogy egy ütődöttségig balkezes egyenruhás sofőr, egy keménykalapos, szigorú bácsi, egy különleges görbebot, egy jólelkű vidéki nagynéni és néhány, vitustáncot járó, kiszuperált géproncs elegendő ahhoz, hogy ezt a történetet a kemény krimiken edzett ifjú nemzedékekkel meg lehessen etetni. És ezen már határozottan bosszankodom azoknak a fiatal mozinézőknek a nevében, akiknek a szemével nézni próbálom a dolgot, mialatt a szigetországba importált Poochook — így hívják a kis északit — egyre-másra demonstrálja különleges képességeit. Olyannyira, hogy ezenközben teljességgel megszűnik abban reménykedni, hogy ha Frank Godwin, rendező (a forgatókönyvírásban H. Macleod Robertson volt a társa) képzeletének északi sarkán legközelebb, teszem azt, olajtermelő eszkimóra bukkan, akkor kevésbé hányaveti és bárgyú filmet készít. O. I. * Mint a borsó hüvelyéből a szemek, úgy pattannak ki menet közben az eszmeimondanivaló-magocskák a HURRIKÁN című amerikai filmből. „Lejárt a gyarmatosítás klaszszikus korszaka” — mondja az első; „hisszük vagy nem, a polinéziaiak is emberek” — gömbölyödik a második; „a szívnek nem lehet parancsolni” és „együtt jár a szív és az ész” — következnek a hátralevők, míg eljutunk „a rossz elszenvedi méltó büntetését, a jó elnyeri jutalmát” feliratú magocskákhoz, melyek mellett megbújik egy „a jóhoz vezető út ártatlanok vérét is megköveteli” című is. Közben persze apróbbak is kirugóznak a tokból; ezek motiválják a nagyobbacskákat, s hol az andalodást, hol az adrenalin-szint emelkedését segítik. Mert Jan Troell svéd rendező amerikai produkciója erre a két érzelmi folyamatra épít. A hosszú film első fele dél-tengeri idill, figyelmeztető vészbárányfelhőkkel az égen, természetesen; második része apokalipszis hurrikánnal és vízözönnel. A szerelmi és faji idillt vétségek és bűnök körítik , szegélyezik, oly mértékig, hogy nem maradhat el a szörnyű büntetés: a katasztrófa, az új, szebb (?) világot teremtő vízözön. Mintha — persze — hallottunk volna már ilyesmiről. Valóban, Troell amerikai ízlés szerint nem késlekedik misztikummal „hitelesíteni” filmjét, s mihez fordulhatott volna, ha nem a Bibliához. Igazságtalanok lennénk azonban, ha csak gúnyolódnánk, és nem ismernénk el, hogy a közhelyes borsószemek nagyigényű, látványos burokban helyezkednek el. A kitűnő fényképezés és a precíz technikai apparátus mellett a magocskákat világrasegítő — igen jó — színészekről sem feledkezhetünk meg: Mia Farrowról, Jason Robards-ról, Max von Sydow-ról és Trevor Howard-ról. H. I. HURRIKÁN: A főhős kiköti magát a viharban 14