Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-15 / 33. szám
ne ismét bevetni. Illetve: be nem vetni magukat háborúra aspiráló hitvesüknek. (Noha az életkor idővel lankasztja az ambíciókat. Harci kedv más terepen ezért erősödhet talán? — Arisztophanész gondolatán tovább tűnődve. Tácon persze ebbeli zavar nem mutatkozott.) Bevetni, beágyazni tehát a közös kanapét, merthogy Lüszisztraté erre tüzeli athéni aszszonytársait. S a harc véresen komoly, mert biológikumában lélektani. A küzdelem elszánt. A táci előadás épp a legfontosabban hibádzik. Ezek az asszonyok (Sunyovszky Szilvia, Vándor Éva, Kállay Bori, Bajza Viktória) jókat derülnek, amint a bezárt kapu előtt a férfiak ágálnak. S a magánszórakozás annak a jópofáskodó stílnek szól, amit Szabó Gyula produkál, Maros Gábor pedig az Erkel Színházba gondolta magát. Monostatosba oltott falucsészeként kezét-lábát dobálva harsogott. Jó vicc az egész — láttuk a Tác-athéni asszonyok magatartásán, csakhogy itt a legfontosabbról van szó: az életről. Pécsi Ildikó volt az, aki tudta Lüszisztraté vállalkozásának emberi mélységét. Csakhogy az általános komolytalanságban nem lehetett igazi vezetővé és összefogóvá. Egy más alkalommal neki még el kell játszania ezt az aszszonyvezért. A közreműködők névsorától tekintsen el az olvasó, s remélem, hogy a tisztes fellépti díjért Pestről, Debrecenből vagy a Balatonról odaruccanó színészek sem igénylik, művészpályájuk fontos állomásaként taglalandó. Mert az elemzés is akkor méltó, ha megküzdött teljesítményt mutat. A kánikula pedig nem esztétikai és alkotás-lélektani kritérium. Voith Áginak szerettem volna tapsolni előadás végén, de nem fedeztem fel a harlangók között. A Pesti Műsorban látom, aznap még a Körszínházban is jelenése volt. Sietnie kellett. Szilveszter pedig még messze van. Ablonczy László SZAKONYI KÁROLY A KÉT BŰBÁJOS Hát legyen színház! Ez itten a nézőtérre nagyobbik rész, és ez a parányi sarok a színpad. A kőlépcső finom íveléssel az emeletre visz. Onnan lesz járása a színésznek. Hányan fognak itt elférni? A publikum? Vagy százan. A színészek? Ketten talán. Csak el kell képzelni, csak ki kell jelölni a tereket: színpad és nézőtér? S máris színház teremtődik ? A szent áldozathoz, hogy érvényes legyen — a miséhez — ereklye kell. Bár egy darabka csupán, de beépítve az oltárkőbe. A színházhoz is ereklye kell: az ezer évekről fennmaradt hit a játék elfogadtatáséra és elfogadására. Ha ez megvan, minden lehetséges. Minden. Akkor elég bármily kis zug. Egy szöglet. Annyi hely, ahol a színész a talpát megveti. Ülünk itt a késő estében a szentendrei Nosztalgia kávéház zsúfolásig megtelt kis udvarán. Vendégváró -asztalokhelyettmostszéksorok állnak, szemben az ország — de talán a világ — legkisebb színpadával. Körül hófehéren világító házfal és a futókkal, virágokkal díszes, terméskő pillérek; színes fények a kis reflektorokból. Ülünk itt az udvar mélyén, mint valami csodakútban. Fecske cikáz az emberfők felett; fényes neki ez az éjszaka; meglepetten száll egy villanydrót-csonkra az erkély alatt. Marad is ott moccanatlan. Maga is dísz a csodaudvaron. A színpad gyönyörű. Mi fér el két tenyéren ? Néhány antik bútordarab, néhány tárgy, néhány kelme. És két színész. Valóban csak kettő, így is szinte már az első sor ölében. De nem, eltűnik ez a valóságos — és kissé feszengő érzést keltő — közelség; ez itt máris a Szigetország; ez itt a századelő; aztán a harmincas évek; egy színházi öltöző; egy párizsi lakás ... S azok ketten ott, a nő meg egy férfi hol egy szobában, hol egy próbateremben, hol pedig távol egymástól több száz kilométernyire ... Elhiszünk mindent. Mert két bűbájos elbájol és elbűvöl minket. Az ereklye a színpadon bennük van, művészetükben és varázsos tehetségükben; a játék hite, a játék gyönyörűsége, a játék fontossága. Tolnay Klári és Mensáros László. Mint Mrs. P. Campbell, és mint Mr. G. B. Shaw. A Kedves hazugot látjuk, Jerome Kitty játékát, Huszti Péter szellemességet és játékszeretetet tükröző rendezésében, a Miniatűr Színpad előadásában. Szentendrén, ahol számos múzeum van, hogy a kiállításokat és egyéb nevezetességeket ne is említsem, ezen a nyáron a Teátrum — az évtizednél is több ideje működő szabadtéri színpad — mellett megszületett egy kis kamaraszínház. Ebben a kicsi városban. A hely atmoszférájának, lelkes törekvéseknek, a Nosztalgia kávéház tulajdonosnőjének és sokak buzgalmának köszönhetően. E díszes kis udvaron ez a Kitty-darab a második bemutató. Karinthy Ferenc Dunakanyarját Ruttkai Éva és Sztankay István játszotta itt nemrég, ugyanolyan sikerrel, mint Tolnay és Mensáros e mostani premiert. Mr. Shaw és Mrs. Campbell hosszú-hosszú évtizedeken át tartó különös, rajongó, csipkelődő, visszafogottan vagy éppen kitörően szenvedélyes, sok veszekedés ellenére is szeretettel teli kapcsolatát e két remek művész maszk és más külsőségek segítsége nélkül, legfeljebb egy sál, egy kis kalap, egy selyemkendő bravúros használatával, pusztán az alakok belső ábrázolására törekedve, a jellemek finom, átlényegülten közvetítettrajzával tárja elénk. Hol megmosolyogtatóan, hol mulatságosan, hol megrendítően. Ők ketten — Tolnay és Mensáros — régi-régi partnerek; kétszemélyes darabokban is sokszor felléptek már együtt; eljátsszák tehát a másik két ember, a másik két színházrajongó, színháznak élő ember: Stella és — ahogy Shaw-t, a korosodó férfit szerelme, a rapszodikus természetű színésznőkajánkodva nevezte—Jancsi bohóc történetében a maguk vallomását is a színházról? Az életről? A reményekről, sikerekről — a belefáradásról? De hiszen belefáradásról szó sincs az ő esetükben! Meglehet, privát életükben vannak csüggeteg perceik, de szerencsére mi, nézők csak a művészi arcukat ismerjük, azon pedig még mindig fáradhatatlanság, rajongás, hit és öröm ragyog. És kedvük is örökös a bűbájolásra. Amit itt, a Nosztalgia szép udvarán nosztalgiával figyelünk ebben a mai színházi életben. "