Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 14. szám

22 UNGVÁRI TAMÁS: A HARMADIK CSATORNA A NAGY SÜGÓGÉP. Senki előtt sem titok már, miért oly üres a képernyőről reánk tekintő szem. Az egyébként tartalmakat sugárzó szembogár aprókat rezdül, mozog, mintha tikkje lenne. Hősünk minden papír nélkül, mégis folyamatosan beszél, míg előtte úgy pergetik le a nagybetűs szöveget, akárcsak egy tóratekercset. Hősünk olvas, ám úgy tesz, mintha kívülről s betéve tudná szövegét. ,,By heart”, amiképpen az angol mondja, tehát a szívéből. Csakhát ez majdnem lehetetlen mutatvány, több okból is. Elsőnek: különleges színészi képesség szükségeltetik ahhoz, hogy az olvasást élőbeszédnek imitáljuk. Mert ez az imitáció mégcsak nem is a súgógép, hanem a papír előtt kezdődik. A tévékommentátor, sőt a bemondó is olykor maga írja a szövegét (merő önérzetből? munkaköri kötelességből? inflálódó hiúságból?), s ráadásul maga mondja el. Ha az utóbbi még sikerülhetne is, az előbbi nagyon nehéz. Gyanúm szerint még Shakespeare sem volt képes az élőbeszéd ritmusa szerint írni, ezért bízta magát a versre. Igazából tehát nyomtatott szöveget „blattolnak” le nekünk, akár egy felolvasószínpadon, s ettől elszürkül a gondolat, a tolmácsolás szintjére süllyed a személyiség. A tévé lassan hatalmas fordítóiroda, mely a bemért szöveget kottaként helyezi a súgógép pultjára: néző legyen a fenekén, aki mindebből a rögtönzés édes ízeit, a pillanat közvetlenségét kiérzi. És Nyugaton? — kérdezi Csáki Judit okosinterjúja Vitray Tamással a Kritika legújabb számában. Nos, a nyugati televízió más. Országokként különbözően, a nyugati televízió nagy egészében mégis a Nagy Amerikai Mítosz szülötte. Azt kell elhitetnie minden egyes nézőjével, hogy nem tűnt még tova a spanyol flotta legyőzőjének, Drake admirálisnak a kora, hogy a technika századának kellős közepén még mindig a sivatag elhódításának romantikus lendületében élünk, amikor Jack London aranyásóinak is volt sansza meggazdagodni. A kalózok ereje, a telepesek és szerencsevadászok személyiségképlete jelenik meg egy-egy tévé produkciójában. Kockázat és egyéniség illúzióiból keverték Johnny Carsont, aki a keleti parttól a nyugati partig minden áldott este szenzáció-interjúkkal szórakoztatta azokat, akik egy-egy szemtelenségéért még ágyban fekve, a lábujjuk között is a képernyőt nézték. Minél inkább hiányzik az életből a közvetlenség, annál hányavetibb és lazább a tévészemélyiség. Korántsem ő az utca embere, óh nem. Inkább annak égi mása. Vágykielégülést testesít meg, minthogy álmokat hazudik a villogó fogsor, az odafagyott mosoly s az őrjítő magabiztosság. A MI KIS TELEVÍZIÓNK is vágykielégülési fórum, önkéntelenül is reprodukál valamit a társadalom titkos aspirációiból. Ijedten nézem olykor — ez lenne hát a titkos vágyunk? A magyar tévé ideáltípusa ugyanis a bürokrata. Emlékszem még arra az időre, amikor engem azért parancsoltak le a képernyőről, mert szakállt növesztettem; ez még abban az időben volt, amikor a Seregben is tilos volt a szőrzet vagy a hosszú haj. A bürokrata különben már régen nem az aktakukacot jelenti. Hanem azt a társadalmi típust, aki a maga véleménye helyett a rendeletet olvassa fel, akinek szeme előtt mindig ott a súgógép. Nem ő beszél, hanem a főnöke. A hang Jákobé, de a kéz Ézsuáé. Lelke helyén a Magyar Közlöny ül, s még akkor is annak betűit mondja és szellemét tagadja, amikor cinkosan összekacsint velem. Az a kis technikai találmány, a súgógép tehát voltaképpen reprodukálja azt a nagy súgógépet, mely a felelősséget szorítja le minimumra, az önállóságot lúgozza ki, és színtelenszagtalan intézkedéssé fokozza le a tevékenységet. Mert valljuk be, valamenynyiünk álmaiban ott pereg a súgógép. Ki szeret tévedni? S ki nem szereti szaltói alatt a hálót, azt a láthatatlan biztonságot, mely kitudja a felsőbbség szándékait s véleményét úgy, hogy közben közönsége arról mit sem sejt? A súgógépet akkor kezdték meghonosítani a mi kis tévénkben, amikor a nagy országos súgógépeket egymás után kikapcsolták. A fáziskülönbség szembeszökő következményeiről füstölögni megérne egy külön misét. El kell jutnom azonban végre mondandóm apropójához, ahhoz a műsorhoz, melyről mindez eszembe jutott. A nagy és a kis súgógépekről mondottaknak külön aktualitást ad a Szülőföldem új adása, melyben ezúttal Fodor András kalauzolt el szűkebb pátriájába, Somogyországba. A költő élettörténetét én onnan követhettem tovább, ahol a jelen film abbahagyta. A fiatal poétát a negyvenes évek végén láttam először az Eötvös Kollégium könyvtárában. A Ruszlán és Ludmillát fordította egy tornacipős, vékony somogyi gyerek. Versét már folyóiratban olvastam, és sehogyan sem tudtam egymásra illeszteni a személyt és imágóját, a költőt és testi valóját. Aztán az ötvenes évek elején ugyanegy szerkesztőségben dolgoztunk. Ott azzal ejtett bámulatba, milyen eltökélten, a nemzedéképítők hivatástudatával fedezett fel ifjú költőket, s hirdette dicsőségüket már akkor, amikor még senki. A hajdani tornacipős fiú most egy páratlan önéletrajzi költeménnyel lepett meg a tévé kameráinak segítségével. Ez az elégikus elbeszélő költemény ama nyolcvanperces Somogyország. Valószínűleg a legkülönb alkotás, amely műfajában valaha is képernyőre került. Itt is szerepet játszott egy „súgógép”. Nem az a primitív jószág persze, mely ott pereg a kamerák tövében. Itt a magyar múlt súgta fel nyelvünk legszebb igéit elsőnek a költő, majd megkérdezettei ajkára. Mit tagadtam, nedvesedett a szemem, amikor a kaposmérei templom szétvert orgonája mellett Szenczi Molnár Albert zsoltárát idézte hajdani oskolatársával Fodor. A szép sík mezők ékeskednek ... Ott állt két ötvenes férfi, és Fodor a saját verséből is visszavarázsolta hajdani magukat, amikor stiglitztorkú kerubokként énekeltek az orgona mellett. A Balaton és a Dráva között, az ősborókás táj, a szőlősorokkal metszett vulkanikus hegyek, a balatonközel, a hársfák, a mérei dombok, melyeket hegyeknek nagyít a képzelet — ott szerepelt ez szóban és képben. S mindez már egy balladás indítás után. Hetvennégy esztendeje egy vonatra szállott fel Mérő két szépe, Margit és Etelka, s e vonaton ismeri meg őket a vasút málházójának embere, a költő apja, Kalászszőke Etelka, ez az édesanyám volt — mondta egyszerűen és megindítóan a költő. De hát itt nemcsak a költő ajkára súgott fel Csokonai olyan szárnyas szavakat, hogy a kamera vele magába a költészetbe szállt fel, hanem ott zengett Pusztaberénytől Kaposdadáig, Lengyeltótitól Fonyódig a nyílt és zárt e-hangzóknak olyan rendje, melyben egy idő után oly természetes volt, amikor Fodor így fogalmazott: én az iskolaigazgató elibe jártam, meg úgy, hogy akinek (mondanák Pesten) sok problémája volt, azt az élet „megforgatta”. Az emberek tehát tudnak természetesen beszélni, súgógép nélkül, kivált Somogyban. Legyen az Takáts Gyula, a pannon poéta, Tüskés Tibor, az író, vagy Reich Károly, a grafikus, vagy Virágné Domokos Ilus, a költő „egyszerű” rokona. S nemcsak attól tudnak így beszélni, mert létezne holmi talajgyökér, hanem attól, hogy itt olyasvalaki kérdezte őket mérhetetlen szeretettel és illemtudással, akinek volt mit kérdeznie. A műsor korántsem csak arról szólt, hogy Somogy arborétumai szépek, népe szorgos és puritán, községei nőnek, meg a kis állomáson már nem áll meg a vasút, és szünetel a jegyeladás. Hanem rejtetten, minden erőszak nélkül, a dombok szelídségével egy mondandót igyekezett megmívelni. Nevezetesen azt, hogy mi a köze a lokálpatriotizmusnak az országhoz, hogy egy ország sok kis helyi ország együttese, s hogy egyszerre van ezekben a provinciákban megtartó és küldő erő. Mert a film nem véletlenül zárult azzal a költői szóval, hogy küldetés. Egésze ennek a küldetéstudatnak a keletkezését nyomozta viszszafelé, pátosztalan egyszerűséggel, finomsággal. A film költészete különben elárulta, hogy alkotója, Magyar József maga sem akármilyen poétája a kamerának. Egy filmes, aki az emberi szóban hisz, aki egyetlen öncélú képet sem lopott be nyolcvan percbe, akit a mondandó és az emberi arc érdekel elkötelezetten s nem az „önkifejezés” tetszelgése: ritka tehetség. Minő jutalom lehet neki ez a film, ha az ered-