Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
zetmegoldó készsége egyegy epizódban most is elénk tárulkozik, de legtöbb helyütt — mint a lepergő falfreskó mögött a régi festmény — előtűnnek a minták, a már látott, önismétlő ötletek. — Mielőtt bárki a „kiátkozók” közé sorolna, sietünk leszögezni: a rock együtt él életünkkel, fiatalságunkkal, helye, funkciója van; az operaszínpadot pedig nem tekintjük holmi „szentföldnek”, ahová rockzenész ne tehetné be a lábát. Ám ez a fajta muzsika természeténél, kis témákat, kliséket kedvelő, egyből felfogható és megjegyezhető frazeológiája miatt nem alkalmas nagy formákra, hosszabb zenei-drámai folyamatok fejlesztésére, jellemábrázolásra, kontrasztok kifejezésére. A szólistákat mindkét kiosztásban feladatuk magaslatán láttuk: a rendkívüli szenzualitással táncoló Pongor Ildikót, a lágyabb, elomlóbb Metzger Mártát, a szerepét őszintén átélő, szuggesztív Dózsa Imrét, a bravúros Keveházi Gábort, az éles vonalrajzzal ábrázoló Eck Imrét, továbbá Szakály Györgyöt, Lőcsei Jenőt és Nagy Zoltánt. — Van nézet, mely szerint a színházban (a balettszínpadon kiváltképp) a látvány üdvözít. Itt bőséggel van része a nézőnek effajta fénycsóvás, gőzölgő, csípőt ringató, némi erotikát is megsejtető látványban, mozdulatkavalkádban. Lehet, hogy ez a jelenlegi siker záloga. A sikeré, melyet azonban — sajnos —, nem támaszt alá igaz, különösebben emlékezetes művészi tett. Albert István ÁRMÁNY ÉS SZERELEM Egyebek között Schillerévadot is zártunk. Még tavaly nyáron Szegeden kezdődött a Tell Vilmossal, aztán Pécsett a Haramiák következett, Debrecenben pedig a Fiesco, s évad végén a kecskeméti Katona József Színházban az Ármány és szerelmet láthattuk. Az előbb említett daraboknál az Ármány és szerelem sokkal inkább a magánélet körében játszódik. Az ármány ugyan hatalmi magasból indul, ám a politikai élettel nincs úgy összekapcsolódva, mint akár a Fiesco vagy a Haramiák. Beke Sándor, a kecskeméti előadás rendezője igyekezett kitágítani ezt a világot; a színpad előterében zenészek kamaramuzsikát játszanak, háttérben katonák sietősen jönnek-mennek. Ebben a kettősségben akarja elmondani Ferdinánd és Lujza történetét, akik hangsúlyozottan a külvilág manipulációjának áldozatai. Alig hiszem, hogy a 11— 12 éves gyermekbérletesek közönsége, akik hivatva voltak a színház nézőszámát erre a délelőtti előadásra garantálni, értették volna az említett elgondolást. Ám mégis a gyermekek finom precíziós műszerként érzékelték az előadás hamis hangjait, és könyörtelenül nevettek. A jegyszedő néni hiába fenyegetőzött rendteremtő buzgólkodással, a gyermekek őszintén hahotáztak a méreg körüli hercehurcán, egyik-másik tán még azon is eltűnődött, hogy lám a nemek között nem lehet egyenlőség, ha Ferdinánd kétszer annyi mérgezett citromos vizet iszik meg, mint kedvese, mégis Lujza hal meg előbb. De hát sorolhatnánk érzeményi pillanatokat, amiket az ifjú nézők s magunk is hamisnak éreztünk. Holl Zsuzsa mint Lujza például a szerelméről való lemondás pillanatát, aztán amikor apja igazságába beletörődik, nem kemény keserűséggel, hanem melodramatikus megadással hallatta. Kiss Jenő Wurmja volt az, aki hangvételében, fanyar stílusában egy kemény romantikától megtisztított hangvételű előadás és Beke elképzelésének igazi perspektíváját felvillantotta. A további szerepeket Major Pál, Lamanda László, Réti Erika, Garay József, Balogh Rózsa adta. Az előadásról kijőve egy nagy festett tábla előtt két úttörő tanakodott. A Bubusz hirdette a plakát, a Vidám Színpad vendégszerepléseként. Megállapodtak, ezt is megnézik. Ez a program már talán az őrs jövő évi kulturális naplójába kerül . . . Ablonczy László adóját, a Botozgató című Babits-költeményt mondja: „Botom szédülve döf előre, / mint ha az út sötétbe lejt...” — és a jobb kéz megemelt kis mozdulatával a láthatatlan bot mintha csakugyan előre döfne. Jancsó Adrienne sima, dísztelen fehér ruhában — s egy könnyű kendőben, amelyet később levesz — áll a közönség elé, hogy a maga válogatta-összeállította műsorban, verssel, prózával, parasztasszonyok följegyzett mondataival az öregségről valljon. Az öregségről, s a halálról, amelyek biztos rendben követik egymást. Tehát: az életről. A költők mindig az életről szólnak, akkor is, ha az ifjúságról, ha a szerelemről, ha az öregségről, ha a halálról. A pódium művésze sem tehet mást! Összefoglal valamit, ami ő, és ami vele együtt mi is vagyunk. Vagy lehetünk. Ki hány évesen ül a széksorokban, és ki hány évesnek érzi magát. Hallgatjuk Jancsó Adrienne-t, s először az öszszeállító előtt hajtjuk meg fejünket. Negyvenöt perc az öregségről, negyedóra szünet, majd negyvenöt perc a halálról. És a két részt a pódiumnak ez a nagy művésznője úgy állította össze, hogy az öregség nem lemondás (bár az is), nem keserűség (bár az is), nem panasz (bár az is), nem tehetetlenség (bár az is), és a halál sem csak gyász, csak könny, csak sírhantok dübörgése; nem! Jancsó Adrienne műsora tudomásul veszi az öregséget, de nem görnyed meg előtte: szembe néz a halállal, de a tekintete fényes . .. Még a humorra, az iróniára is van hangja, és milyen friss ez a hang Bolyai Jánost is mond, Füst Milánt, is, és Ráth- Végh Istvánt is, bizonyítván: mennyi világban, mennyi stílusban otthonos. Ottlik Géza kisprózáját briliánsan mondja el. De a legbensőségesebb akkor, ha Áprily Lajost és Jékely Zoltánt szólaltatja meg. A műsor kilencvenedik perce táján, végül, megzengeti Arany Jánost, mindannyiunknak a legnagyobbat: „A lantot, a lantot ! Szorítsd kebeledhez / Ha jő a halál.. . Hisz szép ez az élet...” — és így cseng ki bennünk ez a megrendítően szép, ez a felemelő este. Emlékeztetvén a költő, az előadóművész, és mindannyiunk dolgára e világban . . . Dalos László BOTOZGATÓ Úgy szorítja össze a jobb kezét, mintha csakugyan botot tartana benne. Görcsös a szorítása, de kissé tétova: az öregség éveit jelzi. Jancsó Adrienne szép előadóestjén talán csak ez az egyetlen „színházi” elem: akkor él vele, módjával, amikor a műsor cím ÁRMÁNY ÉS SZERELEM! (Kecskeméti Katona József Színház). Kiss Jenő és Holl Zsuzsa (Fotó: MTI — Ilovszky) 3